„Csak én írok, versemnek hőse: semmi” ‒ olvassuk Kovács András Ferenc Pro Domo című versében, és bár erre a bohócruhába bújt, zengő költészetre a legkülönfélébb tradíciók felől nyílnak ablakok, az idézett, sűrű Babits-allúzió tán mégis megfelelő lehet, hogy rajta keresztül lépjünk be a 2023. december 30-án elhunyt szatmári versvilágpolgár útvesztőkkel és iróniával teli, hátát a nincsnek vetve identitást kereső, egyszerre állandó és próteuszi költői univerzumába.
December 30-án elhunyt Kovács András Ferenc, a kortárs magyar líra kiemelkedő alkotója. De miért kapcsolódik olyan szorosan a színházhoz? Milyen színű tintákkal írta első költeményeit? Hogyan nehezítette meg a boldogulását a romániai titkosrendőrség? És mit mondott a számmániájáról? A vele készült interjúkból szemezgettünk.
Tovább olvasokAz 1959. július 17-én Szatmárnémetiben született Kovács András Ferencnek (KAF) már azelőtt megjelentek az első versei, hogy a szülővárosában leérettségizett, a bemutatkozó kötete pedig egy évvel azt megelőzően került a könyvesboltokba, hogy 1984-ben Kolozsváron megszerezte a magyar-francia szakos diplomát. 1984 és 1989 között Szentábrahámon, Siménfalván és Székelykeresztúron tanított, és bár azokban az években ritkán nyílt alkalma verset közölni a szigorú cenzúra miatt, Mózes Attila A forma öröme című írásában ezekre az évekre utalva jegyzi meg, hogy
„(a)zon sem csodálkoznám, ha tanórái felét aszklépiadészi, felét pedig szapphói strófában tartaná meg, aztán disztichonban búcsúznék diákjaitól”.
KAF közel félszáz kötet szerzője volt, a versek mellett esszéket és tanulmányokat írt, emellett elsősorban románból és franciából fordított. A Digitális Irodalmi Akadémia honlapján közölt életrajza szerint angol, bolgár, cseh, észt, francia, horvát, lengyel, német, olasz, orosz, román, svéd és szlovén fordítások készültek a műveiből. Költészetét a hagyomány és történetiség modern megjelenítőjeként, az európai költészeti örökség és az újító szellem találkozásának egyedülálló változataként értékeli a kritika.
A kilencvenes évektől kezdve a legnevesebb kiadók – a Bookart, a Jelenkor, a Kriterion és a Magvető – gondozásában jelentek meg a könyvei, és kétségkívül a legtöbbet elemzett, legnagyobb hatású kortárs magyar költők közé tartozott. Amikor KAF-ról beszélünk, feltétlenül szót kell ejtenünk költészetének a mai irodalomban idehaza szinte példa nélküli formagazdagságáról, fontos megismernünk a roppant alapossággal megteremtett alakmásait, valamint értelmezői hagyományának olyan kulcsfogalmait, mint az identitás vagy az intertextualitás.
„szavak farsangi respublikája”
Kovács András Ferencet indulásától kezdve irodalmunk legígéretesebb alakjaként tartotta számon a kritika. A forma iránti elkötelezettségben Csokonaival és Kosztolányival rokonították, Dragomán György pedig úgy fogalmazott a búcsúposztjában, „Weöres óta nem volt ilyen enciklopédikus tehetségű költőnk”.
Az 1983-ban, a Forrás sorozatban megjelent Tengerész Henrik intelmei című első kötetét Cs. Gyimesi Éva az Utunkban közreadott, A rejtőzködő lírikus című kritikájában ínyencek lakomájaként mutatta be. Szerinte KAF „szavak színével, illatával és zamatával kápráztat el, mielőtt fogásait nevükön tudnók nevezni. Fűszereit a magyar szókincs legrégebbi és legújabb koraiból, legváltozatosabb tájairól szerezte, s kitűnő érzékkel, tudós rafináltsággal keveri verseibe. Stílusában a legmeglepőbb a nyelvi perifériák – az archaikus és az újszerű, a választékos és a népies, a preciőz és a közönséges – gyakori találkozása”. Aztán a „szavak farsangi respublikája”-ként jellemzi a könyv dús versbeszédét.
Fotó: Valuska Gábor - Litera, Nagyvizit, 2020
Mintha épp ehhez kapcsolódna, Markó Béla a Mire jó a forma? című, ugyancsak a Tengerész Henrik intelmeiről szóló írásában úgy fogalmazott, „az alakoskodó lét, a félszívű, nagyeszű komédiások fájdalmas élete áll” a kötet középpontjában, és méltatta KAF „költőszínészi” munkáját is.
Poeta doctus: reloaded!
A költőszínészséghez tartozik az is, hogy KAF, aki a Ceaușescu-kor legsötétebb évtizedében, a cenzúrával dacolva kezdte a pályát és az erdélyi-kisebbségi lét tapasztalataiból merítette az élményeit, az egyetemes kultúra annyira széles rétegeivel folytatott párbeszédet, hogy a kortárs magyar irodalmi mezőben alig akad hasonlóra példa.
