A kisbolt, a munkahely, és a város annak a kilenc évvel később megjelent újabb kötetnek, a Minden beleférnek is jellemző témái – és nem egyszerű helyszínei –, amely május elején megkapta a legjobb képregénynek járó elismerést, az Alfabéta-díjat. Egy rövid lábjegyzet erről a díjról: képregényalkotókból, kritikusokból és vizuális kultúrával foglalkozó szakemberekből álló tizenöt fős zsűri ítéli oda minden évben. Idén, mivel elmaradt a 16. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál, a képregénydíjakat gondozó Magyar Képregény Szövetség online videódíjátadóban nevezte meg a két Alfabéta-díjast. A hosszú alkotások kategóriájában öt előre megnevezett jelölt közül Maria Surducan és Benczédi Anna Júlia A vízitündér című képregénye nyert; a másik, extrának keresztelt kategóriában nem voltak előre hirdetett jelöltek, itt gyűjteményeket, folyóiratokat, online közléseket egyesével mérlegelt az előzsűri és a zsűri. A díjnyertes Minden belefér egy olyan összegző kötet, amely az alkotás és a hétköznapok kihívásait egymás mellett, egymástól elválaszthatatlanul jeleníti meg.
Modern tündérmese és önkeresésről szóló kötet lett a legjobb képregény - Könyves magazin
Az Alfabéta-díjat a hosszú műveknek járó kép-regény kategóriában a Vízitündér című képregény kapta (Illustrart, Kolozsvár, 2019). Ez a gyönyörűen rajzolt tündérmese, mely egyaránt szól titkokról és környezetrombolásról, Az antológiák, rövid képregények és online publikációk számára fenntartott Alfabéta extra kategóriában a díjazott Oravecz Gergely Minden Belefér c. gyűjteményes kötete (Szépirodalmi Figyelő, Budapest, 2019).
Amikor tavaly Gergő felkért, hogy írjak fülszöveget a Minden beleférhez, először is nagyon örültem, hogy összegyűjtetnek ezek az elmúlt évtizedben a Műút és a Szépirodalmi Figyelő nyomtatott és online felületein megjelent képregények, mert azt reméltem, ez a Magyarországon egyedi lírai hang, aminek egyébként főleg az amerikai képregénykultúrában van nagy hagyománya, kötetbe gyűjtve nagyobb eséllyel találja meg közönségét. A kötet egyik kedvelt témája, írtam akkor, amikor az ember felfigyel egy “gyűrődés[re] a megszokott rutinon” – és maga ez a kötet is gyűr egy kicsit a képregényekhez kötődő rutinon: azok rutinján is, akik rendszeres olvasók, és azokén is, akik kerülik ezt a médiumot, mert nem ismerik. Ezért is láttam fontosnak, hogy beszélgessek Gergővel arról, mit jelent számára ez a kötet, és hogyan változott az alkotáshoz való viszonya az elmúlt évtizedben.
Ez már a második Alfabéta-díjad. A Blossza 2011-es díja után eltelt kilenc év - máshogy örülsz, máshogy értékeled ezt az Alfabétát, mint az elsőt?
Abszolút. Amikor annak idején díjazták a Blosszát, az belepasszolt az egésznek az általánosan pozitív fogadtatásába, így nem lepett meg annyira a dolog. Sőt, igazság szerint azt furcsálltam volna, ha nem nyer, mert úgy éreztem, hogy valóban kitűnt az aktuális év képregényei közül, már csak mint ötlet, vagy személyes vállalás is. Azóta nem csináltam olyan képregényt, ami hasonlóan népszerű lett volna, de az is biztos, hogy kevésbé is van szükségem a külső megerősítésre, és a sikert is másként definiálom, mint huszonkét-huszonhárom évesen. A mostani díjnak elsősorban azért örülök, mert eddig nagyon felemás érzéseim voltak a kötettel kapcsolatban, ugyanis tudni kell, hogy a nyomda kisebb méretben nyomta ki, mint azt a kiadóval kértük. Ez közvetlenül a 2019-es Képregényfesztivál előtt derült ki, tehát az utolsó pillanatban, amikor már nem volt lehetőség újranyomni a kötetet, csak csúsztatni tudtuk volna a megjelenést. Végül úgy döntöttem, hogy jöjjön ki így, de azóta is azt gondolom, hogy hibás döntés volt, és hosszú ideig nem igazán tudtam örülni neki. A díjnak köszönhetően most kicsit jobb érzés levenni a polcról.
