A hazai gyerekirodalom az elmúlt 10-20 évben nagy lépéseket tett előre, rengeteg újítás, tabudöntögető kísérlet és üdvözítő változás történt a szcénában, mégis általában kevés szó esik a gyerekirodalmi kötetekről. Lapis József tavaly megjelent Túl a fedélen című kötete viszont megoldást nyújt erre. Tüzetesen, árnyaltan és körültekintően nézi végig az elmúlt évtizedek gyerekirodalmi trendjeit, főleg a költészetet érintő változásokat, a tabutémák alakulását és az északi irodalom behatását. De a számos elméleti írás mellett több kritikát is találunk a kötetben, amelyek egy-egy fontosabb könyvhöz adnak átfogó betekintést.
Lapis József irodalmár és kritikus az alapvetően kifinomult és részletes (felnőttirodalmi) kritikáiról, illetve irodalomtörténeti munkájáról ismert, de több mint két évtizede a gyerekirodalmat is tanulmányozza. Erről a kalandról, a gyerekirodalom alakulásáról és jelenéről, tabukról és határokról, innovációról, illetve szülői felelősségről beszélgettünk.
Mit jelent számodra a gyerekirodalom?
Egyfelől megvannak az ősi tapasztalatok, a saját olvasmányaim gyerekkoromból, illetve a gyermekem általi újabb megélések. Másfelől pedig párhuzamosan ott vannak a gyerekirodalomhoz mint tárgykörhöz fűződő élményeim szakemberként, tanárként. Mindkettő másfajta izgalmat hív elő, mégis összeérnek, mivel az utóbbi években több olyan gyerekkönyv is a kezembe került, amely kiskoromban meghatározó volt számomra.
Viszont a gyerekirodalom szó maga mégis a 2004 körüli időszakot hívja elő intenzíven, amikor kaptam egy telefont, hogy van egy álláslehetőség számomra a Hajdúböszörményi Pedagógiai Főiskolai Karon mint óraadó, ahol „gyermekirodalmat” kellene tanítani. Egy olyan világba csöppentem bele, amely a modern magyar irodalom és a halálköltészet kutatójaként meglehetősen idegen és egyben impulzív volt. Ekkor indult el ez a hihetetlen kaland, és a szó a mai napig ezt a kalandérzést, izgatottságot váltja ki belőlem.
Ennek már több mint 20 éve, és azóta is, ha meghallom a szót, akkor az a régi vibrálás van bennem, amely azóta sem szűnt meg, inkább új és új rétegekkel gazdagodik folyamatosan.
Rájöttem, hogy a gyerekirodalom egy csoda.
Mennyire volt ez mélyvíz akkor neked?
A legmélyebb. Már tanítás szempontjából is kihívást jelentett, hiszen nem sok tapasztalatom volt benne, főleg középiskolai tanítási gyakorlatom volt, illetve egy-egy PhD-kurzust tartottam, de a rendszeres, állásszerű tanítás teljesen új volt. Továbbá nem magyar szakos hallgatókat kellett tanítanom, hanem óvodapedagógusokat (illetve romológiát szociálpedagógia szakon, de ez egy másik, bár nem kevésbé érdekes irány), ezért fontos volt, hogy olyat tudjak átadni, amit a gyakorlatban is hasznosítani tudnak, miközben a határaimon táncoltam. Ez azt jelentette, hogy nem maradhattam csak a történeti vagy elméleti megközelítésnél. Még ha nyilván meg is volt a képzettségem ahhoz, hogy viszonylag rövid idő alatt bármilyen, akár gyerekirodalmi szövegkorpuszt is feldolgozzak, utánanézzek a lényeges kérdéseknek, akkor sem volt egyszerű dolgom.
Beletelt egy kis időbe, míg megértettem azt a sajátszerűséget, hogy a gyerekirodalom amellett, hogy irodalmat jelent, lényeges a gyerek része is.
