AJPEK Orsolya A Hableány tragédiája (sorozat)

Egy magát túlélőnek nevező ember mesélte el ezt a történetet, vagy mondjuk inkább úgy, nyújtotta át töredezett emlékképeit, noha az eseményektől távol volt, a katasztrófát követő napokban tűnt csak fel, keresett valakit, aki hajlandó meghallgatni. Az egyik én voltam, a másik egy önkéntes mentőbrigád vezetője. Egy ázott, átfagyott ember, aki a Dunának elfogult aggodalmassággal fordít hátat, amikor a víz és az ember szót kiejti a száján, szinte visszahőköl egész lénye. Esőfelhőkkel borított ég, zajló, áradó folyó, a térdére könyöklő férfi a rakpartot nézi, alig is rezdülnek tagjai. Szomorú és kegyes mosoly az arcán, amikor beszél; igyekeztem a mondatait ott hamarjában följegyezni és szeretném most, a maga esetlegességeivel, visszaadni.

Egy fehér férfi, messze ötvenen túl, hagyjuk, fiatalabbnak nézek ki, elindul egy csúnya nap a halál felé, néhány nappal ezelőtt nem így gondolta, senki nem gondolja így, kirándulni indult, legföljebb a barátságtalan időjárás adta nehézségekkel kell majd szembenéznie. Nem menekülök, nem menekülünk, kiránduló vagyok, mint ők; a folyó ártere fölötti töltésen indultam neki, és nemsokára eleredt az eső, olyan sűrűn esett, hogy semmit se lehetett látni, aztán amikor tisztulni kezdett az idő, hirtelen káprázat a szemem előtt, magasra nőtt bambuszok közt találtam magam. Erre is meg arra is bambuszbozót. Aztán felvillant néhány ember arca, dél-koreaiak. Éjszaka van, már fönt, a Duna dölyfös és hízelkedő csillámlása fölött a Hableány nevű sétálóhajó fedélzetén, a kapitánytól nem messze, az egyik arról beszél, hogyan intonáltak a vonósok az adagióban, és milyen volt a szünet utáni kürtszóló, mintha egy másik világból jönne…! Szét akar pattanni az ember feje a dobpergéstől…! A kapitány karba tett kézzel áll, csöndesen figyeli az útirány adatait, az utasokat, aztán ennek az aluszékony folyónak szédült forgatagára téved tekintete, a sötét sodrásban egy hánykolódó uszadék fa köti le figyelmét, miközben hallja, néhányan még az esti koncertről beszélgetnek. Egyszerre csak csönd lesz, nem halljuk a hajó motorjának zúgását és a folyó sodrásának hangját sem.

És akkor odakint a parton, ebben a koncerttermi csöndben fölkiált egy rendőr – „Elég volt!” Ezzel egy időben zűrzavar támad, és mintha fémhordókon dobolnának, úgy érkezik el a végzet.

Aztán másnap vagy harmadnap, vagy később, ahogy itt a rakparton állunk, ülünk dideregve, dideregve a tapasztalástól, dideregve az igazságtól, hogy majd nem lesz neve „ezeknek a dolgoknak”, egy másik fiatal rendőr ugyanazt mondja magában – „elég volt!” Váratlan előtűnnek az ismeretlen, távoli dolgok, mint a babonák vagy a földrajzi adatok, vagy a csillagtalan éj, melynek messzi hívása szinte megfojtja a föltekintőt.

A híd pillére kék zuhatagfüggöny, áttetszően súlyos csöndje a végtelenségérzetet kelti föl az emberben, miközben tekintete vergődik a gyalogló tűzoltók, a merülő búvárok és az áldozatokat kereső rendőrök és katonák közt ebben az egyre fénylőbb kékségben, mely végtelen vak lüktetése ezeket összeköti, összefűzi, összeláncolja, mígnem bezárul ez a világ, eggyé lesznek mind az emberek, a hajók, a hullámok.

