Hogyan működött a politikai rendőrség a két világháború között, miért a baloldalt kiáltották ki akkor a legfőbb politikai mumusnak, ki akarta megölni Horthyt, milyen ellentétek feszültek a csendőrség és a rendőrség között, és miért bizonyult majdnem végzetesnek egy Petőfi-emlékplakett birtoklása? Varga Krisztián történész Ellenség a baloldalon – Politikai rendőrség a Horthy-korszakban című friss könyvében annak jár utána, hogy a Tanácsköztársaság bukását követően hogyan épült ki újra a magyar államvédelem, és milyen keretek között működött a politikai rendőrség egészen 1944 márciusáig, bemutatja az intézményi struktúra kulcsszereplőit, a baloldali pártok és mozgalmak elleni titkos és nyílt nyomozásokat, valamint a politikai nyomozók által alkalmazott kettős mércét is. Öt érdekes, illetve jellegzetes mozzanatot és esetet válogattunk ki a kötetből.
Aki meg akarta ölni Horthyt
1924 áprilisában egy Sztáron Sándor nevű vasmunkás rótta Budapest utcáit, zubbonya alatt egy töltött revolvert szorongatott. Feltett szándéka volt, hogy megöli Horthy Miklós kormányzót, de hiába kereste-kutatta, nem akadt a nyomára sehol, és végül dolgavégezetlen hazaballagott. Úgy tervezte, hogy másnap megint nyakába veszi a várost, tervét azonban a rendőrök húzták keresztbe, akik otthonában tartóztatták le a férfit. Sztáron a Tanácsköztársaság idején vöröskatona volt, később politikai okokból Ausztriába távozott, ahol a helyi munkáscsoportokban is tevékenyen részt vett, magát utóbb anarchistának vallotta; a magyar munkásság minden nyomorúságáért Horthyt tette felelőssé, ezért úgy határozott, hogy megöli a kormányzót. A nyomozók nem tudták kideríteni, hogy voltak-e segítői, Sztáron mindenesetre közölte velük, ha tehetné, újra próbálkozna. A bíróság végül „felségsértés elkövetésére irányzott szövetség bűntette” miatt tíz év szabadságvesztésre ítélte.
Varga Krisztián: Ellenség a baloldalon – Politikai rendőrség a Horthy-korszakban
Jaffa Kiadó, 2015, 252 oldal, 3150 HUF
Egy autó mind felett
A harmincas években a politikai rendőrség – minden feltételezéssel ellentétben – híján volt a pénznek, az infrastruktúrája elég szegényes volt. A nyomozóknak például csak egyetlen szolgálati autójuk volt, amit persze elég hamar kiszúrtak maguknak a célszemélyek, így azt megfigyelésre már nem nagyon lehetett használni. A politikai rendőrség vezetői szorgalmazták volna a telefonlehallgatásokat is, de még olyan kevés volt a telefonvonal a városban, hogy az csak megfigyelésekkel kombinálva lehetett eredményes. A levélcenzúra persze élt és virágzott, a Teréz körúti postán például volt egy ember, aki rendszeresen értesítette a politikai osztályt, ha a megfigyelt személynek levele vagy csomagja érkezett.