Ez rengeteg szociológiai, pszichológiai, gyakorlati, szövegképzési sajátosságot jelent az irodalom tárgykörén belül. Itt elsősorban nem az egyedi tematikára kell gondolni. Sokak szerint a gyerekirodalom abban tér el minden más irodalomtól, hogy más témákat jelenít meg, de szerintem nem erről van szó. A gyerekirodalom sokkal összetettebb, mint pusztán tematikai eltérés.
Fotó: Nagy Péter
A másik fontos tapasztalat, hogy szerettem volna az irodalom- és kultúratudományos tudásomat kamatoztatni ezen a területen is, és kialakítani valamilyen közvetítőrendszert, nyelvhasználatot, amelyben a szemléletem és elméleti tudásom meg tud mutatkozni, és egyben ki tudja bontani a gyerekirodalom rétegeit. A tanári munkában mindig az a legnagyobb kihívás, hogy bizonyos szerkezeteket hogyan tudsz hatékonyan érthetővé tenni, vagy bevonni egy nem feltétlenül szakmai embert a beszélgetésbe – ez egyébként például a kritikaírás kihívása is. Emiatt is mondom, hogy izgalmas ezzel foglalkozni, mert kihívást és szabadságot is biztosít, hogy rá vagyok kényszerítve arra, hogy dolgozzak, játsszak ezzel a tudáskészlettel, és hogy visszaadjak belőle valamit a köznek.
A gyerekirodalom tanításában és kutatásában éreztem egy olyan szabadságfaktort, amelyet máshol kevésbé.
Ennek a szabadságnak köze lehet ahhoz, hogy itthon kevésbé populáris tudományterületről van szó?
A gyerekirodalom még a 2000-es évek elején nem volt a magyar szakos képzés része, csak az azt követő évtizedben kezdett egyre inkább előtérbe kerülni. Az egyéves böszörményi tanítás után a debreceni irodalomtudományi intézetben dolgoztam tanársegédként, ahol már elkezdtem bevinni az órákra gyerek- és ifjúsági témákat, olvasmányokat. Volt, hogy egy olvasószemináriumon Grimm-mesét és magyar népmesét olvastunk, vagy épp a Vukot. Kritikaíró szemináriumon szóba került a gyerekkönyvkritika, líraelmélet órán pedig kifejezetten figyeltem arra, hogy a gyereklíra sajátosságairól beszélgessünk. Már egy év is elég volt ahhoz, hogy észrevegyem, mennyire új szempontokat képes adni a gyerekirodalom általában az olvasás, befogadás módjait tekintve.
A gyerekirodalom-tudomány szakszerűsítésében más műhelyek, például épp a böszörményi vagy más nagyobb egyetemeken és tanítóképző karokon működők mellett nagy szerepe volt a Károli Gáspár Református Egyetemnek a gyermek- és ifjúsági irodalom szakirányú továbbképzés létrehozásával. A Károli oktatói, mint például Hermann Zoltán vagy a ma már Szegeden tanító Hansági Ágnes és kollégáik egy tudatos és profi munkával, szakkönyvkiadással alakították ki a gyerekirodalom egyik legfontosabb műhelyét Magyarországon. A Fiatal Írók Szövetsége által kiadott Mesebeszéd – A gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, amelyet a két említett szakember mellett Mészáros Márton és Szekeres Nikoletta szerkesztett, alapvető tájékozódási pont lett.
Nyilván ez még mindig egy folyamat, ami alakulóban van, de a gyerekirodalom-kutatás mostanra már sokkal jobb helyzetben van.
Néha még mindig zárványszerűen található meg egyetemeken, más óráktól elkülönítve, illetve saját konferenciákat szentelnek neki, kevésbé integrálva az általános kultúratudományokba. Van egy ilyen enklávé jellege az egésznek. De épp ez a zárványszerűség adja a szabadságjellegét is a területnek, ugyanis a gyerekirodalom egyfajta terra incognita volt, ahol nagy tér van új felfedezéseket tenni. Nagy élmény volt a 2021-es miskolci Országos Tudományos Diákköri Konferencián zsűrizni Hermann Zoltánnal és Harmath Artemisszel az első önálló gyerekirodalmi tagozatban – azóta mindegyik OTDK-n meghirdették, és ez nagy dolog ennek a diszciplínának.
