Szendi Nóra harmadik könyve Van ilyen. címmel jelent meg a napokban. A kötet bemutatójára a Margó Irodalmi Fesztivál péntek esti programján került sor. Írótársa és barátja, Tóth Júlia Éva első kérdésében rögtön a kötetben szereplő izgalmas karakterek közötti kapcsolódási pontról, a difiről szeretett volna többet megtudni, amely különböző mentális problémák gyűjtőneve is lehetne, és arra volt kíváncsi, a szerző személyesen kapcsolódik-e ezekhez a problémákhoz. A válasz röviden és velősen megfogalmazva egyrészt az volt, hogy van érintettsége. Kicsit bővebben kifejtve pedig elmesélte, hogy a kényszerekről, függőségekről, mentális betegségekről azért tud ennyit, mert öt éve elég súlyos mélypont-élménye volt az életében, és elkezdett önsegítő közösségbe járni. Látta belülről ezt a világot, most már öt év elteltével látja kívülről is, bizonyos távolságból tud rátekinteni, és megismert sok szélsőséges élethelyzetet és embert is. Elmondta, "bizonyos értelemben én is az vagyok, de megtanultam kordában tartani magam,
megtanultam játszani a hangszeren, azaz saját magamon.
Hozzátette, az általa ábrázolt személyek nem egzotikus állatok, annak ellenére, hogy karikírozott karakterek, a fogyasztói társadalom kitermeli ezeket a típusokat, és a probléma nemcsak őket, de az egész társadalmat érinti. Szerinte arra vagyunk trenírozva, hogy vásároljunk dolgokat, ettől legyen bűntudatunk, és vásároljunk olyan termékeket, amikről azt hisszük, hogy megmentjük a bolygót. "Nem nagyon szoktam olyan emberekkel találkozni, akik nem kattognak valamin éppen, hogy meg kéne venni, de valójában egészségtelen vagy nincs is rá szüksége, legyen az akár egy darab csoki."
Tóth Júlia Éva felelevenítette, hogy a regényben különböző karakterek különböző pillanatait láthatjuk, belelátunk az életükbe, amelyet nagyon részletgazdagon dolgozott ki a szerző. Rendhagyó módon összemosódnak a belső monológok a dialógusokkal. Ez szerkezetileg is nagyon különlegesen megoldott szöveg, ehhez kapcsolódóan a munkamódszeréről érdeklődött Szendi Nórától és arról, mennyire volt ez nehéz feladat számára, hiszen vannak olyan mentális betegségek, amiket ő nem élt át. A válaszból megtudtuk, hogy igazából nem a szenvedélyen volt a hangsúly, hanem azon, hogy van egy folyamatos szorongás, hiány a szereplők életében, és annak a betöltésére való kísérleteken van a fókusz. Ezt az érzést ő is ismerte, így bele tudott helyezkedni, tudott vele azonosulni. Tóth Júlia Éva arra hívta fel a figyelmet, hogy Szendinek milyen különböző és jól megalkotott szereplői vannak, és érdekes volt számára látni azt is, mennyire eltérő szókészleteket használt az író. Ezután Szendi Nóra ismét a személyes kapcsolatait említette, és elmesélte, hogy tudatosan gyűjtötte a nyelvi csodákat, amelyek különböző emberektől jöttek. Vannak persze embertípusok is, és úgy érzi, rájuk tudott hangolódni.
Ezen a ponton a tárgyi leírásokat is megemlítette, úgy érezte, hogy a világ része, hogy műanyag semmirevaló dolgokkal vesszük körül magunkat, ezért fontosnak tartotta elmondani, hogy a sok szemétnek, akár amit megeszünk, mind jelentősége van. Tóth Júlia Éva elmondta, hogy a regény olvasása közben olyan érzése volt, mintha egy térkép lenne, amin letapogatható korunknak az összes "hőse", aki mind küzd a maga démonával. A karakterek fejében zajló történetek és a dialógusok mindig kapcsolódnak egy-egy kardinális kérdéshez, frusztrációhoz. De vajon mennyire volt a szerzőnél tudatos, hogy a függőségek leírásán túl tényleges társadalmi látlelet is legyen a regény?
Szendi Nóra szerint ez a regény és a benne szereplők egy szelete csak a társadalomnak, mert bár benne van az értelmiségi és a fusizó munkás is, de ez alapvetően a nagyvárosi létről szól, kifejezetten budapesti regény. Emellett koncepció volt, hogy valamiféle értelmiség-kritika is megjelenjen benne: a beszűkültség, a tehetetlenség, a szintekben beszélés az alatta állókkal, miközben főhősei egy eszköztelen vergődésben élnek.
Tóth Júlia Éva úgy gondolta, hogy a regény másik vezérfonala a transzgenerációs rálátás: három testvér, a szülők és lakókörnyezetük, belső világuk ábrázolásával az olvasó ki tudja következtetni, hová fognak jutni. Szendi elárulta, hogy azt akarta megmutatni, hogy ha egy beteg elem van a rendszerben, akkor valószínűleg az egész rendszer sérült. Ezt próbálta bemutatni a diszfunkcionális család ábrázolásával. Ezután a bántalmazás témaköre került szóba, a szerző azt akarta feltárni, hogy ez a jelenség nem fehér vagy fekete, és nemcsak az áldozat szemszögéből lehet bemutatni. Feltette a költői kérdést, hogy vajon miért félünk annak a bemutatásától, hogy
aki bántalmazó, az valószínűleg maga is bántalmazott is volt.
"Sokáig tartott az írási folyamat. Mennyire volt megterhelő írni ezt a könyvet?", tette fel a kérdést Tóth Júlia Éva, a válaszból pedig megtudtuk, hogy valóban nehéz volt, annak ellenére, hogy Szendi általában próbál úgy írni, hogy szórakozzon közben, viszont ennél a könyvnél egy idő után úgy érezte, túlírta. Ráadásul az elmúlt években nagyon sokat változott pozitív irányba az élete, ami miatt gyakran az volt a benyomása, hogy kevésbé tud a regényhez kapcsolódni. Azonban erős koncentrációval újra bele tudott merülni ebbe a világba, ahogy ő fogalmazott "újra berúgta a motort" és egy új munkarend kialakításával gyorsan befejezte a könyvet. Jelenleg már több mint egy év eltelt a befejezés óta, közben egy másik kiadóhoz került a kézirata, és a szerkesztés során érezte, hogy kissé eltávolodott a regénytől, főleg, hogy íróilag már más folyamatban van benne.