Az új képregény a kötetben, az Ars Poetica úgy kezdődik, hogy “Nincs mondanivalóm”. Ezt egy provokatív felütésnek tartom, és egy csomót gondolkoztam rajta (amit a fülszövegben igyekeztem árnyalni), de most vegyük szó szerint és komolyan. Akkor mid van?
Tényleg provokatív felütés, de mikor ezt írtam, már hosszú ideje nagyon erősen azt éreztem, hogy ebben a rendkívül személyes, énközpontú műfajban nincs már mit mondanom, eljutottam a legvégére. És azt gondoltam, hogy ha ezt kimondom, és innen, azaz kvázi a nulláról indítok, menet közben talán kiderül majd, hogy mégiscsak van miről beszélnem, és akkor én leszek a legboldogabb. Így is történt, olyannyira, hogy az Ars poetica lett az egyik legerősebb képregény, amit az utóbbi időben csináltam, mások szerint is. De hogy mim van? Elsősorban egy múlni nem akaró szeretetem a képregény (és úgy általában az alkotás) iránt, amit ugyanakkor újra meg kellett találnom magamban. Ennek az alkotói válságnak a leküzdéséről szól (részben) az Ars poetica.
Oravecz Gergely: Ars poetica. Részlet
Mi az, amit a Minden belefér által felöltelt években máshogy csinálsz, csináltál, mint a Blosszában?
Sok minden változott. Az biztos, hogy átestem egy alkotói és gondolkodási fejlődésen, ami remélhetőleg a képregényeimen is meglátszik. Tíz éve még nem tudtam volna olyan rétegzetten beszélni önmagamról és a világgal való viszonyomról, mint mondjuk az Ars poeticában – valószínűleg azért sem, mert ez a viszony nem volt még olyan bonyolult. A Blossza amolyan naiv énkeresés volt, ami arra az egyszerű ötletre épült, hogy egy embernek belezoomolunk az életébe, és követjük őt nap mint nap, négy hónapon keresztül. A Minden beleférben szereplő képregények már összetettebbek, megjelennek bennük elvontabb témák, filozofikusabb gondolatok is, miközben továbbra is elsősorban az Én körül forognak, még ha ezzel az Énnel folyamatosan játszom is – például néha látványosan eltávolítom a valós önmagamtól a főszereplő figuráját, mint az Egy figura vázlata című képregényben. Azóta megint kicsit más szakaszban vagyok, most épp egy fokkal talán kevésbé érdekel a saját életemre adott reflexió, helyette próbálok a személyemnél nagyobb témák, elsősorban a társadalmi kérdések felé fordulni. Persze ez még önmagában véve nem zárja ki az önéletrajziságot, sőt biztos vagyok benne, hogy ez az érdeklődésem utat fog találni a személyesebb hangvételű munkáimba is, de jelenleg szeretnék másfajta történetekkel és történetmesélési módokkal kísérletezni. Ehhez tartozik az is, hogy a Q KépregényÚjság mentén egyre többet alkotok és ötletelek másokkal közösen, elsősorban persze Hudra Mónival, aki a barátnőm, valamint a Q ötletgazdája és alapítója. Mostanra több képregényt is készítettünk együtt, ezekre vagyok az utóbbi időben a legbüszkébb.
A Q-ról majd még szeretnék beszélgetni, de most muszáj visszatérnem arra, amit az előbb mondtál, hogy másként definiálod a sikert most, mint régebben. Tudom, hogy a hétköznapokban sokat illusztrálsz, és azt is tapasztaltam, hogy egy-egy ilyen egyoldalas képregényen mennyit kell gondolkozni, ami sok szorongással is jár. Mit jelent most számodra a siker?
