A Balatonnál született művek közül kiemelkedik Vajda János gyönyörű, impresszionista verse, A Balaton partján, amelyben a vízpart látványa, a felhők, a hullámok, a habok és a halk morajlás, súlyos filozófiai kérdéseket hívnak elő, az örök változással, a mulandósággal szembesítenek.
A vers csodaszép természeti képekkel indít, de ezek nem „állóképek”, hanem a világ folyamatos mozgása, változása tükröződik bennük. A Nap előjön és elbújik, a felhők odébbállnak, a mezőkön illanó árnyak jönnek és mennek. Az egész versben van valami álomszerű és túlvilági, mert a folyamatos mozgásban lévő fény-árnyék játékok és a hullámok morajlása azzal szembesítik a Balaton partján nézelődő lírai ént, hogy a földi lét is csak „tünő árnyjáték”. Minden mulandó és csak maga a mulandóság az, ami örök.
Vajda János: A Balaton partján
Illanó felhők az égen,
Játszi árnyak a mezőn.
Jár a szellő körülöttem
Szeliden, lengedezőn.
Közbe-közbe sebesebben
Suhan el a habokon,
Odaszólva érthetetlen
Túlvilági hangokon.
Hidegen, verőfény nélkül,
Haloványan, álmatag
Ki-kipillant a felhőkbül,
Majd meg elbólint a nap.
Nézem e játékot, nézem,
Hallgatom e halk morajt.
Mit jelent az árny a réten,
Szél a habra mit sohajt?
Azt jelenti az az árnyék:
Ember, nézz meg engemet.
Földi lét - tünő árnyjáték;
Ma nekem, holnap neked.
Nincsen itten állandóság;
Ami él, mind elmuló.
Csak maga a mulandóság,
Az az örökkévaló.
És az a türemlő hullám,
Kis bujár hab mit gagyog?
"Ember, ember, ide nézz rám,
Lettem és már nem vagyok."
És a ringó, kergetőző
Millió hab a tavon,
Váltakozva majd egy bölcső,
Majd meg egy-egy sírhalom.
És ez így megy mindörökkön
Mindörökké, föl-alá.
Így ölelkezik a földön
Születéssel a halál.
És csak egyszer! és csak egyszer?
Az idő, tér végtelen,
S újra többé itt az ember
Soha többé nem jelen?
Kiderül a felleges ég,
Visszatér a szép tavasz,
S soha e mindenségben két
Falevél nem ugyanaz?
Hát ha mégis, újra itten
Igy, ahogy most, valaha...
Az örök idő-keréken
Visszafordul a "soha?"
Soha többé, soha többé!
Szív, hogy ezt elviseled!
Emberagy, a "mindörökké"
Őrületbe hogy nem ejt?
Megnyugvást, vigaszt mi adhat?
Kérdezed, mi volna jobb?
De hiába, tenger és nap
Nem felel, csak mosolyog.
Mintha mosolyogna rajtam,
Gondolván: szegény bohó,
Árny után kapkodsz, azonban
Fut előled a való.
Hasztalan a mult, jövendő
Titkait mit keresed?
Feleled, hogy mindakettő
A jelenben csak tied.
A teritett asztal itt áll,
Rajta a sok jó malaszt:
Lesve várva, jön-e több tál?
Még utóbb éhen maradsz...
