A háborúra gondolni nem jó. Nem is szerettek az emberek róla tudomást venni soha. Az utóbbi néhány évben elkezdtem azon a szemüvegen keresztül is olvasni a könyveket (legyenek régiek vagy maiak), hogy mit mondanak egy jövőbeni Nagy Háború lehetséges kitöréséről.
Amikor ma koncertre megyünk, munka után loholunk, bringatúrázunk, villanyszámlát fizetünk be, könyvet olvasunk vagy éppen írunk – gondoljunk arra, hogy emberek egy pillanattal a nagy háborúk előtt ugyanezt csinálták. Nem készültek a háborúra, nem tettek óvintézkedéseket, és nem próbálták megakadályozni az apokalipszist. Sokkal fontosabb dolgaik voltak. Mindkét háborút megelőzte egy gazdasági-pénzügyi válság. 1907-ben, hét évvel az első világháború előtt, 1929-ben pedig tíz évvel a következő háborút megelőzően. Az 1907-es válság a kevésbé ismert: az is az amerikai bankszektorból indult, ennek eredményeképpen döntött úgy az Egyesült Államok, hogy mégiscsak szüksége van saját jegybankra (hogy legközelebb ne a magánbankoknak kelljen, a J.P. Morgannel az élen, pénzt önteniük a piacra). Ez akkor a globalizálódó, a brit pénzvilág által dominált korszak után a gazdasági protekcionizmus hullámát indította el világszerte. „1907-ben, amikor egy korszakos, kis híján az egész világot romba döntő pénzügyi válság kitört, számos ország kezdett a pénzügyi szektorra mint a nemzet érdekében mozgósítható hatalmi eszközre tekinteni. Ez a fajta gondolkodás vezetett az 1914-ben kirobbant háborúhoz. Egy évszázaddal később, 2007–2008-ban a világ egy még nagyobb pénzügyi sokkot élt át, és felerősödtek a nemzeti szenvedélyek is. Nem kizárt, hogy a destruktív stratégiákra sem kell már sokat várni” – írja Harold James, a Princeton történelemprofesszora egy tavalyi cikkben. Most hat évvel vagyunk a válság kitörése után.
MEGJELENT AZ ÚJ Könyves magazin 2014/3.
Libri-Shopline, 2014, 104 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF
Mit találsz a magazinban? 5 exkluzív Gyarmati Fanni-fotó
Tévésorozatok és irodalom, Putyin és a legfontosabb orosz írók
Interjú Vámos Miklóssal, Háy Jánossal, Irvine Welsh-sel, Vlagyimir Szorokinnal
Mindkét nagy háború előtt elkezdett felfesleni már a nemzetközi status quo, határok változtak, országokat annektáltak (a Monarchia például Bosznia-Hercegovinát 1908-ban), kormányok és rendszerek dőltek, nőtt az általános feszültség. Van-e lényegi különbség a németek Szudéta-vidéki bevonulása és a Krím elfoglalása között? Mindkettőt a német, illetve az orosz kisebbség védelmével, illetve egy korábbi helyzet restaurálásával indokolták, mindkét akció elé felhúztak némi civilizációs paravánt, és bár mindkettőről tudta a világ, hogy az egész történet hamis és romlott, nem tudott hatékonyan fellépni ellene. A status quo most is sok helyen recseg-ropog. Elsősorban persze a Közel-Keleten (nem, nem csak a szokásos módon), és vannak elemzők, akik további orosz agressziót vagy a két Korea konfliktusát vizionálják, más think-thankek meg azt figyelik, hogyan nő a Vietnam ellen uszító kommentek száma az államilag kontrollált kínai médiában. Kelet-Közép-Európának mindenesetre nagy tradíciója van világháborúk indításában, mindkettő itt, a szomszédban indult.
