Ki vagy te és hogyan élsz? Milyennek látod a világot? Milyen jövőt képzelsz el magadnak? Ezekre a kérdésekre válaszolnak a Mintha félistenek világában élnénk című kötet novellái. A 16-22 éves, gimnazista vagy egyetemista korú szerzők egy majd’ százéves kiírásra jelentkeztek a Népszava és az Esterházy Alapítvány felhívásában. Mutatjuk, miről is szól a kezdeményezés és hogyan látják magukat a fiatalok!
„Egy gimnazistának milyen élettörténete lehet, amit érdemes megírni?” – ezt kérdezte egy tanár ismerőse Hompola Krisztinától, a Népszava kultúra rovatának vezetőjétől, amikor kikérte a véleményét az ötletről. „Ő egy budapesti, jó gimnázium magyartanáraként azt látja, hogy a diákjai nagy része rendezett, hagyományos életet él, ezért bizalmatlan volt a projekttel kapcsolatban.
De a pályázatokból kiderült, hogy ebben a korosztályban van már szülő, szerhasználó vagy olyan, aki halálos betegséggel küzd”
– vezette fel Hompola Krisztina, a kötet egyik szerkesztője.
Mi ez a pályázat?
Az 1930-as években Európa-szerte számos újságban megjelentek egy életrajzi pályázat felhívásai: fiatalokat kerestek, akik elmesélik, milyen az életük, a családjuk, a mindennapjaik, hogyan élik meg a vallásukat, hogyan látják a világot, a jövőt és benne önmagukat. A kiíró Jiddis Tudományos Intézetet (Yidisher Vinsnshaftlekher Institut, vagyis YIVO, amely alapítói közt tudja Freudot vagy Einsteint) akkor kifejezetten a zsidó tapasztalat sokszínűségére volt kíváncsi.
Úgy vélték, hogy az önéletírásokból széles körű szociológiai következtetések vonhatóak le, ehhez pedig a legjobb forrásnak a fiatalok beszámolói számítanak, mivel ők még őszintén és nyíltan beszélnek önmagukról és az életükről. Nincsenek meg a bejáratott narratíváik, nem akarnak jobb színben feltűnni, mint a szüleik, de az írásaikból a szülők és a nagyszülők generációját is megismerhetjük.
Arra azonban senki sem számított, hogy ezek a beszámolók egészen új dimenziót kapnak a következő 10-15 év tükrében.
„A harmadik pályázat nyerteseit végül sohasem hirdették ki. Erre ugyanis 1939. szeptember elsején került volna sor”
– vázolta fel a hátteret Horváth Patrícia színházrendező, újságíró, akinek az ötlete alapján a Népszava megismételte a felhívást, ezúttal felekezeti megkötések nélkül.
Mindenki szenved, mindenki boldog
A felhívásra 199 szöveg érkezett, ezek online is elolvashatók itt. Tizenhárom díjazott szöveg pedig nyomtatásban is megjelent a Mintha félistenek világában élnénk című közérzeti antológiában. Szerzőik közül Bátor Emma, Bolovits Bodza, Fekete Gergő, Krolikowski L. Lilian és Kiss Bálint Béla a zsűrit képviselő Upor Lászlóval kiegészülve nemrég közönség előtt is megosztották a tapasztalataikat a pályázatról.
Balról jobbra: Kiss Bálint Béla, Fekete Gergő, Bolovits Bodza, Bátor Emma, Krolikowski L. Lilian, Bálint Orsolya és Upor László - Fotó: Népszava - Flajsz Péter
A fődíjas Krolikowski L. Lilian patchwork-családját mutatta be. Kiss Bálint Béla írása az anya hiányáról és az édesapjához fűződő viszonyáról szól, Bolovits Bodza saját rákbetegségének történetéről számolt be, Bátor Emma szintén édesanyja elvesztéséről beszélt, Fekete Gergő pedig ars poeticát írt.