Inkább arról van szó, hogy különböző jellegű dolgoktól másfajta sikereket várok. A Blossza egy humoros, könnyed valami volt, amihez minden nehézség nélkül tudtak kapcsolódni az emberek, a rövid forma azonnali jellege és a napi online jelenlét miatt, így kvázi populáris tudott lenni. Erről a fajta sikerről gyakorlatilag lemondtam, amint elkezdtem kicsit elmélyültebb, komolyabb hangvételű képregényeket készíteni a Műútba, amelyek már többet vártak el a befogadótól, ráadásul ritkábban is jelentek meg. Időbe telt, mire ezek a képregények megtalálták a közönségüket. Most egy underground képregényes lapot csinálunk többekkel, a Q-t, amit nyomtatási áron árulunk és alternatív módokon próbálunk terjeszteni. Értelemszerűen nem azt várjuk tőle, hogy rekord példányszámban fogyjon, itt az jelenti a sikert, ha az emberek értik, hogy miről szól ez az egész, és kialakul egy párbeszéd az újság mentén (azt is mondhatnám, hogy ha egy rendezvényen csak tíz emberrel találkozunk, aki visszajelez az újsággal kapcsolatban, az nekünk többet ér, mint ha megveszik százan, de nem jeleznek vissza). Az sem mellékes, hogy a Q-val elért sikerek közös sikerek, ez már nem az én egyszemélyes projektem, ami nagyon szuper érzés.
Oravecz Gergely: Egy hangulat körülrajzolása
Igen, nekem is úgy tűnik, hogy a legutóbbi munkáid együttműködések. Sőt, mintha sokkal játékosabbak lennének. Hogyan, milyen szakaszokban, módszerrel, időbeosztással, sorrendben készítesz képregényt - akár önéletrajzit, akár közöset?
Tök jó, hogy mondod a játékosságot, mert ezek a képregények tényleg sokkal szabadabban és spontánabbul készülnek, mint az egyéb dolgaim, és örülök, ha ez érződik. Ez persze nem azt jelenti, hogy azok vért izzadva, totális örömtelenségben jönnének létre, de van valami felszabadító a közös alkotásban, ami teljesen új nekem. De hogy a kérdésre válaszoljak: saját képregénynél az első az ötlet, ami lehet akármi, egy mondat, egy figura vagy egy szó is, ez teljesen attól függ, hogy mi villan be éppen, vagy mi ragadt meg az emlékezetemben. A lényeg, hogy érezzem az erős késztetést, hogy foglalkozni akarok a témával. Elkezdek agyalni, és fejben nagyjából felépítem, összerakom a képregényt. Ezután ceruzával megírom a szöveget, vagy egy külön papírra, vagy már eleve arra az oldalra, amire a végleges képregényt rajzolni fogom (szóval viszonylag ritkán csinálok technikai forgatókönyvet). Ha elégedett vagyok a szöveggel, ceruzával megrajzolom az oldalt, majd egy micron tollal beírom a végleges szöveget (amin szinte mindig módosítok még, mert amint tollal kezdek írni, valahogy rögtön „meghallom”, ha egy szó vagy mondat nem stimmel). Ezután jöhet a rajzok kihúzása, tussal vagy rajztollal, attól függően, milyen képi hatást képzelek el. Végül beszkennelem a képregényt, utómunkázom, ha kell, színezem, és azt mondom, hogy kész. Közös alkotómunkában készült képregénynél a folyamat nagyon hasonló a fentihez, a különbség annyi, hogy nem én írom a szöveget, és nem én találom ki a koncepciót – ami persze óriási különbség, és ettől nagyon izgalmas az egész.
Olvasóként az a benyomásom, hogy a Q legfontosabb esztétikai elvei a párbeszéd, a mesélés és az együttműködés. Mesélnél ennek a lapnak, sőt tulajdonképpen alkotói körnek a szellemiségéről?
A Q egy rendszerkritikus lap, valahol a fanzin és a hagyományos képregényújság között. Mónival ketten indítottuk el tavaly májusban, majd rögtön ketten is csatlakoztak hozzánk, név szerint Valentiny Tamás és Varga Luca, így a második számot, ami decemberben jelent meg, már négyen hoztuk össze (az ősszel megjelenő harmadik számban pedig még többen leszünk). A lényeg, hogy a Q egy teljesen nyitott dolog, bárki csatlakozhat, aki szeretne közösségben alkotni vagy gondolkodni, és egyetért a szellemiségünkkel és a célkitűzéseinkkel (ezeket a manifesztumunkban szedtük össze). Fontos, hogy nemcsak alkotói kör vagyunk, hanem közösség: odafigyelünk egymásra, közösen hozunk döntéseket, bevonjuk egymást az alkotási folyamatokba. Ha pedig jellemeznem kéne, amit csinálunk, azt mondanám, hogy az egyszerre provokatív, játékos, formabontó és nagyon klasszikus, mert mindannyian máshogy használjuk a képregényt és fejezzük ki az elégedetlenségünket a dolgokkal kapcsolatban, legyen szó a gazdasági-politikai világrendről, az intézményekről, a nők helyzetéről, az állatok jogairól, vagy egyszerűen arról, hogy mi számít ma jó képregénynek.
