Az iskola az a hely, ahol a gyerekek elsajátítják a társadalom egyik alapvető mechanizmusát, a megfelelési kényszert, ami a legtöbb embert aztán egész életében elkíséri. Felnőttként már szinte abszurd belegondolni, hogy minek is vannak kitéve a gyerekek az iskolában: a nap minden percében számonkérhetők, a felkészültségüket folyamatosan osztályozzák, ahogy a viselkedésüket is. Iskolásként reggel nyolctól délután négyig mást se kell csinálni, mint meg kell felelni. És sokszor ez még otthon is folytatódik.
A folyamatos megfelelésre reflektál játékosan Tóth Krisztina egyik költeménye, amelynek a címe is az: Megfelelési vers. A szöveg humorosan meséli el, mennyi féle elvárás van egy gyerek felé, és mennyi mindennek kéne megfelelnie egy „jó” kisfiúnak vagy kislánynak.
Tóth Krisztina: Megfelelési vers
A boltosok azt szeretik,
aki jó hangosan köszön,
és minden nap bevásárol,
nem csak kedden-csütörtökön.
Az ellenőr azt szereti,
aki kezeli a jegyét,
nem futkos a mozgólépcsőn,
nem marad utána szemét.
A nagypapák azt szeretik,
aki nevet minden viccen,
egyedül megy le focizni,
ott vetődik, nem a liftben.
A nagymamák azt szeretik,
aki állandóan éhes,
és ha jó kövérre híztál,
lelkendeznek: jaj de édes!
A rokonok azt szeretik,
aki nem kérdezi, mi az,
nem nyúl semmihez, csak bámul,
éjjel-nappal udvarias.
A menzások azt szeretik,
akinél elfogy a leves,
a tanárok azt szeretik,
aki lány vagy szemüveges.