A kötetből az olvasható ki, hogy a gyerekirodalom az elmúlt 10-20 évben kezdett el igazán nagy lépéseket tenni. Miben látod ezeket a lépéseket, milyen fejlődésről beszélhetünk itt?
Három dolgot érdemes itt kiemelni. Az egyik a kiadói innováció, az, hogy a 2000-es években megjelentek olyan kisebb kiadók, amelyek más, újító személetmóddal viszonyultak a gyerekirodalomhoz, mint például, hogy most csak egyet említsek, bár többet lenne szükséges a határokon innen és túlról is, a Csimota Kiadó. Fontos, hogy a kiadók aprómunka jelleggel, nagyon erőteljes odafigyeléssel és kísérletező szándékkal gondolkodtak – és gondolkodnak ma is – azon, hogy miben lehet megújítani a gyerekkönyvkiadást.
Ez az innováció magát a könyvpiacot is befolyásolja, ugyanis az innováció a nagyobb gyerekkönyvkiadókat is arra ösztönzi, hogy kiszélesítsék a palettájukat.
Ezzel pedig létrejön egy rétegzett választék, amelyben ott vannak az eladhatóbb, nagyobb fokú popularitást jelentő kiadványok, illetve a kisebb példányszámú és kevesebb érdeklődőt vonzó, de nagyon fontos minőségi kötetek.
A másik nagyon fontos tényező a minőségi gyerekirodalom fejlődése szempontjából, hogy részint a kiadói ösztönzések miatt a kortárs felnőtt irodalom alkotói is meglátták a lehetőséget a műfajban. A gyerekköltészetben fontos mérföldkő-antológia volt a 2003-as Friss tinta! a Csimota és a Pagony közös kiadásában Takács Mari illusztrációival, amely számos kortárs szerzőtől közölt valóban friss hangú gyerekverset. Az ilyen jellegű „átjárások” mindig is új nézőpontokat, megoldásokat, gondolati struktúrákat jelentettek az irodalomtörténet során, mivel nem gyerekíróként kezdő szerzőkről van szó, hanem kifejezetten kortárs szépírókról, akik behozzák a saját stílusukat, szemléletüket a gyerekirodalmi szcénára.
A harmadik tényező mindenképpen az illusztráció és vizuális világ fejlődése.
Az elmúlt 10-20 évben jól lehetett látni, hogy kifejezetten innovatív vizuális megoldások jelennek meg a könyvkiadásban.
Ezek természetesen egyáltalán nem előzmény nélküli megoldások, korábban is voltak már hasonló kiadók és szerkesztők, illusztrátorok és szépírók, akik izgalmas vagy új megoldásokat találtak a gyerekirodalom népszerűsítésére. De a 2000-es évektől kezdve történt meg a „boom”, a fentebb említett három ok pedig göngyölegszerűen egyre izgalmasabbá tette a folyamatot, és ez a fejlődés a mai napig tart. Mindehhez még az is hozzátartozik, hogy az évek során egyre több külföldi, nemzetközi gyerekirodalmi mű jelent meg magyarul, ami még tovább árnyalta a műfajt. Bár mást is lehetne, példaként a Csirimojó Kiadót említem most, amely elsősorban a cseh gyerekirodalmat hozta meg hazánkba, amely teljesen más vizuálisan és nyelvileg is, mint amihez hozzá vagyunk szokva. A friss ízek mindig inspirálóan hatnak.
Én nagyon lelkes vagyok, szuper dolgok történnek folyamatosan, az ember szinte csak kapkodja a fejét a gyerek- és ifjúsági irodalom terén. Szerencsére megvannak azok a fórumok, amelyek segítenek ezen a nagyon gazdag palettán eligazodni, mint például a PKÜ-IGYIC égisze alatt sokáig jól működő Mesecentrum oldal vagy akár a Magyar Gyerekkönyv Fórum tevékenysége egyebek mellett az éves HUBBY-díjjal. De a hagyományos folyóiratok esetében is azt lehet észrevenni, hogy egyre több ehhez kapcsolódó lapszám készül. Természetesen bőven van hová fejlődni.
