„Hogy kitől-mit öröklünk, nem tudhatjuk”
1927-ben, a „csehszlovák időkben” született, vagyis a két háború között, amikor Kárpátalja nem tartozott Magyarországhoz. „Az, hogy egy magyar család egy vegyes, többségében ruszin lakosságú kis faluban él Csehszlovákiában, önmagában véve is terhet jelentett egész életünkre, nekem és a családomnak is” – mondta a 2017-ben készült litera nagyvizitben. Ugyanitt arról is beszélt, hogy az apai ági felmenői gazdag földbirtokosok voltak, nagyapja megyei erdész, „(e)zzel szemben az anyai ágam nagyon előkelő és nagyhatalmú család volt, fél Ugocsa az övék volt, a szó szoros értelmében. Ma is emlékszem, amikor mentem Nagyszőlősre nagyapámhoz, aki megyei tisztviselő volt, a falun ott állt egy nagy családfa, alul rajta, hogy de genere Hunt Pázm., vagyis hogy a Hunt-Pázmánoktól származunk.
Családi büszkeség volt, hogy a mi őseink ütötték lovaggá Szent Istvánt.”
Tíz éve mi is készítettünk vele egy interjút, amelyben arról az örökségről is beszélt, amelyet az édesanyjától és az édesapjától kapott: „A szüleim csak műkedvelő módon kapcsolódtak az irodalomhoz. Pálóczi Horváth Ádám is szegről-végről a felmenőim között van, de az anyai őseim között is volt olyan, aki közel állt az irodalomhoz. Nagyanyámtól hallottam, hogy bolondos nagybátyja írt egy verset, ami így hangzik »kéklik a zöld fű a sárga mezőben«. Látszólag semmi értelme nincs, de ha végiggondoljuk ezt az optikai játékot, nagyon érdekessé válik. Azt hiszem, lehet ezt-azt örökölni az őseinktől, de nagyon sokfelől kerülnek belénk a dolgok. Hogy kitől-mit öröklünk, nem tudhatjuk.”
„Nem választottam magamnak mestereket”
A 2. világháború után Kárpátaljáról Makóra szökött, és az életét bemutató beszélgetésekben visszatérő elem a Maros-parti kisvárosban meglelt szellemi közeg. „A makói szellemi, politikai, világnézeti, kulturális hagyomány régebbi keletű volt. Juhász Gyula volt például a makói gimnázium egyik tanára 1914-től. Ott volt a DEMKE internátusa, amelyben József Attila lakott, tanult és öngyilkos lett, és ott volt az a kórház, ahol az öngyilkos József Attilát a kórház igazgató-főorvosa, bizonyos Diósszilágyi Sámuel gyógyította. Ez a Diósszilágyi Sámuel Móra Ferenc barátja volt. Ott alakult a Nemzeti Parasztpárt, egy tutajon, a Maroson” ‒ fejtette ki a literának.
„Nem választottam magamnak mestereket – mondta a Magyar Narancsnak, 2008-ban adott interjúban ‒ (...) Olyanfajta ember, akihez hasonlítani szerettem volna, nem akadt az életemben. Voltak kamasz koromban elérhetetlen, távoli csillagoknak látszó költőeszményeim. Pesten szerencsés helyzetbe kerültem, megismerhettem, kivált Sárközi Mártánál, az akkori Válasz folyóirat összejövetelein ezeket az óriásokat, és megismerhettem gyarlóságaikat is.
Rájöttem, hogy egy-egy nagy költőt emberi mivoltában nem kell okvetlenül példaképnek választani.”