Az emberiség évezredek óta ugyanazokat a témákat próbálja megemészteni a művészet és a tudomány útján. Szabadság, szerelem, irigység, bírvágy, becsvágy, áldozat, gyász, hiúság, isten, barátság, halál, hősiesség, szex, család, önzés, felelősség, háború. Eljutottunk a pattintott kőtől a GPS-ig, a barlangtól a Burdzs Kalifáig, ám az emberi jellemvonások közben mit sem változtak, legfeljebb a társadalmi normák, amelyek kordában tartják őket. Ezért szól évezredek óta ugyanazokról az emberi játszmákról az irodalom. Ezért nem lehet egy jó regényt olvasva válaszolni a „Miről szól?” kérdésre, hiszen egy jó regény nem szól semmiről, a történet abban csak vivőanyag, a jellem, az emberi döntések indikátora. Valamirevaló irodalomban a világ csak díszlet. Ahogy Harvey Specter mondja a Suits című zseniális ügyvédsorozatban (magyarul Briliáns elmék címen fut): ne az ügyet játszd meg – játszd meg az embert.
A jó művészet épp ezt csinálja: nem a történetet játssza meg, hanem az embert, a jellemet. Ha Balzac Hivatalnokokja a korabeli francia közéletről szólna, ma semmi értelme nem lenne elolvasni, de nem elsősorban arról szól, hanem hiúságról, hivatali packázásról, a felfelé nyalás és a lefelé rúgás természetrajzáról, meg arról, hogy nagy rendszerek hogyan adnak lehetőséget a személyes felelősség előli menekülésre. És így a máról is többet mond, mint egy újságcikk egy random kormányhivatal ügyeiről. (Hogy ezt tudom, azért köszönet annak a Rukkola-felhasználónak, akitől karácsonyra megkaptam a könyvet, és így 40 fölött kezdtem sorban olvasni a Balzacokat.) Ken Follett gigantikus háborúslektűr-trilógiájában (illetve az abból már megjelent két kötetben) szerelmek és családi viszályok díszleteként bontakoznak ki a háborúk, és egyes epizódjaiban – például a harmincas évek berlini parlamentjének a felhatalmazási törvény előtti napjait leíró részben – nagyon jól mutatja be az apokalipszisnek azt a folyamatát, amelyben ami az egyik nap még elképzelhetetlen, az másnap már meg is történt, és te semmit sem tudsz tenni ellene. Nem marad más, csak az azon való gondolkodás, hogy mikor is volt az a pillanat, amikor még utoljára lett volna lehetőséged tenni valamit, és hogy nem vetted észre, hogy ez az a pillanat.
Le Carré kémregényei ezen az optikán keresztül arról mesélnek, hogy a biztonság utáni vágy hogyan válhat a háború vagy a szabadság elvesztésének eszközévé, máshol pedig arról, hogy mennyire pengeélen táncol a béke, amikor háborús eszközökkel akarják megőrizni. Cormac McCarthy ellenutópiáiban a bőrödön érzed az apokalipszis hidegét, és megérted, hogy a modern emberből nem veszett ki a vadember, csak sok réteg fedi el. Jászi Oszkár egy pillanattal az első világháború előtt megjelent kisebbségi föderációs víziójának a tanulsága, hogy minden gondolatnak megvan a maga ideje, és ha túl korán vagy túl későn állsz elő vele, akkor legfeljebb az utókorral vigasztalódhatsz. Lőni akkor kell, amikor helyzetben vagy. Varga Lászlónak a Rajk- és a Kádár-pert feldolgozó dokumentummonstruma arról gondolkodtatott el, hogy a hatalomvágy forrása lehet a gyávaság is, ha az a kényszerképzeted, hogy csak a hatalom nyújtja a biztonságot. Stefan Zweig arra példa, hogy az élet szépségeire koncentrálni meddig jó stratégia, és mikortól gyilkos eszképizmus. Az A Week in December nagyon erősen ábrázolja egy londoni muszlim kamasz lelkiállapotát, amíg eljut a radikális iszlámig, majd az utolsó pillanatban visszatáncol a szakadék széléről, míg a történet másik szálán egy hedge fund menedzser egy nagy bankot shortol, és nem tudja, hogy ezzel nemcsak sok pénzt keres, hanem a srácot is taszigálja a radikális imámok karjai felé. A Miért buknak el a nemzetek? pedig az utóbbi évek egyik legizgalmasabb társadalomtudományi könyve, amelynek a lényegi tanulsága, hogy egy nemzet életében nincs olyan, hogy sorscsapás, balszerencse vagy rossz földrajzi adottságok. Csak korrupt, önző politika van és annak a következményei. Ezek a könyvek mind a háborúról is szólnak, ha megfelelően olvassuk őket. Akár direktben, akár indirekten, akár egykorúan, akár retrospektívan teszik. (Ellenpélda: háborúk előtt egy perccel megjelent hatalmas regények, amelyekből alig olvashatunk ki valamit a háborúról – Az eltűnt idő nyomában [1913] és az Utas és holdvilág [1937]).