És pont ezért lehet nagy szerepe a kritikusoknak, mivel segítenek eligazodni a gyerekirodalom folyamatosan gyarapodó részein. Mennyire van hagyománya itthon a gyerekirodalom-kritikának? Mennyire érzed magad egyedül?
A felnőtt irodalom kritikája esetében több évszázados hagyományról beszélhetünk, a gyerekirodalomnál ez kevésbé látványos és kiterjedt. Máig jóval kevesebb a fórum, kevesebb lehetőség van, és nem is nagyon ösztönzik ezeknek a gyarapodását.
Kevesebb szerkesztő ingerküszöbét éri el, a kritikusokhoz pedig ritkán érkezik felkérés, hogy egy-egy gyerekkönyvről írjanak.
Mégis azt látom, hogy lassan, de folyamatosan történik a változás. Vannak hullámzások, néha felfut, máskor pang. Korábban mégis kevesebben közöltek ilyen jellegű szövegeket, ma már, ha az ember kinyitja például az Élet és Irodalmat, időnként találhat benne egy-egy gyerekkönyv-kritikát, mintha maga a közeg is nagyobb mértékben engedné be az egyes kulturális, irodalmi fórumaira az ilyen írásokat. Persze, ez sokszor még mindig elkülönítve működik különszámok formájában.
De ugyanaz a helyzet, mint a populáris vagy zsánerirodalommal, azok is inkább speciális fórumokon jelennek meg, máshol csak eseti jelleggel vannak jelen. Azért vannak törekvések, például a Kortárs folyóiratnál is látszódik, hogy igyekeznek minél több gyerekirodalom-kritikát közölni, vagy a Bárkának is van gyerekirodalmi melléklete, de sokszor ez annyit jelent, hogy egy adott orgánum szerkesztője épp fontosnak érzi a témát, és ezért kerül előtérbe.
Fotó: Vigh Levente
Alapvetően optimista vagyok, de tegyük hozzá, hogy még mindig kevés a kritikus, akit be lehet vonni ebbe, ezzel együtt azt gondolom, hogy minden szerkesztőnek – nekem is – törekednie kellene arra, hogy őket megtalálja. Érdemes a szerkesztőnek legalábbis nyitottnak lenni arra, ha egy kritikus már azzal áll elé, hogy írna egy gyerekkönyvről, de fontos volna a proaktivitás is. Kétségtelen, hogy egy nagy szcénáról van szó, amelybe borzasztó nehéz meló ismeretlenül belefektetni az energiát, miközben ott fut párhuzamosan az ember mellett a teljes, folyamatosan bővülő kortárs magyar és nemzetközi szépirodalmi mezőny, amelyet önmagában alig lehetséges átlátni, de még ezzel együtt is lehetne nagyobb a proaktivitás. Utóbbi leginkább akkor jelenik meg, ha olyan szerkesztők kezdenek el dolgozni egy adott orgánumnál, akik korábban elvégeztek egy gyerekkultúrához kapcsolódó képzést, vagy éppen személyes indokokból érdeklődni kezdtek a téma iránt.
De semmiképp nem vagyok egyedül, sőt. Voltak és vannak kiváló gyerekirodalom-kritikusok, elég csak megnézni a Mesecentrum oldalát, ott az archívumban rengeteg jó szöveget találni.
Vannak nagyon jó, az utánpótlás nevelésére is figyelő oktatók és kutatók a magyar és idegen nyelvű (főként angolszász) filológiák köréből, akik ha gyerekkönyv-kritika vagy tanulmány írására adják a fejüket, akkor igencsak színvonalas elemzések születnek.