Hain és Wayand
Hain Péter és Wayand Tibor nyomozók alakját szélesebb körben talán Kondor Vilmos regényei tették ismertté, a Budapest noir-köteteiben ugyanis több alkalommal is felbukkan a világháborúk közötti politikai rendőrség két hírhedt alakja. Varga könyvéből kiderül sok más mellett, hogy a „Horthy Miklós kedvenc detektívjének” nevezett Hain például nem volt hajlandó részt venni a nyilasok elleni nyomozásokban: „A növekvő szélsőjobboldali veszély elhárítására mind több detektívet vetettek be a baloldalellenes csoport állományából, Hain viszont még a látszatát is igyekezett elkerülni annak, hogy köze lehet a Szálasiék elleni nyomozásokhoz”. A német megszállást követően ő lett a „magyar Gestapónak” is nevezett Állambiztonsági Rendészet vezetője, és felhagyott azzal a húszas évek óta űzött államrendészeti gyakorlattal, mely két fronton támadta szélsőségeseket (azaz célkeresztjében addig a szélsőbal mellett a szélsőjobb is helyet kapott), ehelyett „egy totális, náci jellegű, faji alapokon nyugvó politikai elhárítás megvalósítását tűzte ki célul”. Wayand Tibor 1920 óta dolgozott politikai nyomozóként, magát a kommunistaellenes felderítések szaktekintélyének tartotta, és az informátorhálózatával büszkélkedve egyszer szerényen csak annyit jegyzett meg: „Ebben az országban kétszáz kommunista van, de abból százat én szerveztem be”. Hain és Wayand kapcsolata a világháború alatt annyira megromlott, hogy nem is álltak szóba egymással. A világháború után mindkettejüket kivégezték.
Bemutató. Varga Krisztián Ellenség a baloldalon – Politikai rendőrség a Horthy-korszakban című könyvét október 1-jén, 18 órakor mutatják be a Libri Allee Könyváruházban. A szerzővel Müller Rolf történész beszélget.
Kegyetlenkedések és a bosszú
A politikai rendőrség előszeretettel alkalmazott erőszakot a vallatásoknál. 1922-ben az őrizetbe vett kommunistákat egy hangfogónak nevezett, párnázott ajtajú helyiségbe vitték, ahol felváltva vagy egyszerre ütötték-verték őket többen is. De alkalmaztak gúzsbakötést, talpalást, próbaakasztást is, rendszeresen megalázták a fogvatartottakat, kitörték a fogaikat, levizelték őket. A szadista módszerek később sem koptak ki a vallatási repertoárból, a negyvenes években is gyakran alkalmaztak erőszakot, ebben pedig a csendőrök gyakran a rendőrökön is túltettek: „A korábban már részletezett módszerek közös alkalmazásán kívül ők mutatták meg detektívkollégáiknak, hogyan kell használni a fullasztó érzést okozó, fejre húzott tornászzsákot, a gyanúsítottra uszított kiéheztetett macskát vagy patkányt, valamint a <<moszkvai rádiónak>> becézett villanyozó gépet”. Utóbbi egy áramfejlesztő volt, a vezetékeit pedig a kihallgatott különböző testrészeire kötötték, és áramot vezettek bele, amíg az nem kezdte el mondani a „híreket”. A fogvatartottaknak persze esélyük sem volt utóbb jogorvoslatért az államhoz fordulni, így volt, aki maga esküdött bosszút. Ez történt azzal a Gerő-féle szervezkedéssel lebukott fiatal nővel is, akit brutálisan megkínoztak és megaláztak a politikai detektívek. Ő miután kiszabadult, a villamoson pillantotta meg azt a főkapitány-helyettest, akit a legfőbb felelősnek tartott az őt ért bántalmazásokért. A lány egy kutyakorbáccsal esett neki a főrendőrnek, aki a tömött villamoson alig tudta elkerülni az ütéseket. A lányt persze hamar letartóztatták, de a főkapitány-helyettes nem akarta tovább dagasztani a botrányt, és nem ragaszkodott a per nyilvánosságához.
Veszélyes Petőfi
A két világháború között a politikai rendőrök ugyanolyan elánnal üldözték a szociáldemokratákat is, mint a kommunistákat vagy az anarchistákat. Tömegesen vették őrizetbe a szervezett munkásokat, és úgy voltak vele, hogy a kommunistagyanút majd később az erőszakos vallatással megalapozzák. Nem kellett egyébként különösebb kihágást elkövetni annak érdekében, hogy valaki hamar őrizetben találja magát. A negyvenes évek elején például azért állították elő néhány baloldali aktivistát, mert a Szociáldemokrata Párt Petőfi-emlékplakettje volt nálunk. A grafika alapján a detektívek azt hitték, hogy a jelvény Lenint ábrázolja.
