A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Esszésorozatának első részében Kiss Tibor Noé saját kötetein végigtekintve mutatja meg, milyen változatos módokon fogalmazthatók meg a személyes tapasztalatok.
A projekt keretében Kiss Tibor Noé készülő regényébe is betekintést nyerhetnek az olvasók. A kötet első részlete itt, a második pedig itt olvasható.
Beleolvasni egy régebben írt könyvünkbe – egy író számára talán ez a legkockázatosabb dolog, amit tehet. A Panodyssey felkérése kapcsán néhány héttel ezelőtt mégis vállaltam a kockázatot, és belelapoztam az Inkognitóba. Elolvastam néhány oldalt, és zavarba ejtő volt viszont látni benne a saját életem egyes történéseit. Ez volt az első regényem, nagyjából húsz évvel ezelőtt kezdtem el írni, és bár a téma miatt érthető a regény személyes hangja, adta magát a kérdés: hogyan és miért kerültem ilyen messzire az önterápiás célú coming out-szövegtől.
Ez rögtön hozta magával a többi kérdést is, talán a legfontosabbat:
mit jelent az író számára a személyességhez és a realitáshoz fűződő viszony a saját munkáiban?
Az Inkognitó önéletrajzi tétje miatt ez a kérdés megkerülhetetlen volt: mit szabad megírnom saját magam, a családtagjaim és a barátaim miatt, vállalhatom-e saját névvel a könyvet? Egyesek az álneves megjelenést javasolták, mások szerint a könyvnek éppen az önéletrajziság felvállalása adhat igazi nyomatékot. Utóbbit választottam, az Inkognitó – a benne szereplő kitalált elemekkel együtt – radikálisan valóságos és személyes volt. A könyv megjelenése után biztos voltam benne, hogy soha többé nem írok olyan személyes élményekből táplálkozó regényt, mint amilyen az Inkognitó volt. Vagyis: magamról kevesebbet.
Mint az első könyve után alighanem minden szerző, persze, én is elbizonytalanodtam: lesz-e egyáltalán második. Egy könyv mindenkiben van, egy könyvet mindenki össze tud kalapálni – mondták –, főleg, ha az vállaltan önéletrajzi indíttatású. Az Inkognitó után talán emiatt is nyúltam szinte ösztönösen ahhoz a világhoz, amelyet a legjobban ismertem. Alsó-középosztálybeli családból származom, huszonéves koromig leginkább futballpályákon, lakótelepeken, pesti külvárosokban és az alföldi pusztaságban töltöttem az időmet. A lélek és a test törékenységét regisztráló monológ után jólesett kilépni magamból, átköltözni egy ismerős térbe, ismerős emberek közé. Csak a zártság maradt, a test után a telep, amit az Aludnod kellene szűk világa jelenített meg.
Számomra viszont szinte kinyílt a világ, a könyv révén például végre nem önmagamról kellett beszélnem.
Az Aludnod kellene terei mások számára is izgalmasok voltak, sokan pontosan tudták, hol található a könyvben leírt telep – Somogy megyében, Szabadka mellett, a Szudéta-vidéken, a Lengyel-alföldön. Ugyanaz a csend, ugyanazok a szagok. Szóba került az eszköztelen, kirekesztett, elfelejtett ember. Vagy tovább szűkítve: a szocializmus bukása után magára hagyott vidéki férfi. Csupa érzékeny és okos kritika, könyvajánló, az irodalmi gépezet tapintatos működése. Boldog voltam. Eleinte még akkor is, amikor a „szegénységpróza” címkéjét tűzték a nevem mellé egy leadben vagy egy Facebook-esemény ismertetőjében. A visszajelzések révén szembesültem igazán azzal az elemi kíváncsisággal, amit a könyv keltett az emberekben, az Aludnod kellene egy olyan világot beszélt el, ami az olvasók többsége számára ismeretlen.
A fordulópont az volt, amikor találkoztam egy sráccal, akit a pécsbányai fociedzőségem alatt ismertem meg. Attila volt az egyik kedvencem, mindig elsőként állt oda, ha le kellett vinni a kaput a pályáról. Az orfűi szabadstrandon beszélgettünk, lelkesen magyarázta, hogy aznap éjjel kint sátraznak a tóparton az apjával. Amikor a munkájáról kérdeztem, azt válaszolta, hogy épp felmondott. Elege lett abból, hogy egy műszakban csak tíz perce volt vécére menni. Amikor megkérdeztem, miért nem reklamál a főnökénél, csak legyintett, majd fojtott hangon szidni kezdte. Aztán csak álltunk ott a hamburgerező mellett, és nem tudtam mondani neki semmit. Az járt a fejemben, hogy a két év alatt, amíg együtt dolgoztam velük, minden személyes történetük ugyanilyen volt. Sokszor a legegyszerűbb mindennapi problémákkal sem tudtak mit kezdeni: nem voltak megoldási mintáik, és nem kaptak senkitől segítséget. Néha utaltak a gondjaikra, az érzéseikre, de aztán hamar magukba fordultak. Hogy megint nem engedték be őket egy szórakozóhelyre, hogy a saját apjuk vette el tőlük a pénzüket, vagy hogy mi történt ezzel vagy azzal a telepen (jobb nem idézni). Tizenöt éves gyerekek, akik előre tudták a sorsukat.