Volt, akit a sikeres pályázata indított el azon az úton, hogy végre megírja a regényét, forgatókönyvét vagy leforgassa a régóta tervezett kisfilmjét. Mást pedig arra inspirált, hogy felkutassa a családi archívumot. Ugyanakkor az is elhangzott, hogy a visszajelzés magabiztosságot adott nekik: bár még gyereknek érzik magukat, az, hogy a szövegeik nyomtatásban megjelentek, jelzi, hogy képesek dolgozni, „igazi munkát végezni".
Hozzátették, hogy remélik, az írások segítenek ránézni az olvasóknak a saját életükre, illetve a szülők generációjának is bepillantást nyújthat a mai kamaszok világába.
Hompola Krisztina is ezt a vetületét emelte ki: „Iszonyatos kíváncsiság volt mindannyiunkban. Az én lányom épphogy kiszorult a 16-22 éves korosztályból, ám azzal együtt, hogy mi beszélgetős család vagyunk, és jól ismerem őt, nagyon sok mindent megtudtam a generációjáról – és akár róla is – ezekből az írásokból.
Döbbenetes sorsok nyíltak meg előttünk, legyen az gyermekotthoni prostitúció, gyász, betegség, bullying vagy akár csak a kevésbé drámai, de ebből a korosztályból nagyon sokakat érintő »kapunyitási pánik«”
– jegyezte meg.
A kötetbemutatón kiderült, hogy a pályázók egymás írásaira is kíváncsiak voltak, lelkesen olvasták egymás szövegeit. Sőt, egyfajta közösségteremtő ereje is lett a kezdeményezésnek, találkozásokat eredményezett. „Mindenki szenved a maga módján és mindenki boldog a maga módján” – foglalta össze egyikük. Más úgy folytatta: „Mindenki a maga módján próbál túlélni”, majd pesszimistán megjegyezte: „Lehet, hogy miránk is ez vár.”
Upor László elmondta, hogy a zsűrizés alatt figyelt rá, hogy együltében háromnál több szöveget ne olvasson, hogy ne oltsák ki egymást az írások. A leendő olvasóknak pedig azt tanácsolja, hogy teát és sok zsebkendőt készítsenek be az olvasáshoz.
Özönlöttek a levelek, mint a Harry Potterben
Az, hogy 199 érvényes pályázat érkezett be, meglepte a szervezőket. „Mi erre nem számítottunk. Azt gondoltuk, hogy oké, legyen két számjegyű, és ne egyessel az elején” – idézte fel Hompola Krisztina, aki Varga Dórával, a Népszava főszerkesztő-helyettesével szervezte a kezdeményezést a szerkesztőségen belül. A kiírás előtt a már említett magyartanár nem biztatta sok jelentkezővel, mondván: „A fiatalok nem fognak erre időt, energiát szánni”.
A szövegeket olvasva azonban nyilvánvalóvá válik, hogy az alkotóik komoly munkát fektettek ezekbe a szövegekbe.
„A finis utolsó két napja nehezen leírható élmény volt számomra. Én kezeltem a felületet és az anonimizálást, nap mint nap láttam a beérkező írásokat” – számolt be az ötletgazda Horváth Patrícia.
„Hetente tájékoztattam a többieket az állásról. 80-90 pályázatnál jártunk néhány nappal a beadási határidő előtt, mi már ennél pezsgőt bontottunk. Ám az utolsó 48 órában, ami egy hévége volt, csak úgy ömlöttek a levelek, pont úgy, mint a Harry Potterben. Folyamatosan villogtak az értesítések.
Éjfél volt a határidő, de még hajnali 3-kor is kaptam leveleket azzal, hogy hónapok óta dolgoznak rajta, hadd küldjék még be.
Élmény volt látni, hogy tényleg hosszan foglalkoztak vele. Hozzátenném, hogy az én lányom addig halogatta, míg végül is lecsúszott, mert utolsó nap látott neki megírni. De azért elolvastatta velem és én már a félig kész történetéből is olyan dolgokat tudtam meg, amiket soha nem gondoltam volna” – egészítette ki egy személyes kitérővel.
Horváth Patrícia - Fotó: Népszava - Flajsz Péter
Kérdés volt, hogy sikerül-e jól megszólítaniuk a korcsoportot. „Az volt a nagy félelmünk, hogy nem tudjuk eléggé ismertté tenni a pályázatot, hogy nem fog mindenhova eljutni a híre. – vallotta be Hompola Krisztina. – Ebben segített többek között a Magyar Tanárok Egyesülete.”
