AJPEK Orsolya A Hableány tragédiája (sorozat)

Egy magát túlélőnek nevező ember mesélte el ezt a történetet, vagy mondjuk inkább úgy, nyújtotta át töredezett emlékképeit, noha az eseményektől távol volt, a katasztrófát követő napokban tűnt csak fel, keresett valakit, aki hajlandó meghallgatni. Az egyik én voltam, a másik egy önkéntes mentőbrigád vezetője. Egy ázott, átfagyott ember, aki a Dunának elfogult aggodalmassággal fordít hátat, amikor a víz és az ember szót kiejti a száján, szinte visszahőköl egész lénye. Esőfelhőkkel borított ég, zajló, áradó folyó, a térdére könyöklő férfi a rakpartot nézi, alig is rezdülnek tagjai. Szomorú és kegyes mosoly az arcán, amikor beszél; igyekeztem a mondatait ott hamarjában följegyezni és szeretném most, a maga esetlegességeivel, visszaadni.

Egy fehér férfi, messze ötvenen túl, hagyjuk, fiatalabbnak nézek ki, elindul egy csúnya nap a halál felé, néhány nappal ezelőtt nem így gondolta, senki nem gondolja így, kirándulni indult, legföljebb a barátságtalan időjárás adta nehézségekkel kell majd szembenéznie. Nem menekülök, nem menekülünk, kiránduló vagyok, mint ők; a folyó ártere fölötti töltésen indultam neki, és nemsokára eleredt az eső, olyan sűrűn esett, hogy semmit se lehetett látni, aztán amikor tisztulni kezdett az idő, hirtelen káprázat a szemem előtt, magasra nőtt bambuszok közt találtam magam. Erre is meg arra is bambuszbozót. Aztán felvillant néhány ember arca, dél-koreaiak. Éjszaka van, már fönt, a Duna dölyfös és hízelkedő csillámlása fölött a Hableány nevű sétálóhajó fedélzetén, a kapitánytól nem messze, az egyik arról beszél, hogyan intonáltak a vonósok az adagióban, és milyen volt a szünet utáni kürtszóló, mintha egy másik világból jönne…! Szét akar pattanni az ember feje a dobpergéstől…! A kapitány karba tett kézzel áll, csöndesen figyeli az útirány adatait, az utasokat, aztán ennek az aluszékony folyónak szédült forgatagára téved tekintete, a sötét sodrásban egy hánykolódó uszadék fa köti le figyelmét, miközben hallja, néhányan még az esti koncertről beszélgetnek. Egyszerre csak csönd lesz, nem halljuk a hajó motorjának zúgását és a folyó sodrásának hangját sem.

És akkor odakint a parton, ebben a koncerttermi csöndben fölkiált egy rendőr – „Elég volt!” Ezzel egy időben zűrzavar támad, és mintha fémhordókon dobolnának, úgy érkezik el a végzet.

Aztán másnap vagy harmadnap, vagy később, ahogy itt a rakparton állunk, ülünk dideregve, dideregve a tapasztalástól, dideregve az igazságtól, hogy majd nem lesz neve „ezeknek a dolgoknak”, egy másik fiatal rendőr ugyanazt mondja magában – „elég volt!” Váratlan előtűnnek az ismeretlen, távoli dolgok, mint a babonák vagy a földrajzi adatok, vagy a csillagtalan éj, melynek messzi hívása szinte megfojtja a föltekintőt.

A híd pillére kék zuhatagfüggöny, áttetszően súlyos csöndje a végtelenségérzetet kelti föl az emberben, miközben tekintete vergődik a gyalogló tűzoltók, a merülő búvárok és az áldozatokat kereső rendőrök és katonák közt ebben az egyre fénylőbb kékségben, mely végtelen vak lüktetése ezeket összeköti, összefűzi, összeláncolja, mígnem bezárul ez a világ, eggyé lesznek mind az emberek, a hajók, a hullámok.