Itt már a – Tar Sándorra utaló – híres Esterházy Péter-mondatot kerülgetem („akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud”). Ami az irodalmi kontextust illeti, Tar valóban képes volt a nyelvtelenségből autentikus nyelvet teremteni, de én képtelen vagyok csak az irodalmi kontextusra gondolni. Számomra hirtelen itt terem egy kötetnyi, még mindig elbeszél(het)etlen, ellentmondásokkal teli személyes anyag.
Proligyerekből lett elsőgenerációs értelmiségiként egyszerre voltam érintett és elbeszélő, miközben nem éreztem magam otthon a közegben, ahová regényíróként kerültem – és ott sem, ahonnan jöttem.
Egyre csak erősödött bennem a csalódottság, a dühös naivitás, hogy hiába végzed el a szociológia szakot, hiába írsz könyveket, semmi sem lehet másképp, semmi sem változtatható. Nincs felismerés, nincs megváltás, nincs semmi, csak ülsz a színpadon, a kezedben mikrofon, „mások helyett beszélsz”, majd a végén kiállítod az áfás számlát.
Ennek az ürességét néhány héttel az Attilával való találkozás után éreztem először. Pontosan emlékszem a napra: a budapesti közönség előtt a futballedzői tapasztalataimról kérdeztek. A szegénységgel járó mentális károkról beszéltem, az ezerforintos drogokról és a terhesen dohányzó tinilányokról – a közönség rosszalló felhördülése zökkentett ki a gondolatmenetből. Mintha az Amazonas mentén élő indiánok megbotránkoztató szokásairól beszéltem volna. Felnéztem, egyesek elképedt, felháborodott arcot vágtak, másokon szomorúságot, dühöt éreztem. És éreztem a mindannyiunk közötti felszámolhatatlan távolságot, nem értettem, mit keresek ott, és azt sem, hogy mit vár a közönség, hogy mi ez az egész. Csak abban voltam biztos, hogy sem én, sem a regényem nem tud beszélni Attila helyett, mert senki helyett nem lehet beszélni. Az irodalom empátiára nevelhet, érzékenyebbé tehet, nyelvet adhat, de ahol nincs nyelv, ott minden az író nyelve.
Abszurd, de az Inkognitó esetében ezt saját magamon is látom. A sokszor durva, elemi, mindennapi identitástapasztalataimhoz képest az Inkognitó kiválogat, torzít, szépít. Ha az identitásomról kell beszélnem, másként teszem azt magánemberként, másként teszem azt a nyilvánosságban a könyv írójaként, és másként tette azt maga a könyv. Sem a minimalista próza, sem egy interjú, sem ez a kisesszé nem bírja el az érzelmi kilengéseket, az összeomlásokat vagy az esetleges eufóriát, amit évtizedek óta átélek. Kis túlzással: íróként még önmagamat sem tudom rendesen képviselni, és most már azt hiszem, ez nem is az irodalom feladata.
Egy szerep elutasítása mindig szabaddá teszi az embert.
Harmadik regényem, a Beláthatatlan táj írásakor különös szabadságot éreztem. Jólesett a társadalmi realitásokat díszletként használni. Kitalált karakterek személyiségét, gondolkodását felépíteni, majd mindegyiküknek saját nyelvet adni újfajta, inspiráló kihívásnak bizonyult. Ebből a szempontból a regény kulcsszereplője a kómában fekvő fiatal lány, Dorka volt. A kómás állapot bizonyos értelemben fekete doboz, Dorka szólama így egyszerre adott lehetőséget a prózanyelvvel való kísérletezésre és a megismerhető világ szabályrendszeréből való kilépésre. Megtrollkodhattam a saját magam által létrehozott valóságot, amit a könyv írása közben nagyon élveztem. A most készülő regényemben ehhez hasonló munka egy Szibériában kutató férfi kapcsán zajlik. Jólesik a tajgában élő őslakosok és olajbányászok mindennapjairól olvasni, beleásni magamat egy ismeretlen világba, és ennek kapcsán azon gondolkodni, hogyan lehet mindezt visszaépíteni egy regénybe, amelynek fő szála egy Baranya megyei faluban zajlik.
Paradox módon mindez nem jelenti azt, hogy ne érezném személyesnek az Inkognitót követő regényeket. Éppen ellenkezőleg. Talán ez az irodalmi mű alkotásának lényege, megtalálni önmagunkat egy kültelki kamaszfiú, egy alföldi éjjeliőr, egy ötvenes tanár vagy egy harmincöt körüli értelmiségi nő érzéseiben, látásmódjában, történeteiben. Mindegyikük én vagyok. Látszólag távolabb állnak tőlem, mégis finomabban tükröznek, mint ahogy azt az Inkognitó – a könyv, amely „rólam” szólt – képes volt megtenni. Számomra egyszerre volt váratlan és felszabadító rádöbbenni arra, hogy bármilyen írás: radikális személyesség.