Fenntartható módon szerintem ez legalább olyan nehéz, mint a kortárs szépirodalmi kritika. Az alapvető problémák is nagyon hasonlóak, a kritikusok nem nagyon maradnak meg a pályán, különböző okok miatt abbahagyják, oktatókká válnak, kikerülnek a tudományos vagy kulturális szférából, vagy éppen nem lesz rá már több idejük. Egy olyan területről beszélünk, amely eleve kevesebb kritikust vonz, nincs akkora hagyománya, és tudományosan is kevésbé elismert, elég csak arra gondolni, hogyha valaki megjelentet egy gyerekkönyv-kritikát, akkor nem sokan fogják rá felkapni a fejüket.
És ott van a kompetencia kérdése is, ugyanis egy magyar szakot elvégzett ember is érezheti azt, hogy nem kompetens ahhoz, hogy egy gyerekkönyvről írjon, mert nem ért hozzá, és bizonyos értelemben igaza is lehet – a gyerekirodalom specifikus értelmezésmódokat és szemléletet követel meg a kritikustól. Ennek fejlesztésében segíthetnek az újabb egyetemi képzések. Más szempontból viszont nagyon is irodalomról van szó, ami mégiscsak ugyanolyan, mintha bármilyen más irodalmi termékről beszélnénk, mert ugyanazon értelmezési technikák nyugodtan alkalmazhatóak a gyerekirodalmi műveknél is.
Semmi gond nem történik, hogyha maga a kritika is kísérleti jellegű lesz – nem kell tökéletesnek lennie, a lényeg, hogy próbálkozzunk. Én mindenkit nagyon bíztatok, hogy gyerekkönyvekről írjon, meglepő tapasztalatokhoz fog jutni maga számára is.
A kötetben fajsúlyosan a költészet jelenik meg, a próza pedig valamennyire a háttérbe szorul. Ennek az az oka, hogy a magyar gyerekirodalom inkább költészetközpontú, vagy ez a személyes érdeklődésed oka?
Egyértelműen az utóbbi, én alapvetően a tudományos munkásságomban költészettel foglalkozom, ebben érzem igazán otthon magam. Az ezirányú érdeklődésem a gyerekirodalomban is megmaradt, a könyv szakmai, elméleti része kifejezetten a költészet kihívásaival és kérdéseivel néz szembe. Viszont ha a kötet második felét nézzük, amely az elmúlt 20 év kritikáiból nyújt válogatást, akkor ott fele-fele arányban van próza és költészet.
A gyerekkönyv-szcénának viszont egyértelműen a próza teszi ki a túlnyomó részét.
A gyerekköltészet mind mennyiségében, népszerűségében és használati értékében le van maradva a prózai vagy mesei műfajoktól. De nem jobban, mint a felnőtt irodalom esetében, ott is azt lehet észrevenni, hogy a költészet szubkulturális jelenség az irodalomfogyasztásban, egy nagyon elkötelezett, de szűkebb réteg érdeklődik iránta. És ahogyan a felnőtt irodalomban is megvan a líra erőteljes hagyománya magyar és nemzetközi viszonylatban egyaránt, ugyanígy a gyerekköltészetnél is megfigyelhető ez – ráadásul az is fontos, hogy a magyar gyerekköltészet hagyománya nagyon erős és izgalmas. Kifejezetten nagy teljesítményeket hozott létre – gondoljunk csak Weöres Sándor vagy Kovács András Ferenc költészetére.
A gyerekirodalom esetében kifejezetten fontos, hogy a költészeti jellegű formák a kisgyerekeknél erőteljesebbek.
A rigmusok, mondókák, zenével kísért vagy önmagában zenei formák a kisgyerekkorban meghatározóbban jelen vannak, mint a mesei vagy prózai művek. Idővel pedig a költői jelleg és zeneiség egyre inkább a háttérbe szorul a fikcióval, narrativitással szemben. Ez nem jelenti azt, hogy a lírai szövegforma eltűnne, megmarad, de gyakorta belső ritmusként él tovább. A költészetre való nyitottság változó mértékben van meg a gyerekekben, attól is függ, hogy ki mennyire találkozik ezzel a szociális, családi környezetében, ez pedig aztán rétegérdeklődésként marad meg a későbbiekben – de érzékenységként megmarad ez a „nyelvelsajátítás”.
Akkor miért annyival népszerűbb a próza?