„A szemináriumok, a könyvtár, a dolgozatok…”
Még a diktatúra legsötétebb éveiben is maradtak tehát olyan találkozóhelyek, ahol lehetett politikáról vitázni. Ilyen volt a Válasz köre is, „a Nemes Nagy Ágnes–Lengyel Balázs házaspárnál [pedig], a Kék Golyó utcában elsősorban irodalomról [lehetett beszélgetni]. Az – mondhatni – irodalmi szalon volt, nemcsak a volt újholdasok jártak oda, Szabó Magda, Mándy Iván, de Ottlik Géza és Jékely Zoltán is, akik emlékezetem szerint nem írtak az Újholdba, de valahogy odatartozónak érezték magukat. Szóval az is nagyon jó hely volt, nekem oda kötődik egy csomó barátságom” ‒ mesélte a literának Lator László.
Ha rá emlékezünk, megkerülhetetlen az Eötvös Collegium említése is, ahova egy alapos „fejkopogtatás” után csak a legígéretesebb tehetségeknek sikerült bekerülnie. Reggeltől estig című, a Holmi hasábjain megjelent önéletírásában Lator a következőképpen emlékszik a felvételire: „Ligeti Lajos, a világhírű orientalista, nyelvtudós (dehogy tudtam róla, hogy az) azért maradt az emlékezetemben, mert amikor már mindenféléről kifaggatott, megkérdezte, mire készülök, mi szeretnék lenni, ha elvégzem a bölcsészetet, meggondolatlanul azt találtam felelni, hogy író, egy cseppet sem leplezett rosszallással feddett meg: rosszul teszi, látja, Szabó Dezsőből is mi lett (kollégista volt valamikor ő is), pedig mi lehetett volna belőle, török jövevényszavainkról írott doktori disszertációja ma is alapvető munkának számít, akkor még nem tudhattam,
hogy a kollégiumban az íróságot illett egy kicsit lekezelni (és persze titokban azért irigyelni),
az írás léhaságnak számított, nem fért össze a szigorú tudományossággal, de volt ebben valami kétlelkűség, fel-felemlegették a kollégista írókat, költőket, Laczkó Gézát, Sőtér Istvánt, már csak azért is, mert mindketten megírták a kollégium regényét, a Királyhágót és a Fellegjárást, a mi időnket, az Eötvös Collegium szétverését meg Szász Imre, de az ő könyve, a Ménesi út, nem csak regény, összegyűjtötte és közzétette benne a válságos korszak részleteikben is, egészükben is szégyenletes dokumentumait.”
Ugyanitt fejti ki, hogy számára a bölcsészet volt alighanem a tökéletes létforma: „A szemináriumok, a könyvtár, a dolgozatok, a léhaságok tagolta fegyelmezett filoszéletforma – mintha nekem találták volna ki.”
„A világirodalomhoz senki nem értett a pártközpontban”
Azt követően, hogy elvégezte a Pázmány Péter Tudományegyetemen a magyar-német szakot, Lator László négy éven át egy körmendi gimnáziumban tanított, ezután lett az Európa Könyvkiadó szerkesztője. A literának a következőket mesélte erről: „Azt gondoltuk többen is a kiadóban, hogy a nagyon falig menő szabadság ára az, hogy a falat nem döngetjük. Szóval ilyenfajta cenzúra volt. És szemben a magyar irodalommal az Európa Kiadónak még egy előnye volt. A magyar irodalomban voltak olyanok, akik így-úgy benne voltak a forradalomban, be is csukták némelyiket, nagyítóval figyelte őket a pártközpont meg az ÁVÓ, hogy vajon nincs-e a könyvükben olyasmi, ami miatt nem lehet kiadni. Az Európa Kiadó viszont a világirodalmat adta ki, és ahhoz a pártközpontban senki sem értett. (...) Ehhez hozzá kell tennem, hogy a mi viszonylagos szabadságunknak az volt az ára, hogy a kiadói főigazgatóságon megmondták, hány százalék szovjet műnek kell megjelenni, hány százalék népi demokratikus szerzőnek, ezeket kötelező volt kiadni. De még ott is voltak olyan huncutságok, hogy mondjuk Thomas Mannt népi demokratikus szerzőnek minősítettük, mert az NDK területén született. De közben olyanok történtek, hogy Bulgakov A Mester és Margaritájából a szovjet folyóiratközlésben kihagytak mondatokat, részleteket. Magyarul jelent meg először teljesen, méghozzá úgy, hogy Bulgakov özvegye a bundabugyijában hozta át annak a Wesselynek, akit az előbb már emlegettem mint a munkásmozgalom régi harcosát.”