KÉPALÁ 2020

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ a Margó Irodalmi Fesztivállal és a Könyves Magazinnal KÉPALÁ címmel nyílt irodalmi pályázatot hirdetett a 38. Magyar Sajtófotó Kiállításhoz kapcsolódóan. A pályázat szakmai partnere a Petőfi Irodalmi Múzeum volt. A beérkezett pályaműveket itt lehet olvasni.
https://konyvesmagazin.hu/nagy/kepala_palyazat.html

Tíz felkért szerző rövid prózát írt az exponáláskor lezárt történetekből: Falcsik Mari, Kollár Árpád, Lackfi János, László Noémi, Sajó László, Solymosi Bálint, Szilasi László, Terék Anna, Vörös István, Zalán Tibor.

Az éjszaka váratlan üressége, a tüdő riadt nyíltsága, a szabályozott lélegzés elérése, villámló virágrajzolatok a szemhéj mögött, még utoljára a híd pillére, a hajókorlát, és tán a társunk szeme. Aztán a visszatartott levegő.

A tűzoltókat nemcsak a feladat, de a szolgálati szabályzatnak megfelelő öltözetük is merev feszültségre kényszeríti – fénypászmáikkal embereket kutatnak a sötét, kavargó vízben. Holttesteket. Áldozatokat. Most érkezett el a halál, most hozta el a folyó ide, a rakpart fölé. A szolgálatban lévők közt a halált respektussal, ünneplő hódolattal fogadják, gondolom, mentősök, nővérek és orvosok, rendőrök, tűzoltók, mind, akik a legközelebbi ismertségben vannak a halállal, a csönd és a merev test jelenti a tiszteletadást mindjük etikettje alapján.

Mind, akik a hajó mentésén dolgoznak, gondolnak a veszéllyel, és nem gondolják sérthetetlennek magukat, akik utaznak, azok talán nem így vannak evvel, ezek a dél-koreai emberek is valószínűleg az örömszerzéssel voltak elfoglalva, a látvánnyal, az idegen tájról gyűjtött információkkal. Minderről és magukról azonnali információkat küldenek ismerőseiknek, szeretteiknek. Hogy is lehetne ez másként? Lent vannak néhányan a sétahajó zárt részén, a rossz idő nem engedi nézelődni őket; aztán egy tompa csattanást, mindjárt utána éles, fülsiketítő csikorgást hallanak, egy lassan zúduló csobbanást, fölvillanó erős fényt látnak, a partot, a hídpilléreket, ahogy minden borul. Süllyedünk.

Ott voltunk, árnyékként a hajón, ami egyik pillanatról a másikra roncs lett, ahol éppenséggel nem volt a dolgoknak se mérete, se színe, se szaga, vártuk, hogy majd mindent újra megnevezzünk. Aztán majd elhangzanak nevek, felelősségre vonnak embereket, cégeket – fölajánlva a felejtésnek ugyanezeket, az áldozatok nevét, és tehetetlenségünket.

Egy olyan ember számára, persze, mint én, aki megszületése pillanatától fogva gyakorolja a fulladást, ez a villámlásforma utolsó fény a szemben nem csak az alámerülést jelenti, és a vele váratlan elszálló éjszakát, hanem azt, hogy saját magunk, saját angyalunk iszonyú szorításába kerül szívünk, ami már, egyúttal, nem-szív, a tüdőnk, ami nem-tüdő, szájunk, ami nem-száj; ez a fölszikrázó fény, ez az istennyila, a földi élet zártságát mutatja meg, fogságba estünk, ahonnan újra és megint menekülni kívánunk, például úgy, hogy vízre szállunk, élvezzük azt a más horizontot, mely legyen esős és szeles, a víz hidegen áradjon, érezzük át végtelen magányunk, mint a lent és a fönt nyitottságát, hogy aztán a hosszú kora nyári napok könyörtelen ragyogása következzen, ennek a csillámló kéknek a végtelen nyitottsága, már a halál után; marad a mentőcsapatok tisztelgése, a megrendült emberek gyásza; és az, ahogy bárki emberfia, mint túlélő, fölényes magabiztossággal veszi saját halhatatlanságába vetett bizalmát.