A beérkező e-mailek pedig azt bizonyítják, hogy mindenhova eljutott a kezdeményezés híre, még egy baranyai kistelepülésről és Szlovákiából is kaptak jelentkezést.
„Számunkra egy másik nagy tanulság, hogy nem igaz, hogy a Népszava nem tud elérni egy fiatal generációt.
Valóban nem az a jellemző, hogy 16 évesek Népszavát olvasnak a 7-es buszon, de a pályázat megmutatta, hogy meg tudjuk szólítani őket és el tudunk érni hozzájuk” – jegyezte meg Hompola.
Így találkoztak a pályázat történetével
Horváth Patrícia épp más témában kutatott, amikor belefutott az 1930-as pályázat történetébe. Egy cikkben a németek által lefoglalt YIVO gyűjteményből kicsempészett dokumentumokról írtak, köztük a fiatalok életrajzi írásairól, amiket találékonyan rejtettek el elhivatott emberek.
Többek közt orgonák sípjaiba tekerve élték túl a beszámolók a háborút – és sokszor a szerzőjüket is.
Horváth Patrícia – ahogy minden téma esetében – először színházi adaptációban gondolkozott, aztán rájött, hogy az autentikus megoldás a Népszava, amelynek maga is szerzője. Partnereikkel (Esterházy Magyarország Alapítvány, Budapesti Goethe Intézet, Erzsébetvárosi Zsidó Örökségért Alapítvány, Budapest Főváros Önkormányzata, Olti Ferenc, Polgár András és Szakonyi Péter támogatásával) reprodukálták az eredeti életrajzi pályázatot: Lefordították a New York-i archívumban talált eredeti felhívást, amin alig változtattak, csupán kivették belőle a felekezeti megkötést.
„Az eredeti pályázatban nagyon a zsidó életre, a zsidó közösségekre koncentráltak, arra a megélésre, hogy mit jelent ebben a gyorsan változó világban fiatal zsidónak lenni. Hogy tekintenek a hagyományokra, a családra? Milyen utakat látnak maguk előtt? Mi a legelejétől azt gondoltuk, hogy szeretnénk a magyar társadalom egészére kinyitni a pályázatot felekezeti vagy bármilyen más hovatartozástól függetlenül. Akinek ezek a kérdések fontosak voltak, beleírhatták, ahogy sokan meg is tették” – mondta Horváth, rámutatva, hogy a kortárs szövegekben számos olyan téma is bejött, mint a genderkérdés, amiről az 1930-as években még nem, vagy csak elvétve beszéltek.
Vándorló dokumentumok
A világháború után főleg a kelet-európai régióban, Lengyelországban, Ukrajnában és Magyarországon nagy fejlődésnek indult a zsidóság. Ennek a központja volt az Észak Jeruzsálemének is nevezett Vilnius, ahol pezsgő kulturális élet folyt: egyetemek, könyvtárak, múzeumok, több újság és könyvkiadó működött.
Ekkor hozták létre azt a társadalomtudományi kutatóintézetet, amelyen belül egy, kifejezetten fiatalokra szakosodott szekció is működött. A kutatók az 1930-as évek egyik meghatározó elképzeléséhez nyúltak vissza: ahhoz a gondolathoz, hogy egy társadalom legmélyebben az életrajzi írásokon keresztül ismerhető meg.
Úgy vélték, a társadalom működését és állapotát akkor érthetjük meg igazán, ha megszólítjuk az éppen felnőttkorba lépő fiatalokat, és arra kérjük őket, írjanak saját életükről.
Ebből a felismerésből született meg a kezdeményezés alapgondolata.
A korábbi pályázat három fordulóban zajlott. Az első körben Vilniusra és tágabb környékére összpontosítottak, elsősorban a lengyel és litván területekre. A kezdeményezést azonban fokozatosan kiterjesztették: a harmadik fordulóra már a világ számos pontjáról érkeztek pályaművek – a Szentföldről, Argentínából, sőt New Yorkból is.
