Az LSD Nyomozóiroda munkában

Ruff Orsolya | 2013. november 24. |

 


Thomas Pynchon: Beépített hiba, ford.: Farkas Krisztina

Magvető, 2013, 504 oldal, 3192 HUF

het_konyve1_2.JPG

Tulajdonképpen minden egyben van egy jó kis hétvégi hard-boiledhoz, Chandler és Hammett torkán azonban valószínűleg megakadt volna a pipafüst, ha a kezükbe kerül a Beépített hiba. Thomas Pynchon regényében kaliforniai hippik, gátlástalan ingatlanosok, megbízhatatlan zsaruk és nők, csempészek és bérgyilkosok kergetik egymást, miközben javában zajlik a Manson-per, a háttérben pedig a The Beach Boys meg a The Bonzo Dog Band zenél. Bang bang.

Doki Sportellót semmiképpen sem lehetne hétköznapi detektívnek nevezni. Igaz, hogy van irodája, ez az LSD (Láthatatlanul, Sikeresen, Diszkréten) Nyomozóiroda, melynek logója egy óriási bevérzett szemgolyó (lásd a magyar kiadás borítóját), az ügyfelek fogadása helyett azonban legtöbbször betépni jár oda. A legújabb megbízatása ugyanakkor szintén nem átlagos: volt barátnője, Shasta keresi fel, aki szeretője, egy Mickey Wolfmann nevű – amúgy nős – ingatlanos nagyágyú eltűnése ügyében keresi meg a magánnyomozót. A nő arra kéri Dokit, hogy bukkanjon a férfi nyomára, attól tart ugyanis, hogy a feleség és az asszony szeretője (ez már csak egy ilyen család) állította félre az útból a pénzes ingatlanmágnást.

Doki vajon akkor is vállalta volna az ügyet, ha előre látja, mi vár rá? A válasz egyértelműen igen, ezt a munkát ugyanis (akárcsak sok másikat) nem feltétlenül a pénzért vállalja. Az egyszerű családi perpatvarnak látszó ügy szálai mindenesetre messzire futnak, a nyomozás menetét pedig vietnami drogcsempészek, meghalt, majd váratlanul feltámadt jazz-zenészek, válogatott bérgyilkosok, rendőrspiclik, kellően kattant zsaruk, és egy gigantikus adag marihuána teszi változatosabbá.

Sportello szinte állandóan be van állva, tripjei gyakran egybecsúsznak a valós eseményekkel (ami a szöveg befogadását nem feltétlenül könnyíti meg), hallucinációi pedig időnként ijesztő formát öltenek: „Doki hirtelen arra eszmélt, hogy a hátborzongató régi udvarház folyosóin keresztül menekül, mögötte bizonytalan számú vijjogó, húsevő teremtménnyel”. Ez az a pont nagyjából, ahol a hard-boilos párhuzam megbicsaklik. Mert igaz ugyan, hogy számos egyezés van a klasszikus noir és hard-boiled vonallal – ott van rögtön az obligát megbízás, a saját értékrendje mentén eljáró detektív, aztán a főhős életét megkeserítő nők, az erőszak, az erőteljes párbeszédes forma, és talán még a minimalista leírásra is akad példa, a klasszikus noirokra jellemző realisztikus ábrázolásmód azonban a legnagyobb jóindulattal sem található a Beépített hiba sajátosságai között.

Pynchon itt aztán teljesen szabadjára engedi magát és hősét: Doki ugyanis az idő nagy részében szív-sűrít-gyújt-kipufog vagy ha azt nem, akkor gyújt-szív-lenntart-kipufog. Na, jó, meg egy kicsit nyomoz is. Előtte-mellette-mögötte pedig felvonul a dél-kaliforniai szörfös-zenés szubkultúra színe-java. A flower power itt azonban nem igazán tudott szárba szökkenni. Doki senkiben, még a hozzá legközelebb állókban sem bízhat („Szerintem az ember soha nem lehet eléggé paranoiás.”), és nem csak az egyes emberekről, de hamarosan magáról az ügyről is kiderül, hogy nem feltétlenül az, aminek látszik.

A hét könyvei voltak:

Timur Vermes: Nézd ki van itt

Roberto Bolaño: Vad nyomozók 

Iceberg Slim: Strici voltam

Kubiszyn Viktor: Foglaltház

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? 

Bereményi Géza: Vadnai Bébi

Borbély Szilárd: Nincstelenek

Charles Bukowski: Posta

Parti Nagy Lajos: Mi történt avagy sem

Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

1970 legelején járunk, az ország elnökét még Nixonnak hívják, Kalifornia kormányzóját pedig Reagannek. Amerika a Manson-gyilkosságsorozat részletein borzong (történetünk idején javában zajlik a per), az informatikusokat egy bizonyos ARPA-net tartja izgalomban, a jobb helyeken a tévécsatornákat pedig már olyan kapcsolóegységekkel lehet váltogatni, amihez a megfáradt szmókernek még csak fel sem kell állnia a kanapéról. A szöveg hemzseg a popkulturális utalásoktól, melyek egy része (a hetvenes években futott és idehaza egyáltalán nem ismert tévésorozatok, showműsorok, stb.) a hazai olvasónak semmit sem mond. Ezeken segít valamennyit a kötet függeléke, ahova a regény fordítója/szerkesztője összeszedte a legfontosabbakat (sőt, volt, amit ki is váltottak itthon ismertebb nevekre és produkciókra), mégis nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy az utalásrendszer teljes ismerete és megértése híján valami igazán fontos vész el.

Ebből a szempontból Pynchon nagyon is amerikai regényt írt, egy erősen karakterközpontú szöveget, amely sok helyen nyíltan hódol a műfaj klasszikusai (A postás mindig kétszer csenget), és klasszikus figurái (Marlowe, Sam Spade) előtt, miközben időről időre utalásszinten a kortársak felé is kikacsint (Fekete Dália megöléséről, amely egyike a showbusiness máig megoldatlan gyilkossági ügyeinek, James Ellroy írt egy noir-regényt).

A filmes, tévés utalások mellett Pynchon legalább ekkora figyelmet fordított a zenére, a háttérben állandóan mintha ott zsongana a korszak valamelyik emblematikus zenekara (The Doors, The Beach Boys, The Bonzo Dog Band, The Rolling Stones, The Beatles, Elephant’s Memory, stb.), az általa közbe-közbeszúrt számokból pedig már egy egészen komoly soundtracket össze lehetne állítani. Erre valószínűleg túl sokat nem kell várni, már forog ugyanis a film, a rendezői széket Paul Thomas Anderson foglalta el, a beállt nyomozót pedig Joaquin Phoenix alakítja.