Van egy nagyon erős antropológiai igény arra, hogy történeteket olvassunk (és mondjunk), és azon keresztül ismerjük meg magunkat és a világot. A líra nagyobb olvasói kihívást jelent, kevésbé van benne a mindennapi olvasási praxisban. Ezzel szemben a próza nagyobb részben van jelen az életünkben, sok belépési lehetőséget kínál, és szórakoztató tud lenni. (A költőiség ugyanakkor szintén nagyon erőteljesen jelen van például a dalszövegek vagy reklámszövegek formájában, de ez más kérdés.)
Tévedés szerintem, hogy a kortárs médiakultúrában a lírafogyasztás közelebb állhat a befogadóhoz, mert rövidebb és „instantabb”, mint a próza.
Az igazi költészet intenzív odafigyelést és koncentrációt igényel, lelki, szellemi és mentális felkészültséget, különös érdeklődést.
Az olvasás a különböző médiaformák versengésében alapvetően nagy kihívásnak van kitéve, mégis a történetekhez fűződő szükség talán a leginkább időtálló tud lenni minden máshoz képest.
2025-ös szegedi OTDK Gyerekirodalmi tagozatának zsűritagjaként, Fotó: Pataki Viktor
A kötetben többször is felmerül, hogy az északi irodalom egy innovációs tényező a gyerekirodalom történetében. Miben látod ezt az innovációt?
A magyar irodalom hagyományához képest teljesen más az északi irodalom, ami összefüggésben állhat a társadalmi gondolkodásmód másszerűségével is. A skandináv társadalmakra jellemző, a szabadabb, nyitottabb szellemiségű szocializáció és nevelés, gondolkodásmód, ennek pedig megvan a lenyomata a gyerekirodalmi művekben is. Mind megszólalásmódban, mind tematikusan hamarabb kezdtek el kísérletezni a felforgatónak tűnő témákkal, tabukkal.
Így bátrabb megszólalások születtek, ezek a kötetek őszintébbek, szókimondóbbak és nyitottabbak voltak, mint például a magyar hagyomány bizonyos értelemben konzervatívabb, más esztétikai értékekkel teli megközelítése.
Már kb. 30 évvel ezelőtt nagy visszhangot váltott ki Pernilla Stalfelt Kakikönyv című kiadványa, amely egyszerűen a székelést és annak végtermékét mutatja be egy humoros, illusztrált könyvben. De ugyanúgy megjelent tőle a Halálkönyv, amely az elmúlás ironikus, humoros vagy groteszk rétegeit tája fel, vagy éppen a Szeretlek könyv, amely a társas kapcsolatok, a szerelemre, sőt a szexualitásra fókuszál. Ezek szemléletükben úttörő kiadványok voltak a hazai gyerekkönyvek szempontjából.
Aztán ott van az a lírai hagyomány, amelye svéd típusú gyerekköltészetnek nevezünk, bár a magyar irodalomban is van előzménye. Ez nem a rigmusos, mondókás, játékos zenei gyereklírát képviseli, hanem a pszichológiai, lélektani tipusú szabadverses formát, amelyben a gyermekinek tulajdonított gondolkodásmód színrevitele mutatkozik meg. A felnőtt konvenciókkal ellentétben ez innovatívnak mutatkozott abban, hogy közvetlen módon volt képes megmutatni a gyermeki gondolkodás és érzékenység másságát.
Ezért is tűnik úgy, hogy a tabu és a határátlépés kifejezetten fontos kérdés, mert - ahogyan írod is a kötetben - a gyerekirodalom egy nagyon sajátos műfaj, sosem az elsődleges célcsoport ad visszajelzést a könyvről, hanem azok szülei, gondozói. Milyen felelőssége van a szülőnek abban, hogy milyen könyveket ad a gyerek kezébe?
Egyszerre óriási felelőssége van, másfelől meg nem tud igazán hibázni.