A korabeli kiírás szellemében a magyar szervezők megtartották az anonimitást és a pénzdíjazást, illetve azt, hogy publikálják a szövegeket.
Sorsszerű, hogy az eredeti pályázat eredményhirdetésének napján tört ki a II. világháború.
A füzetek pedig, amelyeket teleírtak a hirdetésre jelentkező fiatalok, az intézmény gyűjteményében maradtak. Amikor a németek elfoglalták Vilniust, az itt tárolt dokumentumok értékesebb részét egy Frankfurtban felállítandó zsidókérdés múzeumába kívánták átszállítani. Mivel nem bírták a nyelvet, a gettóból verbuvált „papírbrigáddal” szortíroztatták az anyagokat, ők pedig minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a lehető legtöbb dokumentumot (közük számos ilyen életrajzot) mentsenek ki a testükre erősítve, ruhájukba rejtve, melyeket aztán elástak a gettóban.
A megmentett és elrejtett iratokat a szovjet rezsim idején továbbra sem lehetett nyíltan kezelni. Az egyik vilniusi könyvtár vezetője, a litván Antanas Ulpis – aki maga nem volt zsidó – tudott a dokumentumok létezéséről. Felkutatta őket a különböző gyűjteményekben, és óvatosan híresztelni kezdte, hogy szeretné összegyűjteni az anyagot.
Hamarosan csomagok érkeztek hozzá – gyakran titokban, az adományozók kilétének elrejtésével. Előfordult, hogy egyszerűen a küszöbén hagyták őket.
Ulpis ezeket a saját könyvtárában a kötelező kommunista irodalom kötetei alá rejtve őrizte, ahol senkinek sem tűntek fel. A rendszer bukása után Vilnius különböző könyvtárait összevonták, Ulpis addigra már nem élt, és úgy tűnt, a titokban őrzött gyűjtemény végleg feledésbe merült.
A 2010-es években lépett be a történetbe egy könyvtárosnő kutta fel az irakot. Ekkor kezdték el feldolgozni a dokumentumokat és bukkantak rá a gyerekek pályázatainak jelentős részére, 300-350 dolgozatra. A másik részüket, nagyjából ugyanennyit az YIVO New York-ba disszidált vezetője vitte magával sok egyéb irat mellett. A különféle nyelveken, angolul, franciául, litvánul, de főleg jiddisül írt szövegeknek New Yorkban őrzött része már digitálisan is elérhetők.
Hogyan tovább?
A folytatásról, a pályázat megismétléséről vagy az érintettek életének követéséről egyelőre nincs konkrétum Horváth Patrícia és Hompola Krisztina szerint sem. „Mi egy lap szerkesztősége vagyunk, akik minden nap újságot készítünk. Nem vagyunk projekttársaság, nem vagyunk pályázatírók, nem vagyunk ebben szakemberek. Csak belevágtunk és magunk is meglepődtünk a nagy sikeren” – felelte Hompola a felvetésre, majd a bemutatón elhangzottakat idézve megjegyzi, hogy elsősorban ez is pénzkérdés.
„Beszéltem már tudományos területen dolgozókkal, akik azt mondták, hogy ez a 199 szöveg alkalmas lehet egy kvalitatív generációs kutatásra. De ha optimisták vagyunk, és – ahogy tervezzük – valóban kétévenként ki tudjuk írni az élet.történet. pályázatot, akkor már komolyabb következtetéseket is le lehet vonni a korról, a társadalomról, a fiatalok helyzetéről és világképéről” – fogalmazott.
Horváth Patrícia ötletgazda hozzátette:
„Az én nagy álmom, hogy ez kinyúljon egy kicsit országhatáron túlra, de minden annak a kérdése, hogy hogyan tudjuk ezt a következő menetet összerakni.
Meggyőződésem, hogy lenne érdeklődés, akár Franciaországban, akár Németországban vagy Dániában, sőt kifejezetten izgalmas lenne hallani Európa más nemzetiségű fiataljainak hangjait is.”
Fotók: Népszava - Flajsz Péter
