Aki egyenesen Brazíliából érkezik hozzánk, annak azt mondaná, messziről jött vendég - indította a Légszomj című könyvről szóló beszélgetést Orvos-Tóth Noémi, hozzátéve, hogy ez esetben viszont ez nem helytálló. Luiz Schwarcz családi kötelékei ugyanis hazánkba vezetnek, méghozzá a Paulay Ede utca 43. alá, ahol már nem egyszer járt a könyv szerzője.
Milyen érzés úgy visszatérni a kész könyvvel, mintha a nagyapjával indult kör most bezárulna, tette fel első kérdését Orvos-Tóth Noémi. Schwarcz először is köszönetét fejezte ki, hogy itt lehet, majd kifejtette, valóban úgy érzi, egy ciklust zárt le, “egy olyan ciklust, amely rengeteg hallgatással, kérdéssel, kétkedéssel indult. Ki volt az apám, hogyan élte túl, hogyan változott ilyen szomorú, hallgatag emberré, mi vette el éjszakánként az álmát, miért verte mindig a földet, amikor én nem tudtam elaludni? Ez a ciklus korai gyerekkoromban kezdődött és talán ezzel a könyvvel végződik.”
A könyvet mélyen áthatja a depresszió, apja és saját maga szomorúsága. Külön megtiszteltetés és jelképes számára, hogy itt adták ki a könyvét, ami azért is különleges jelentőségű, mert ebben próbálta elmesélni, hogyan élte meg ezt az időszakot és hogyan tapasztalta meg a betegség legmélyebb szakaszait is.
Egy részlet felolvasása után Orvos-Tóth elmondta, hogy csupán a 12. oldalnál tartott, amikor bizonyos volt benne, az addig leírtak pontosan megfelelnek a transzgenerációs trauma ábrázolásának. Az egyik szobában ott van az apa, aki elszenvedi a traumát, aki a lábával üti az ágy végét, a falon túl pedig a fiú, aki mindezt hallgatja. Ami az egyik generációban a mozgás, az a másikban egy megmagyarázhatatlan hang, ami félelemmel tölt el, ami paralizál, aminek az oka ismeretlen és csak a szorongás marad utána. Amikor Luiz Schwarcz ezt gyerekként megélte, hallotta ezt a hangot, akkor még nem beszélt senki transzgenerációs traumáról, egyáltalán a trauma szó nem szerepelt az átlagember szótárában.
De vajon mikor kezdett összeállni, hogy mindaz, ami az édesapjával, nagyapjával történt, kihat az életére, és mikor tudott nevet adni annak, ami vele történt?
Az író válaszából kiderült, sokáig tartott, amíg meg tudta nevezni, mi az, ami szorongást és félelmet váltott ki belőle. Amikor már nevén tudjuk nevezni a jelenséget, az már a gyógyulás egy részének tekinthető. Mindaddig, amíg csak félünk és depressziósak vagyunk, addig nagyon nehéz beazonosítani, mitől. “Amikor már megnevezzük, akkor egyenlőségi szinten vagyunk vele, már úgy érezzük, nem ural minket a félelem és a depresszió”, hangsúlyozta. Amikor 43 évesen a legmélyebb depresszióját élte meg, a betegség kevés előnye közé sorolta, hogy önismeretre tett szert a kezelések évei során, megismerte, miféle depresszió dúl benne. Szakmailag akkoriban sikeres korszakát élte, és ez a betegség segített neki visszatérni a kezdeti alázat időszakához, emlékeztette arra, milyen törékenyek vagyunk és segített visszaszerezni olyan értékeket, mint a szerénység és a jóság.
“Amikor írtam a könyvet, úgy éreztem, legyőztem a depressziót, bár talán legyőzni nem lehet, csak stabilizálni.” Emlékszik, hogy egyszer síelt az unokáival, és akkor tört rá a depresszió, mintha csak arra akarta volna emlékeztetni, hogy mindig elkíséri. Ezért írta meg ezt a könyvet az apjára gondolva,
az ő történetét mesélte el a saját depresszióján keresztül.
Nagyapjának, Lajosnak ajánlotta a könyvet, akit a Paulay Ede utca 43-ból vittek el Bergen-Belsenbe, és aki menet közben kidobta a szerző apját, Andrást a vonatból. András túlélte, és szintén mélységesen depressziós lett, amiért szót fogadott, ebbe pedig bele is rokkant. Bár egy személynek dedikálta a könyvet, de voltaképpen három emberről szól: Lajosról, a nagyapjáról, Andrásról, az apjáról, és Lajosról, azaz saját magáról. Orvos-Tóth Noémi ekkor a futásról és a depresszió mozdulatlanságáról beszélt. Amikor Andrást kidobta az apja a vonatból, felszólította, hogy fusson. A futás, a menekülés egy végtelenül aktív cselekvés, ezzel szemben a depresszió mozdulatlansága ellenpólust képez, mintha vezeklés lenne (“Büntetem magam, amiért megtettem, amiért nem maradtam”).