Ezt a felelősséget elsősorban nem veszélyként vagy nyomásként értem. Szerintem ez arról szól, hogy egyáltalán szülőként törekszünk-e arra, hogy a gyerekirodalmat bevonjuk a gyereknevelésbe. Mert bárhogy nézzük, objektív tényezők alapján fontos egy gyereknek, hogy nyomtatott, vizuális, szöveges kiadványokkal találkozzon, hiszen nagyon sokat hozzáadnak a fejlődéséhez, világérzékeléséhez.
Abban már másodlagos felelősséget látok, hogy pontosan mi is az, amit a kezébe adunk. Én azt gondolom jónak, hogyha az irodalom valamilyen formában jelen van a gyerek életében, de minden egyes szülő választását tiszteletben tartom. A szülőnek a gyermeke a legfontosabb, nyilvánvalóan azt szeretné, hogy neki jó legyen. Azt, hogy elviszi könyvtárba vagy vesz-e neki könyvet, az már az ő dolga. És bármilyen könyvet is választ, abba sem lehet belekötni, mivel a szülő döntése, mivel akarja szembesíteni a gyerekét a könyveken keresztül.
Természetesen jó lenne, ha minél több közvetítő csatorna lenne, amelyen keresztül sok és minőségi gyerekkönyveket el lehetne juttatni a szülőkhöz, vagy akár csak információkat lehetne megosztani, hogy legyen lehetőségük választani. Mert mindenkinek megvannak a maga preferenciái, és mindenki – köztük én is – azt veszi meg, ami a szeme előtt van, amit reklámoznak, amit a barátok, ismerősök ajánlottak, ami a polcokon elől van. Tehát a népszerű dolgokat. És ez rendben van, de ideális lenne, ha az ember tudna kísérletezőbb lenni.
Fontosabb az, hogy legyen valami, mint az, hogy ne legyen semmi. Ezért sem gondolom, hogy valaki rossz könyvet tudna adni a gyereke kezébe.
Nagyon nehéz ebben hibázni. Mindenkit arra bíztatnék, hogy kísérletezzen, mert eléggé megbízható a gyerekirodalmi könyvkiadás.
A szülő pedig szabadon dönthet, hogy elolvassa vagy nem olvassa el a könyvet, mielőtt odaadja a gyerekének. Én azt mondom, hogy nagyon sokat rá lehet bízni a gyerekekre, mert az hiba, ha abból indulunk ki, hogy ami egy felnőttnek kellemetlen, az neki is az lesz, vagy ha valamit mi nem értünk, akkor ő sem fogja, vagy eleve csak feltételezzük, hogy nem fogja érteni vagy szeretni. Kiderül.
És ott van a lehetőség, hogy akár a gyerek a szülővel együtt olvassa a könyvet.
Igen, sőt ez a kisgyerekkorban jellemző is.
A közös olvasás az egyik legfontosabb élmény, ami történhet a felnövés során, mivel nagyon meghitt és intim, bensőséges viszonyt alakít ki a felek között, amely élmény tapasztalatként elraktározódik az emberben.
Épp ezért nem kell félni azoktól a könyvektől sem, amelyek miatt beszélgetni kell a gyerekkel, mert nem is pusztán az olvasás, de az együttlét és beszélgetés lesz az, ami igazán meghatározó lesz a könyv befogadásakor. Attól pedig végképp nem kell félni, hogy a gyerek csinál valamit a könyv hatására, amit esetleg nem szeretnénk, mert nem a könyv direkt hatása, hanem az élmény hatása lesz maradandó.
Az irodalom befogadása sosem úgy működik, hogy egy az egyben átvesszük azt, amit olvasunk, itt egy nagyon összetett folyamatról van szó. Gondolkodunk az olvasottakon, amelyek aztán valahogy részévé válnak a világ megértésének. De pontosan a könyvek közös befogadása utáni beszélgetés tud hozzájárulni ahhoz, hogy ez gördülékenyen menjen. A beszélgetés pedig nemcsak a gyereknek, hanem a szülőnek is újdonságot hozhat, sőt változást – ez egyszerre beszélgetés a művel és egymással.
Mint szülő személyesen is tapasztalom, hogy sokat tanulok az ilyen beszélgetésekből, mindig megkérdezem a lányomtól, hogy ez vagy az miért érdekes számára.