KÉPALÁ 2020

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ a Margó Irodalmi Fesztivállal és a Könyves Magazinnal KÉPALÁ címmel nyílt irodalmi pályázatot hirdetett a 38. Magyar Sajtófotó Kiállításhoz kapcsolódóan. A pályázat szakmai partnere a Petőfi Irodalmi Múzeum volt. A beérkezett pályaműveket itt lehet olvasni.
https://konyvesmagazin.hu/nagy/kepala_palyazat.html

Tíz felkért szerző rövid prózát írt az exponáláskor lezárt történetekből: Falcsik Mari, Kollár Árpád, Lackfi János, László Noémi, Sajó László, Solymosi Bálint, Szilasi László, Terék Anna, Vörös István, Zalán Tibor.

Az éjszaka váratlan üressége, a tüdő riadt nyíltsága, a szabályozott lélegzés elérése, villámló virágrajzolatok a szemhéj mögött, még utoljára a híd pillére, a hajókorlát, és tán a társunk szeme. Aztán a visszatartott levegő.

A tűzoltókat nemcsak a feladat, de a szolgálati szabályzatnak megfelelő öltözetük is merev feszültségre kényszeríti – fénypászmáikkal embereket kutatnak a sötét, kavargó vízben. Holttesteket. Áldozatokat. Most érkezett el a halál, most hozta el a folyó ide, a rakpart fölé. A szolgálatban lévők közt a halált respektussal, ünneplő hódolattal fogadják, gondolom, mentősök, nővérek és orvosok, rendőrök, tűzoltók, mind, akik a legközelebbi ismertségben vannak a halállal, a csönd és a merev test jelenti a tiszteletadást mindjük etikettje alapján.

Mind, akik a hajó mentésén dolgoznak, gondolnak a veszéllyel, és nem gondolják sérthetetlennek magukat, akik utaznak, azok talán nem így vannak evvel, ezek a dél-koreai emberek is valószínűleg az örömszerzéssel voltak elfoglalva, a látvánnyal, az idegen tájról gyűjtött információkkal. Minderről és magukról azonnali információkat küldenek ismerőseiknek, szeretteiknek. Hogy is lehetne ez másként? Lent vannak néhányan a sétahajó zárt részén, a rossz idő nem engedi nézelődni őket; aztán egy tompa csattanást, mindjárt utána éles, fülsiketítő csikorgást hallanak, egy lassan zúduló csobbanást, fölvillanó erős fényt látnak, a partot, a hídpilléreket, ahogy minden borul. Süllyedünk.

Ott voltunk, árnyékként a hajón, ami egyik pillanatról a másikra roncs lett, ahol éppenséggel nem volt a dolgoknak se mérete, se színe, se szaga, vártuk, hogy majd mindent újra megnevezzünk. Aztán majd elhangzanak nevek, felelősségre vonnak embereket, cégeket – fölajánlva a felejtésnek ugyanezeket, az áldozatok nevét, és tehetetlenségünket.

Egy olyan ember számára, persze, mint én, aki megszületése pillanatától fogva gyakorolja a fulladást, ez a villámlásforma utolsó fény a szemben nem csak az alámerülést jelenti, és a vele váratlan elszálló éjszakát, hanem azt, hogy saját magunk, saját angyalunk iszonyú szorításába kerül szívünk, ami már, egyúttal, nem-szív, a tüdőnk, ami nem-tüdő, szájunk, ami nem-száj; ez a fölszikrázó fény, ez az istennyila, a földi élet zártságát mutatja meg, fogságba estünk, ahonnan újra és megint menekülni kívánunk, például úgy, hogy vízre szállunk, élvezzük azt a más horizontot, mely legyen esős és szeles, a víz hidegen áradjon, érezzük át végtelen magányunk, mint a lent és a fönt nyitottságát, hogy aztán a hosszú kora nyári napok könyörtelen ragyogása következzen, ennek a csillámló kéknek a végtelen nyitottsága, már a halál után; marad a mentőcsapatok tisztelgése, a megrendült emberek gyásza; és az, ahogy bárki emberfia, mint túlélő, fölényes magabiztossággal veszi saját halhatatlanságába vetett bizalmát.