A Magyar Napló 1994/13‒14. számában megjelent, Egy majdnem középkori írástudó című interjúban a következőt mondta erről: „(…) bizonyos – nyilvánvalóan nem azonnali honérzeményekre licitáló – erdélyiség talán tetten érhető az én verseimben is. Ez számomra természetes, sorsszerű, naponta megszenvedett, ám ugyanakkor nagyon ambivalens állapot is. (...) Az erdélyiség hagyományai (hogy így mondjam) ugyanis roppant gazdagok! Igen sokrétűek és sokszínűek... Talán több-kevesebb böcsülettel vállalhatók is... De valahol mégsem elégségesek, hiszen az írólét, az írás léte, maga az alkotás nem kizárólagosan erről, hanem sokkal többről szól. Többről kellene szóljon... Valamiféle univerzalitásról – túl a helyi specifikumokon... Avagy azokkal együtt.”
A helyi specifikumokkal megspékelt univerzalitás jegyében KAF nemcsak versformákat lakott be könnyedén, de különféle műformákat (például óda, himnusz, virágének, szerenád) is kifogástalanul imitált. Ráadásként olyan távoli korok és kultúrák szellemi és nyelvi közegébe helyezkedett gond nélkül bele, mint a francia középkor, az olasz Novecento vagy éppen Catullus időszaka, de a hivatkozásai között előfordulnak II. és VIII. századi művek is.
Parafrázisok, idézetek, allúziók, rájátszások, utalások és reminiszcenciák útján
Arisztophanésszel és Dantéval, Villonnal és Valéryval, Rilkével és Eliottal, Rimbaud-val és Vörösmartyval tereferélt játékosan.
Ám amennyire előzékeny vendéglátók a szövegei, a formával kapcsolatban KAF annyira szigorú. Épp ezért Keresztury Tibor „Versreneszánsz közeleg” című szövegében amellett érvel, hogy esetében a „poeta doctus szerepének kései és meglehetősen váratlan újraértelmezéséről” van szó. „Kovács András Ferenc ugyanis az abszolút költő megkésett, vagy korán jött típusa, aki ép és zárt lírai formákban gondolkodik egy, a poétikai kereteket és a műnemi határokat fellazító, szétfeszítő időszakban, hogy ezekbe a szigorúan megmunkált formákba zsúfolja, sűrítse a századvég korhangulatának az erdélyi lét sajátos élménykörein tartózkodó visszafogottsággal átszűrt eklektikáját.”
Források, kályhák meg az identitás
Az első Forrás-nemzedék indulását 1961-től, Veress Zoltán Menetirány című kötetének a Forrás című könyvsorozatban való megjelenésétől számítják. Az első nemzedék költőjeként emlegetik a KAF-nak oly kedves Szilágyi Domokost, de ugyanide sorolják Kányádi Sándort, Sütő Andrást és Székely Jánost is.
A Forrás második nemzedékének költői – őrizve az előttük járók friss hangját – erősebben kapcsolódtak az erdélyi hagyományokhoz, és intenzívebben figyeltek a nemzetiségi lét gondjaira. Magyari Lajos vagy Király László tartoznak ide többek között, a prózaírók közül pedig Szilágyi István, Bodor Ádám és Bálint Tibor.
Gálfalvi György, Jánosházy György és Kovács András Ferenc 1997-ben. Forrás: Azopan / Gálfalvi György
A hetvenes években jelentkező harmadik nemzedék a neoavantgárd jegyében újult meg, és elméleti tanulmányokkal igyekeztek megalapozni művészi gyakorlatukat. Balla Zsófia, Markó Béla, Szőcs Géza és Visky András tartozik például ide. Többen tehát azok közül, akik figyelték az utánuk, ugyancsak a Forrás sorozatban induló Kovács András Ferenc első szárnycsapásait, és akikkel KAF együtt keresett új irányokat. Ilyen volt például az Éneklő Borz című 1992-ben létre hívott „hangzó folyóirat”, és mivel az alapítók számára Sütő András volt a kályha, illetve „égi vendégeik” voltak Kosztolányi és Jékely, a Borz-estek résztvevői
nemcsak előre tekintettek, amikor próbálták a kizárólagos jelentés uralma alól felszabadítani a szavakat, hanem kacsingattak visszafelé is.
„Kovács András Ferenc lírája sok mindenről szól természetesen, szerelemről, halálról, lázadásról, szépségről, mint egyébként mindenütt a világon a költészet, de ha egyetlen szóval kellene meghatároznom, azt mondanám: elsősorban az identitásról. Felkínálja nekünk, hogy tisztázzuk, honnan jöttünk, merre megyünk, miben különbözünk másoktól, és miben hasonlítunk egymásra. Azt bizonyítják ezek a versek, hogy egy emberben tulajdonképpen több ember lakozik, ha képesek vagyunk az empátiára, a másik ember megértésére. Kovács András Ferenc ugyanakkor Dsida Jenő vagy Weöres Sándor méltó társa az időtlen Parnasszuson, utolérhetetlen könnyedséggel kezeli a nyelvet, és teremt új meg új költőket abban az egyben, aki ő maga” – mondta KAF-ról 2013-ban az egy nemzedékkel előtte indult Markó Béla egy díjátadón, Marosvásárhelyen.