Super Raw Rats. Írta Hudra Móni, rajzolta Oravecz Gergely
A Q-ban erős kritikáját fogalmazzátok meg a kapitalizmusnak és az individualizmusnak. Mik a terveitek ezzel az újsággal? Szerinted hogyan lehet a képregény társadalmi reflexió, netán változás eszköze?
A képregény nyilvánvalóan ugyanúgy alkalmas a társadalmi reflexióra, mint más művészeti ágak, gondoljunk csak a Persepolisra, a Mausra, vagy Alan Moore munkáira. Persze régi vita tárgya, hogy a művészetnek kell-e mondania valamit, hasznosnak kell-e lennie társadalmilag, vagy pedig az a jó művészet, ami önmagáért való. Mi a Q-val egyértelműen az előbbi mellett tesszük le a voksunkat. Szerintünk a képregény különösen alkalmas arra, hogy szélesebb tömegeket, sőt különböző társadalmi rétegeket szólítson meg. Bár undergroundak vagyunk és szeretünk kísérletezni a képregényes formával, törekszünk rá, hogy minél közérthetőbbek legyünk, sőt amennyire lehet, populárisak is. Tematikus számokban gondolkodunk, a második szám témája az állatok volt, a harmadikban a feminizmus, a szexizmus, és úgy általában a nemi szerepek lesznek a középpontban. Az pedig, hogy nyomtatási áron adjuk a lapot, nem pusztán gesztus értékű a részünkről, hanem arról szól, hogy a tettek szintjén is képviselni akarjuk az elveinket. Mivel a rendszert nem tudjuk felülről megváltoztatni, csak abban bízhatunk, hogy másokat is cselekvésre tudunk ösztönözni, és a sok kis tettből idővel összeáll valami nagyobb dolog, ami a változás irányába mutat, vagy már maga a változás.
Mint képregénykritikusnak, az az elképesztő érdekes nekem a Q-ban, hogy ugyanúgy van benne valami anakronisztikus, mint a fordításban megjelenő angol-amerikai képregények kínálatában. Úgy értem, most a nyolcvanas évekbeli nagy revíziós képregények hódítanak itthon, a V mint vérbosszú, a Watchmen, a Sandman, a Dredd bíró. Ezeknek a gyökerei visszanyúlnak a nyolcvanas évek brit társadalmi elégedetlenségéhez, a sok feszültséghez, ami tüntetésekben is megnyilatkozott, sőt, Moore műveiben nemcsak, hogy ott van az akkori társadalom kritikája, de pályája elején nagyon erősen kötődött a brit zenei és kulturális undergroundhoz és a punkhoz. Szóval mintha az, ami a színes, nagy formátumú, jó drága képregények kiadása terén történne napjainkban, és amit a Q olcsón, önerőből, és dühösen csinál, az érzéseit tekintve mintha egy tőből fakadna, bár más a közönségük és más a megvalósításuk. Te ezt hogy látod?
Ebben nagyon is van valami. Az én világlátásomat speciel (a 70–80-as évek punk zenéjén kívül) a felsorolt képregények befolyásolták a leginkább, és óriási hatással voltak arra is, ahogy a képregényről gondolkodom. A kérdések, amelyeket ezek a 80-as évekbeli képregények felvetettek már akkor sem voltak újak, de sajnos ma is ugyanolyan aktuálisak, a világ nem lett jobb hely, hanem sok szempontból inkább rosszabb lett. Szerintem ez az egyik oka annak, hogy még ma is népszerűek ezek a több mint harminc évvel ezelőtti képregények, már persze azon kívül, hogy többnyire zseniális munkák. A Q-val egyértelműen tovább akarunk örökíteni valamit a szellemiségükből, miközben új utakat szeretnénk kitaposni, és az sem lényegtelen, hogy bár gyakran foglalkozunk univerzális témákkal a műveinkben, ezt mégis az „itt és most”-ból kiindulva tesszük, azaz 2020-ban, egy reflektált kelet-közép-európai pozícióból.
Szerző: Szép Eszter