Az író viszont nem gondolja, hogy a futás és az ágy, a semmittevés ellentétek lennének. A holokauszt forgatókönyve nem ismeri a szökést, az apjának szerencséje volt, hogy Lajos a vonat rövid meghibásodását kihasználva kilökte. Nem tudja, tette hozzá, hogy az apja hány, a depresszióval ellentétes korszakán ment át, mielőtt depresszióba zuhant volna.
De amíg szökésben volt, addig volt ereje futni.
Később egy ideig egy fedél nélküli házban, menekültek vezetőjeként tevékenykedett egy kikötővárosban. De amikor Brazíliába ért, azonnal elkezdte kutatni, mi történt az apjával. “Nem tudott azzal a tudattal élni, hogy a nagyapám meghalt, könnybe lábadt a szeme, ha megemlékezés volt”, idézte vissza Schwarcz.
Csak miután megtudta, hogy apját még életben látták, amikor az amerikai szövetségesek felszabadították a bergen-belseni tábort, volt ereje visszajönni Magyarországra, előtte ezt teljességgel megtagadta. Élete végéig bűntudattal élt, és már nem volt képes arra a futásra. András gyerekként szófogadatlan volt, de ott és akkor épp szót fogadott, és ennek az árát egész életében fizette.
“Apám a szökését követően visszatért Budapestre, az ellenállók közé állva hamis útlevéllel segítette a zsidókat menekülni. Ilyen értelemben a futása, menekülése folytatódott mindaddig, amíg meg nem tudta, hogy nagyapám meghalt. Akkor lett úrrá rajta a depresszió” - tette hozzá Luiz Schwarcz. Ezután egy nagyon fontos részletet olvasott fel Epres Attila a könyvből, ami arról szólt, miért kapta nagyapja nevét, és milyen hatással volt rá a tálesz viselése, amely Lajos, a nagyapa egyetlen megmaradt tárgyi emléke.
A pszichológus úgy folytatta a beszélgetést, hogy ebből a részletből is felsejlik, hogyan befolyásolják a további generációkat a holokauszt borzalmai, és a család sorsát miként befolyásolja a trauma. Hogy az unoka kapja az elvesztett hozzátartozó nevét, komoly teher számára. Felmerül a kérdés,
milyen lehetett volna az a Luiz, aki nem örökli ezt a traumát, és mondjuk ki mer menni játszani a gyerekekkel?
Luiz Schwarcz számára nem ez volt az egyetlen súly, amelyet cipelnie kellett, hiszen az anyja többször elvetélt. A könyvben viccelődött is azon, hogy ha a szüleinek több gyermeke lett volna, apja mindegyiket Lajosnak nevezte volna el, mert mindegyiktől azt várta volna el, hogy az ő apját helyettesítsék - ahogyan tőle is azt várta, hogy feloldja a bűntudatát. “Nagyon gyorsan fiatal felnőtt lettem, nehezen tudom elképzelni, milyen lennék, ha mindez nem ment volna végbe az életemben. Nehéz elképzelni, hogy ilyen lennék, ha kevesebb szenvedés jutott volna osztályrészemül. ”
Nem hibás senki ebben, se az apja, se az anyja, hangsúlyozta. Valószínűleg tetszett volna, ha másként alakul az élete, de ide született és ez az örökölt sors várt rá. Szó esett a szerző által alapított könyvkiadóról is, ahol nem csupán szépirodalmat adnak ki, hanem tényirodalmat is, amely a legkoherensebb kifejezésmódot keresi. Ő elsősorban a legmélyebb igazságot kutatja, és szerinte az írónak kötelessége, hogy őszinte legyen. A könyvben azt próbálta megírni, amilyennek elképzeli magát.
Mivel az írás művészet, úgy gondolta, hogy az igazság keresése feladata az írónak.
Kiderült, hogy a vele dolgozók nem tudták, min megy keresztül, csak a közeli hozzátartozói. A depresszió legsúlyosabb időszakában, amikor három hónapon át munkaképtelen volt, egy ember vigyázott rá, de nem szégyelli ezt az időszakot.
Sok szó esik mostanában a bipoláris büszkeségről, mondta, és aki éppen a mániás korszakát éli, az elképesztő alkotásokra képes. Bipoláris személyiség volt Nietzsche, Beethoven is, de nem érez magában büszkeséget, ő csak őszinteségre törekszik. “Szakmabeliként csak az igazságot tudom keresni”, zárta mondandóját Luiz Schwarcz.
Rengeteg kérdése lett volna még Orvos-Tóth Noéminek, úgy is mint pszichológus, és úgy is mint beszélgetőtárs a Margó Irodalmi Fesztiválon, és búcsúzóul reményét fejezte ki, hogy az a Luiz Schwarcz, aki pár napja megérkezett, nem ugyanaz az ember már, aki elutazik Magyarországról. A szerző biztosította erről a közönséget, és zárásként hangsúlyozta, hogy ezt a könyvet azért írta, hogy Budapesten tudja bemutatni, és nagyon köszöni mindenkinek, hogy ez megvalósulhatott.
Luiz Schwarcz Sao Paulo egyik legjelentősebb könyvkiadójának alapítója, aki Légszomj című könyvében családjáról és a bipoláris zavarral való küzdelméről is mesél. Olvass bele!
Tovább olvasok