Összetéveszthetetlen, maszkban is
Kovács András Ferenc több költői alteregó álarca mögül is megnyilatkozott, így a legkülönfélébb korszakokba, helyszínekre és élethelyzetekre terjeszthette ki a verssorait. A Krisztus előtti első században élt Caius Licinius Calvus, a KAF-nál száz évvel korábban született, a szecesszióért rajongó marosvásárhelyi latin és francia szakos tanár Lázáry René Sándor, illetve a beatnemzedék után eszmélt anarchista álhippi, Jack Cole (Miért ez a művészneve? KAF válasza: „Rímkényszerből. Ugyanis nekem a dekkolhoz kellett egy rím”.) a legismertebb alakmásai.
Fotó: Valuska Gábor - Litera, Nagyvizit, 2020
És ha ez a portugál Fernando Pessoát idéző alteregó-hálózat nem lenne önmagában bámulatos, KAF itt-ott össze is kapcsolja az arcmásainak családfáját vagy életműveit. Jack Cole például – amint arra Mészáros Márton remek dolgozata rámutat ‒ egy ugyancsak kitalált, az amerikai polgárháborúban őrnagyi rangra emelkedő ’48-as szabadságharcos, bizonyos Kálmáncsehy József ükunokája volt a fikció szerint, és ez a katona egyes Lázáry-versek alapján a vásárhelyi Lázáry René Sándor nagybátyja lehetett. Ezek után nincs is csodálkoznivaló azon, hogy a Catullus korában élt rétor,
Caius Licinius Calvus „verseinek fordításával” KAF-hoz hasonlóan Lázáry is megpróbálkozott.
„És tulajdonképpen ugyanebbe a körbe sorolható egy valóban létező újgörög költő, a világhírű Konsztandínosz Kaváfisz verseinek »fordítása« is, a Hazatérés Hellászból: Kavafisz-átiratok című kötet, amelybe a valóban létező Kaváfisz-versek fordításai mellé néhány saját maga által írt »Kaváfisz-vers« (fiktív) fordítása is bekerült. A kötet nagy vitákat váltott ki, mert sok, a KAF-életműben járatlanabb olvasó és kritikus nem vette észre (vagy nem akarta észrevenni), hogy KAF a kötet végén maga is leplezte, melyek a saját és melyek Kaváfisz versei” – írja már idézett szövegében Mészáros Márton.
Azt pedig a már ugyancsak citált, vásárhelyi költőtárs, Markó Béla fogalmazza meg, hogy „KAF tud írni amerikaiasan, oroszosan vagy görögösen, miközben, ismétlem, mindenki mással összetéveszthetetlen akkor is, amikor maszkot visel”.
„szabad verskamikaze”
„(H)ellén derű, reneszánsz racionalitás, klasszikus szigor, rokokó báj, szűkszavú keleti bölcsesség, modern, de megtervezett borzasság” ‒ írja Mózes Attila a Tűzföld haváról, de ez voltaképpen Kovács András Ferenc egész pályára kiterjeszthető. Ebben az életműben annyira fontos a zene, hogy nem egyszer még a szabadversekben is antik metrumra bukkanunk, és persze ott van a csilingelő sorokban a rezesbanda, a trubadúrlant, a szféra-zengés vagy a halk zongora. Demény Péter a transtelexen közölt búcsúztatójában jegyzi meg: „Mozart, Händel, Bach, Vivaldi – folyton zene szólt, valahányszor beszéltünk, főleg, ha a marosvásárhelyi lakásban vette fel a telefont. Gondolom, mindaz, amit nem mondhatott el, ami túl volt a megfogalmazhatón, mindaz ott rejtőzött a rengeteg CD-ben, ami a Kornisán muzsikált”.
Kovács András Ferenc bűvész volt, aki olykor a beszédet láttatta a hallgatás szinonimájaként, Maros-menti donquijote, aki a költészetből nyert a szélmalomharchoz erőt és szomorú bohóc, akinek a forma szabadságot és örömet adott.
És akkor szót sem ejtettünk még a gyerekverseiről.
„A kortárs gyermeklírában Kovács András Ferenc tekinthető Weöres Sándor első számú örökösének” ‒ írja Lapis József, aki így egyszersmind a gyermeklíra érzéki-játékos irányvonalához sorolja KAF vonatkozó műveit. Mészáros Márton pedig azt fogalmazza meg, hogy „KAF költészetét a közoktatásban tanított szinte valamennyi fontos és hangsúlyos témakör, korszak vagy költői életmű kapcsán »összehasonlítási alapként« vehetjük számításba”.
KAF-hoz tehát mindenfelől vezetnek utak, és ha azon töprengnénk, honnan kezdjük felfedezni őt, vegyük a kezünkbe a Korpa Tamás, Mészáros Márton és Porczió Veronika által összeállított, jobbnál jobb szövegeket közlő KAF-olvasókönyvet ‒ előbb azonban időzzünk a költő alábbi önarcképe előtt:
Vigasztalódsz, ha