Aztán közösen gondolkozunk a témáról. Mindig mondom magamnak szülőként, hogy pontosan azt a nagyon stabilnak gondolt, hozott tudást érdemes feszegetni, amit jól megtanultunk, mert így tudunk nyitottak maradni. És pont ez a legnagyobb visszafogó erő a kortárs gyerekirodalomban, hogy rengeteg újszerűség és kísérlet születik, ami a tanult konvenció-rendszereken és szocializáción átesett embereknek provokatív lehet, mivel idegen és ismeretlen.
Azzal nincs baj, ha adott könyvvel kapcsolatban elbizonytalanodunk, hogy adjuk-e a gyerek kezébe vagy sem, esetleg nem akarjuk, hogy most találkozzon valamely témával. De ha nagyon sok mindenről gondoljuk azt, hogy nem való neki, akkor azzal szűkítjük a gyerek perspektíváját.
A kötetben többször megjelenik, hogy a kislányodat is bevonod a kritikaírásba, megkérdezed a véleményét egyes könyvekről. Hogyan alakult ki ez, hogy ketten „kritizáltok” egy könyvet?
Szülőként természetes volt, hogy figyelem a reakcióit. Mikor még nagyon pici volt, akkor csak figyeltem, hogy mit reagál erre vagy arra, aztán idővel pedig elkezdtünk beszélgetni. Kritikusként, ha nem is írom le a szövegben, mindig ott volt a fejemben, hogy mit reagált rá a lányom, de ettől függetlenül távol ál tőlem, hogy azt gondoljam, az ő véleménye minden gyerekével egyezik. Nem gondolom, hogy jobb vagy rosszabb, mint más gyerekek ízlése, inkább csak úgy tekintek rá, mint egy ízlés, illetve egy izgalmas korosztályi szemszög.
Ezt azért is emelem ki, mert sokszor hallom, hogy valaki azt mondja valamiről, hogy az adott könyv nem is gyerekirodalom, mert a gyereke nem szereti.
Tehát a kislányom ízlése nem határozza meg a gyerekirodalomról alkotott képemet, csak árnyalja azt. Segít a gondolkodásban, a művekről alkotott véleményemben, sőt mivel egy olyan korosztályi olvasóról van szó, aki sok tekintetben máshogy gondolkozik, mint én, ez inspiráló tud lenni.
Amikor már kicsit nagyobb volt, akkor kérdezgetni is kezdtem, hogy mit gondol erről vagy arról, de mindig figyeltem arra, hogy ne irányítsam a véleményét. Később már magától kezdett reflektálni a könyvre, amit olvastunk. Ekkor tűnt fel, hogy ért olyan metagesztusokat is egy műből, ami nekem ugyan világos, de nem gondoltam, hogy neki feltűnik.
Kukorelly Endre szokta mondani, hogy azért kellene kortárs műveket bevinni a középiskolába, hogy legyen a gyerekeknek egyáltalán eszközkészlete ahhoz, hogy a kortárs irodalmat be tudják fogadni. A gyerekirodalomról is hasonlóan szoktunk gondolkozni, hogy egyfajta bevezető funkciót szolgáltat a későbbi felnőtt irodalomhoz.
Én ezt nem tartom elsődleges szempontnak, szerintem a gyerekirodalomban önértéke van, önálló élvezettel. De attól még tény, hogy ha később találkozik hasonlóval, akkor már meglesz benne a befogadói minta.
A lányommal a közös játékunk részévé vált, hogy néha mondom neki, hogy írni fogok erről a könyvről, és mondja meg, mit írjak. Ő nagyon jóérzésű kritikus, általában azt mondja, hogy írjam azt, hogy „jó volt”. Ebben is van egy kísérletező jelleg, hogy a saját kritikusi szemléletmódom és a lányommal közös reflexió milyen módon és hogyan működtethető együtt, vagy meddig tartható fenn egyáltalán. De úgy érzem, ezzel is kicsit bővül a kritikusi repertoárom.
Nyitókép: Nagy Péter fotója