„Nem tanárnak készültem”
A Holmiban közölt, fentebb már idézett írásában pedig a következőre világít rá: „Mikor a nyolcvanas években, lelkes szervezők, fel akarták támasztani a ’49–’50-ben szétvert, diákszállóvá alakított Eötvöst, és hívtak engem is, vegyek részt az újmódi fejkopogtatásban, nem egy vizsgázótól hallottam: ezt nem tanultuk az iskolában, a tanár úr erről nem beszélt, és megértettem, mi változott meg, a régebbi generációkhoz képest, az új, akár tehetséges, becsvágyó ifjúságban. Elképzeltem, hogy idomult a közszellem, a társadalmi viselkedés, az ötvenes évektől kezdve, a parancsuralom közegéhez, szinte hallottam, hogy mondja otthon az óvatos szülő az ezt-azt firtató, kíváncsi gyereknek, te csak ne okoskodj, kisfiam, azt mondd, ami a könyvedben van, amit a tanár úr tanított. És ez a szellem már azokba a tanárokba is beleköltözött, akik az elővigyázatos szülők gyerekeit tanították, a javasolt anyagot, a hivatalos mértéket használjuk, ami azon kívül esik, arról jobb hallgatni.”
Apropó, tanítás – Lator László imádott tanítani, és amint azt több írónemzedék is megerősítheti – hiszen nála végezte a hétfő esti költői mesterkurzusokat sokak mellett Babarczy Eszter, Bartis Attila, Kemény István, Kun Árpád, Lackfi János, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina és Vörös István is – a legjobb mesterek közé tartozott.
Tanári pályájáról a következőket írja A megmaradt világ lapjain: „Nem tanárnak készültem, mikor beiratkozhattam a bölcsészkarra, úgy képzeltem, az irodalom lesz a főfoglalkozásom, mondjuk, valamilyen szerkesztőségben dolgozhatom, de mikor ötvenegyben átvehettem az oklevelet, örültem, hogy állást adnak, váratlan szerencse volt, hogy gimnáziumban, a minisztériumban kapott papíromon az volt, hogy Vas megyében és csak általános iskolában taníthatok, a vasiak mégis gimnáziumba irányítottak, s egykettőre felfedeztem magamban a furor pedagogicust, de mondhatnám színjátszóösztönnek, komédiáshajlamnak is,
kedvemet leltem benne, hogy kapcsolatot tudok teremteni az előttem ülőkkel, hogy látom az arcukon, mi jut el hozzájuk abból, amit beszélek,
ezt a szenvedélyemet később is kiélhettem, a hetvenes évektől a világirodalmi tanszéken, stílusgyakorlataimon, később a Színművészeti Főiskolán, vagy, másképp, rádióban, televízióban.”
Fentebb főként a Lator Lászlóval készült beszélgetésekből idéztünk, a Könyvesnek 2013-ban adott interjúban pedig azt is elárulta, mit gondol ezekről a helyzetekről. Zárjuk hát ezzel a rá jellemzően frappáns válasszal az emlékező mozaikot: „Ha az egyik héten az egyik interjúvoló kérdezett, és a másik héten is ugyanezt a kérdést tette fel egy riporter, nem ugyanazt feleltem. Akármennyire is vannak rutinkérdések, ha össze lehetne kutyulni az összes velem készült beszélgetést, és kihúzni az ismétléseket, hiszem: teljes kép rajzolódna ki belőlük.”