Ha a molekulák elrendeződése a világban túlságosan hasonlít is a korábbi preháborús mintákra, egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a háború olyan szükségszerűség, amelyet nem lehet elkerülni. Emberi döntések, defektes jellemek vezetnek háborúkhoz, olyan politikusok és üzletemberek döntései, akik nem akarnak lemondani hatalmukról illetve pénzük egy részéről, meg őket kiszolgáló hivatalnokokéi, akik mióta a világ a világ, azzal mentik magukat, hogy a rendszer nagyobb, mint ők. A nagy válságok nem közvetlenül vezetnek kataklizmákhoz, hanem azáltal, hogy az emberek kiszolgáltatottabbak lesznek, nincs sem pozitív jövőképük, sem vesztenivalójuk, így a társadalom legnagyobb fegyelmező eszköze veszít az erejéből és a bizalom szintje a világban csökken. Az olyan politikusok, akiknek a teljesítménye nem több annál, minthogy kitartóan felhazudták magukat a hatalomba, és időnként az erkélyről pénzt szórtak a nép közé, a pénz elfogytával nem találnak más lehetőséget, mint hogy rájátszanak az emberek kiszolgáltatottságára és reménytelenségére. Pótszereket nyújtanak, hogy magukat mentsék, az érzelmi töltetű konfliktusnál pedig nincs jobb pótszer. Egy háború annyiban megoldás, mint egy hosszú ideje a könyvelését meghamisító cég esetében az irattárat elpusztító tűzvész, vagy egy reménytelen helyzetű sakkjátszmában a tábla felborítása. A rossz emberi döntések sora ilyen esetekben azonban nem az irattár felgyújtásával vagy a tábla felborításával kezdődik, hanem sokkal korábban, azoknál a döntéseknél, amelyek eredményeképpen abba a helyzetbe kerültünk, amikorra annyira összekuszálódtak a dolgok, hogy már nem látszik más megoldás. A háborúk sem egy startpisztolydördüléssel kezdődnek, sokszor csak visszavetítve lehet azonosítani a kezdőpontot. A legfőbb veszély, hogy nincs egy olyan pont, amikor valaki döntene a háborúról, hanem olyan kis döntések sorozataként sodródik bele a világ, amelyek egyenként sosem tűnnek végzetesnek, de mindegyik egy lépéssel közelebb visz az apokalipszishez.
Magyarországon a mai ötvenes generáció talán az első olyan, amelyiknek esélye van arra, hogy az egész életét nagyobb társadalmi apokalipszis és a fizikai fenyegetettség tapasztalata nélkül – és ha nem is mindig szabadságban, de biztonságban és viszonylagos jólétben – élje le. A világ jelenlegi mintázata túlságosan is nagy valószínűséggel rajzol ki egy közelgő kataklizmát. Ezzel azért nehéz szembenézni, mert nem tudjuk elképzelni, hogy háború lehet, ahogy 1912-ben és 1937-ben sem tudták az emberek a maga valóságában elképzelni, ami következett. Lehet persze, hogy nem lesz semmiféle Nagy Háború – ám akkor az azt fogja jelenteni, hogy a világ tényleg és alaposan megváltozott. És tényleg megváltozott: van internet, van Európai Unió, van atombomba, van mobiltelefon. Ezek hatalmas és a háború szempontjából is számottevő különbségek. De talán még fontosabb, hogy ma sokkal több könyv van körülöttünk, és sokkal többen olvasnak, mint száz évvel ezelőtt. Lehetünk-e akkora barmok, hogy nem tanulunk ezekből? Ha igen, akkor csak reménykedhetünk, hogy az emberiség következő korszakát nem egy Cormac McCarthy-regényként kell elképzelni, hanem megússzuk egy Le Carré-val.
Szerző: Weyer Balázs
A cikk eredetileg a KönyvesMagazin őszi számában jelent meg.
