A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Most Kiss Tibor Noé készülő kötetének negyedik részletét olvashatjátok. Az első részletet itt, a másodikat itt, a harmadikat pedig itt találjátok.
Kiesik a kezemből a vajazókés, a konyhakőre zuhan, csörömpöl. A macska felriad, közönyösen bámul rám. Ne haragudj, nem tudok vigyázni, ügyetlen vagyok, ember vagyok. Annyi minden kavarog bennem, nehéz. Tudom, hogy megérted. Amióta kicsit megöregedett, hagyja magát megérinteni. Felemeli a fejét, csukott szemmel dorombol, miközben a tokáját simogatom. Minden egyre nehezebb. Nem emlékszem, hogyan kerültem a kunyhóba, de nem is akarom megérteni. Elhúzom a függönyt. Néhány kémény füstöl, a háztetőkön páralecsapódás. A falu lassan, fokozatosan ébred. Letörlöm a kés pengéjét, a kávé gőzölög az asztalon. Csend van, hallom, ahogy a faliórában kattog a másodpercmutató. Nagyanyámnál minden reggel fel kellett húzni az órákat. Minden délután fellocsolni az udvart, minden este bezárni a tyúkokat. A konyhaszekrényt mindig rendesen visszacsukni, hogy ne száradjon ki a kenyér. A mi konyhaszekrényünkben nem szorul a billenőajtó. Attila újította fel, lecsiszolta, majd világoszöldre festette. Csak a gömb alakú fafogantyúk maradtak tojásfehérek.
A vitrines szekrény polcain kávéscsészekészlet. Minden reggel felismerem magamat a keskeny, hosszúkás üveglapokban. Az arcom töredékeit a gravírozott díszüvegben.
Szemerkélt az eső, amikor lepakoltuk a banános dobozokat a teraszon. A párafelhő maga alá temette a völgyet. Attila a dobozokat cipelte, én a csempéket sikáltam. A falak sárgák voltak a dohányfüsttől, a parketta fakó, csupa karistolás. Amerikai konyhát képzeltünk el, középen cserépkályhával. A konyhaszekrény majdnem összedőlt, amikor nekitámaszkodtam. A teraszon bontottunk pezsgőt, megkínáltuk vele a szomszédot is. Nem leszek én semmi jónak az elrontója, csak félreteszem az oxikámat. A szomszéd a csirkeól mellé támasztotta a hordozható oxigénpalackot, a kerítésen keresztül koccintottunk. Az esőcseppek apró pöttyöket rajzoltak a szennyvízakna betonfedelére. Májusi eső aranyat ér, Attikám, aranyat ér. Akkor még csak Attilához beszélt. Nem bántam, mert nem akartam, hogy a nevemet birtokos módban emlegesse. A májusi eső aranyat ér, Attikám, micsoda borongós szombat délután. Miközben nevetett, megszámoltam a fogait. A feje tetején micisapka, lekókadt szövetantennával, micsoda borongós szombat délután. Mostantól minden nap találkozni fogok vele, gondoltam.
A harmadik kávémat iszom, de ez sem segít. Újra és újra elolvasom ugyanazokat a mondatokat, de mintha idegen nyelven írták volna őket, semmit sem értek belőlük.
Nem találom a szavak jelentését. Nem jutnak el a tudatomig, csak gépiesen ismételgetem őket, egészen addig, amíg végképp ismeretlenekké nem válnak. Bezárom a dokumentumot, Alt+F4, az első billentyűkombináció, amit megtanultam. Kiszellőztetek, kóválygok a helyiségek között, bekapok egy csokigolyót, felteszem a tésztavizet, hízelgek a macskának. A parkettán fekszem, dobolok neki az ujjaimmal. Arra eszmélek, hogy végigsétál a hátamon. Milyen szerencse, hogy ma nem kell kimozdulnom itthonról. Szemerkél az eső. Az ablakból nézem a fákat, az erdő nehéz, szürkészöld bársonyfüggöny, mintha az összes nedvességet magába szívná. A háztetőn halk kopogás, csendes ritmika. Szeretjük nézni Attilával ezeket a fákat. Erre vágytunk. Egyszerűen elegünk lett, Attilának a városból, nekem az emberekből.