Önteltek vagyunk és ostobák, ha azt gondoljuk, maguk elé képzelték otthonukat, és akkor is, ha nem; sietnek a városi utakon, megállnak a kapu előtt, kulcsot vesznek elő, vacsora várja őket lakásuk konyhájában, vagy szüleiknél, vagy elmennek barátaikhoz – játszanak.

Ez az ember, aki magát túlélőnek nevezte, minket meg, búcsúzóul, mindenfélének lehordott, akkor még nem ismerhette a végzetes balesetet okozó Viking Sigyn kapitánya elleni vádiratot, mely szerint: „A vádlott magatartása miatt a Margit híd alatti hajóúton a szállodahajó nekiütközött a Hableány hátsó részének, a kisebb hajót beforgatta maga elé, rövid ideig maga előtt tolta, majd lenyomta. A Hableány körülbelül 30 másodperc alatt teljesen víz alá került, elsüllyedt, a rajta tartózkodó harmincöt személy vízbe került.”
Idén szeptemberre emlékműterv születik, és meglesz a bírósági tárgyalás is a kapitány elleni vád alapján „halálos tömegszerencsétlenséget eredményező vízi közlekedés gondatlan veszélyeztetésének vétsége és 35 rendbeli segítségnyújtás elmulasztásának bűntette miatt.”

A 38. Magyar Sajtófotó Kiállítás 2020. november 15-ig látogatható a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

László Noémi: Kelj fel és járj [Képalá]

...
Nagy

Lackfi János: Szuszogok [Képalá]

...
Nagy

Zalán Tibor: A kecske színeváltozásai [Képalá]

ADVENT
...
Könyves Advent

A Szöszi Marilyn Monroe legintimebb portréja

A Szöszi végigvezet minket Norma Jeane magányos gyermekkorán, kisiklott kamaszkorán és „Marilyn Monroe” megszületésének a folyamatán. Olvass bele!

...
Könyves Advent

Semmihez sem vagyunk öregek, és sosem késő változtatni

Mindenkinél eljön az a pont, amikor úgy érzi, ideje változtatni az életén. Iványi Orsolya negyven felett döntött úgy, hogy újradefiniálja önmagát és Toszkánában költözik. Olvass bele a történetébe!

...
Könyves Advent

A kis vombatnak remek ötlete támad az ausztrál nyárban: elindul Lappföldre a Mikuláshoz

Vombi, a vombatkölyök örökké izzad az ausztrál hőségben. Milyen jó volna, ha elutazhatna Lappföldre! Ott aztán nagyokat hemperegne a hóban, megnézné a rénszarvasokat, még a Mikulással is találkozna! A bátor kisvombat felkerekedik. Olvass bele!

Olvass!
...
Beleolvasó

A videójátékok világa segít elmenekülni a valóság elől

Gabrielle Zevin regénye, a Világépítők egyrészt óda a videójátékok aranykorához; másrészt két ember története, akik introvertált személyiségük korlátait leküzdve igyekeznek felfedezni a szerelem és a szeretet különböző formáit. Olvass bele!

...
Beleolvasó

A Szürke Ember többé már nem számít hasznos eszköznek, így ki kell iktatni

Mark Greaney első regénye a megjelenését követően azonnal bestseller lett, és számos folytatás követte, melyekkel korunk egyik legnépszerűbb thrillerszerzőjévé vált. A Szürke Emberből készült a Netflix eddigi legdrágább, 200 millió dolláros költségvetéssel bíró filmje Ryan Gosling főszereplésével. Olvass bele!

...
Beleolvasó

"Látod? Látod? Látod? Bölcső. Macskabölcső!" [Vonnegut100]

Száz éve született Kurt Vonnegut, akinek könyveit kultikus rajongás övezi mind a mai napig. Nincs ez másként az eredetileg 1963-ban megjelent Macskabölcsővel sem, amely olvasók egész generációjában hagyott kitörölhetetlen nyomot. Olvass bele!