Bolond nő a padláson, megszállott rajongó, darabolós gyilkos - emeljük a tétet. Az irodalom legnagyobb őrültjeit felvonultató sorozatunk második részében (az első rész itt) tényleg durván bolondok sorakoznak egymás után.
Határozott baltacsapásokkal tör utat magának
5. Stephen King: Tortúra – Annie Wilkes
A könyvekben lakozó elmebetegek férfiuralta világában határozott baltacsapásokkal tör utat magának Annie Wilkes, minden celeb rémálmának elsőszámú lidérce: a megszállott, az "első számú” rajongó, aki mohón falja kedvence műveit – és adott esetben akár kedvencét magát is. Annie határozott és sokszor logikusan működő művészi elképzelésekkel rendelkezik, és ha egy szerencsétlen fordulat következtében a karmaiba keveredett imádott író teremtő fantáziája nem az ő vágyainak ívét követi (akár az alkotás folyamatában, akár szándékokban vagy tettekben), hát különböző szerszámok segítségével gondoskodik az eltérő röppálya sajátjához történő igazításáról. A formátlan, gólemszerű, egyszerre gondoskodó és egyszerre pusztító erejű nőszemély valóban félelmetes teremtmény, de itt-ott együtt is érzek vele: én is szívesen megcsavargattam volna büntetésből annak a csufipofa Stephennek a micsodáját a kilencvenes évektől írt szinte bármelyik regényéért, sőt a legdurvábbak hatására talán még baltáért és hegesztőpisztolyért is elballagtam volna a rüves-nyüves pajtába.
4. Friedrich Dürrenmatt: Az ígéret – Albert Schrott
Az Egerek és emberek Lennyje véletlenül öl: nem fogja fel, hogy malomkerék nagyságú kezei összemorzsolják a szeretve dédelgetett kiskutyát, vagy örökre kiszorítják a szuszt az unatkozó háziasszonyból, akit csupán csendre szeretne inteni. A hasonló termetű és szellemi képességű Albertke viszont afféle deliquente nato, aki az ölés kéjét nagyon is jól ismeri, de valószínű, hogy már első gyilkossága után fülön csípték volna, ha nincs mellette a látszatot a széltől is óvó, hipergusztustalan nej. A matróna fejéhez vágott, dühös-könnyes mondat („Én csak a háziszolgád vagyok!”) finoman jelzi, hogy a világegyetemnek talán lett volna egy halvány sansza megúszni Albertke rémtetteit, de ugye cherchez la femme: maradnak a megfojtott gyerekek, az elmázolt Trüffel-csokik corpus delictiként, és a tettest hiába kereső, szimpatikus Matthai felügyelő tönkrement élete.
A lángoló Thornfieldben leli halálát, kiloccsant agyvelővel.
3. Charlotte Brontë: Jane Eyre – Mrs. Rochester szül. Bertha Mason
A dühöngő őrült prototípusa, akinek alkoholista ápolónő viseli gondját. Valamikor szép volt és érzéki, amit maximálisan ki is használt, magyarul fűvel-fával csalta szegény csőbe húzott Edward Rochestert (t. i. későn informálták az elmebajról mint családi örökségről). Minden elismerésem Mrs. Grace Poole-é, hogy annyi ideig bírta, mert Bertha enyhén szólva közveszélyes. Amikor Mrs. Poole elszundít a kelleténél nagyobb ginadagjától, Bertha – aki amellett, hogy agresszív, kellően ravasz is – elcsórja a kulcsokat, és kedvére garázdálkodik Thornfieldben: felgyújtja hites ura ágyát, halálra rémíti a nevelőnőt (lehet valami a női megérzésekben, mintha tudná, hogy ő a rivális), leszúrja a saját öccsét, négykézláb közlekedik, morog, a szembesítésnél pedig ráveti magát Mr. Rochesterre, hogy átharapja a torkát. Ekkor hangzanak el Mr. Rochester szájából a következő végletesen cinikus és keserű mondatok: „Ez az egyetlen hitvesi ölelés, amelyet én ismerek. Ilyen becézgetések vidítják fel magányos óráimat”. Piromániája a végzete is egyben: a lángoló Thornfieldben leli halálát, kiloccsant agyvelővel.
2. Robert Bloch: Pszicho – Norman Bates
Kevesen tudják, de a slashermovie nagy elődjét-alapját, a Psychót egy bestsellerből adaptálta Alfred Hitchcock. Robert Bloch, Lovecraft kebelbarátja volt a kiötlője Norman Bates hátborzongató figurájának, akit állítólag Ed Geinről mintázott (én ugyanezt A texasi láncfűrészes gyilkosságok mészárosáról is hallottam, de mindegy). A mamájával nem éppen hagyományos szülő-gyermek kapcsolatot ápoló, tudathasadásos és taxidermista Norman a regényben egyébként negyvenéves, kövér, és kicsit gusztustalan, teljesen más, mint a nyurga, csupaideg Anthony Perkins. A zuhanyzójelenetben Mary (és nem Marion) Crane fejét pedig egy csapással nyisszantják el a testétől, a szurkálásra csak egy odavetett félmondat utal – ami rémséges ugyan, de a hetven kameraállás és Bernard Herrmann fémes zenéje nélkül brutális jobbhorog helyett csupán kocsmai pofon.
Szánalmas a létezése, szánalmas a lázadása is.
1. Bret Easton Ellis: Amerikai Pszicho – Patrick Bateman
Ha már Pszicho, legyen kövér, illetve sovány: a dagadt Norman Batest kövesse a tökéletesre dolgozott testű és ízekre bomlott agyú Patrick Bateman. Az elmúlt két évtized nagyjából a regény szanaszét elemzésével telt el, ehhez nekünk se helyünk, se kedvünk, úgyhogy csak annyit, hogy igen, valóban ritkán lehet ennyire gyomorforgató és felzaklató gyilkosságokról olvasni, ettől függetlenül a saját sivárságától/ban fuldokló csúcsyuppie (és ez elmondható az agyonmediatizált világában élő összes szabadon cserélgethető pszeudo-humanoidról) az egyik legnyomorultabb teremtés, akivel könyvlapokon találkoztam. Szánalmas a létezése, szánalmas a lázadása is. És vajon tényleg megtette a borzalmakat? Vagy ezek a jelenetek „csak” brutálisan szenvedő emberekről daloló, kokainban fürdő álmok-vágyak-képzelgések? Talán jobb, ha sohasem tudjuk meg.