Önteltek vagyunk és ostobák, ha azt gondoljuk, maguk elé képzelték otthonukat, és akkor is, ha nem; sietnek a városi utakon, megállnak a kapu előtt, kulcsot vesznek elő, vacsora várja őket lakásuk konyhájában, vagy szüleiknél, vagy elmennek barátaikhoz – játszanak.

Ez az ember, aki magát túlélőnek nevezte, minket meg, búcsúzóul, mindenfélének lehordott, akkor még nem ismerhette a végzetes balesetet okozó Viking Sigyn kapitánya elleni vádiratot, mely szerint: „A vádlott magatartása miatt a Margit híd alatti hajóúton a szállodahajó nekiütközött a Hableány hátsó részének, a kisebb hajót beforgatta maga elé, rövid ideig maga előtt tolta, majd lenyomta. A Hableány körülbelül 30 másodperc alatt teljesen víz alá került, elsüllyedt, a rajta tartózkodó harmincöt személy vízbe került.”
Idén szeptemberre emlékműterv születik, és meglesz a bírósági tárgyalás is a kapitány elleni vád alapján „halálos tömegszerencsétlenséget eredményező vízi közlekedés gondatlan veszélyeztetésének vétsége és 35 rendbeli segítségnyújtás elmulasztásának bűntette miatt.”

A 38. Magyar Sajtófotó Kiállítás 2020. november 15-ig látogatható a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

László Noémi: Kelj fel és járj [Képalá]

...
Nagy

Lackfi János: Szuszogok [Képalá]

...
Nagy

Zalán Tibor: A kecske színeváltozásai [Képalá]

Olvass!
...
Beleolvasó

A történész unoka kinyomozta, hogyan lopták el a nácik a nagymamája szakácskönyvét

Alice Urbach túléli a zsidóüldözéseket, majd Amerikából hazalátogatva azzal szembesül, hogy egy bizonyos Rudolf Rösch neve alatt kapható a boltokban a szakácskönyve. Alice unokája történészként eredt a kalandos életű szakácskönyv nyomába. Olvass bele!

...
Beleolvasó

A Törött tulipánok egy sebzett lelkű férfi és egy bátor nő története

Mörk Leonóra új regényében a 17. századi Hollandiában egy fiatal és tehetséges festő, Jan eltűnik. Húga, Helena egy tulipános képekkel teli album és egy ismeretlen nőt ábrázoló festmény nyomán a keresésére indul. Olvass bele a Törött tulipánokba!

...
Beleolvasó

Anne Sexton kertelés nélkül teszi fel élet és halál legalapvetőbb kérdéseit

Anne Sexton Pulitzer-díjjal elismert Élj vagy halj meg című kötete a vallomásos költészet egyik klasszikusa, magyar fordítása hiánypótló. Mutatunk három verset a kötetből!

...
Beleolvasó

Egy úri csirkefogó esete a brit nyomozóval: Arsène Lupin Herlock Sholmes ellen

Mi történik, ha összetalálkozik a legendás francia tolvaj és a még legendásabb brit nyomozó? Olvass bele az új, modern fordításba!

...
Beleolvasó

Miért pusztítjuk el azt, akit szeretünk?

Fiala Borcsa legújabb könyvének egypercesei mérgező szülői és házastársi kapcsolatokról, problémás viszonyokról, sorsdöntő helyzetekről és emberi hibákról mesélnek. Olvass bele!

...
Beleolvasó

A járvány sem állította meg a magyar holokauszttúlélőt, hogy elmesélje, hogyen élte túl a haláltábort

Lily Ebert annak idején megfogadta: ha túléli a tábort, mindenkinek elmondja, mi az igazság Auschwitzról. A dédunokája segítségével most megtette. Olvass bele a könyvükbe!