Nem kisebb dolgot vitt véghez Méder Áron, körbe hajózta a Földet egy levegővel. Könyvet írt belőle, úgyhogy leültünk vele beszélgetni, ha már volt ideje olvasni és írni. Rengeteg kép és videó.
„Ismét ki kell találnom, merre van a tovább…” - írtad az út vége felé a könyvben, megvan a válasz?
A közeljövőre abszolút. Májustól egyre többet járok le az Adriára vitorláztatni. Létezik egy Kék Bolygó nevű egyesület, főleg természetvédelemmel, delfinkutatással foglalkoznak, utaznak a világban mindenhová, és én vagyok a kapitány az egyesületi hajójukon. Megyek a könyvhétre is, leszek Budapesten és vidéken egyaránt, aztán vissza a tengerre. Igazából kétéltű lény vagyok, aki a szárazföldön és a vízen is otthon érzi magát. Hogy hosszabb távon mivel foglalkozom majd, egyelőre nem tudom: nagyon be vagyok táblázva a vitorlázással és a könyvemmel.
Rengeteg helyen jártál 3 év alatt. Hogyan alakítottál ki kapcsolatokat?
Ebben a jachtos közegben van egy kommunikációs rítus. Miután beérkezek a kikötőbe, meg kell tudnom valakitől, hol és hogy köthetek ki. Aztán országtól függően meghívnak egy teára vagy egy sörre, én is átviszek valamit, beszélgetünk, tanulgatom a helyi nyelvet, és amikor már kicsit tudok, kérdezgetem a családjáról, kötéseket tanulunk egymástól, reggel és este köszönünk, együtt ebédelünk, vacsorázunk. Alapvetően ezek haveri viszonyok, de ha tovább maradok, mélyülhet. A Zöld-foki-szigeteken például találkoztam egy fiatal jachtos sráccal, aki 3 hete ott volt már és éktelenül unatkozott. Gyakran meglátogatott, együtt mentünk szigonypuskával vadászni, vagy bulizni. Az információ-megosztás is megszabja a kapcsolatokat, hogy melyik szigeten érdemes megállni, merre kell menni, de néha csak egy segítő kézre van szükség, aki megtart szerelés közben.
Tartod a kapcsolatot ezekkel az emberekkel?
Próbálom, de nehéz, komoly korlát a távolság. Az internet persze sokat segít, az is előfordult, hogy egy srác, akit szintén a Zöld-foki-szigeteken ismertem meg, 3 év után írt nekem először, mert valahogy eszébe jutottam. Volt, aki postán küldött ajándékokat, vagy én küldtem egy-egy képeslapot.
Tudatos volt az út dokumentálása? Egyáltalán, hogyan készült a könyv?
Már korábban megvolt a weboldalam. Aztán a hajón kezdtem jachtnaplót írni - nem szeretem a blog szót-, amikor épp nem történt semmi, szélcsend volt és dögunalom, és ez bizony sokszor előfordult. A Vitorlás Magazinnak is írtam cikkeket. Fidzsin, ahol félévet töltöttem a hurrikánszezon miatt, tovább firkáltam, szerkesztgettem, és aztán itthon egy szerkesztővel átírtuk még egyszer, hiszen túl sok mindent akartam megörökíteni, amit nyilván nem lehet. Azt a kompromisszumot találtuk ki, hogy legyen benne a „ma se történik semmi” hangulat, de ne hiányozzanak pörgősebb napok, események sem. Ezek jó sztorik, tapasztalatok, de persze attól, hogy megjelentek, még nem tartom magam írónak, nem játszogattam a stílussal, nem akartam például szlenget sem használni vagy túl lazára, vicceskedőre venni a figurát. Az volt a célom, hogy a kilencven éves is elolvassa és élvezze, ne csak a fiatal generáció „sajátítsa ki”. A Békét és szelet! végül is egyesek értelmezése szerint útleírás, másoknak meg ismeretterjesztő mű, a vitorlázás nem szakkönyvízű bemutatása. Mindkettő igaz.
Mit jelent számodra a hit, a vallás? Sokat emlegeted a könyvben a spiritualitást.
Katolikus vagyok, és ez a meghatározó. A legtöbb hajós babonás, így betartom a tengerész-hiedelmeket, például rajzoltam Carinának vigyázó szemet, ez ugye nem keresztény szimbólum. Fidzsin pedig találkoztam Nickkel, aki megtanított a TM meditációra. Sokszor szkeptikus vagyok azért, nem mindent hiszek el, de a katolicizmus és a meditáció alapvető fontosságúak.
Szeretet és barátság: ez a két fogalom gyakran szerepel a könyvben. Tényleg mindenki ennyire jófej és önzetlen volt az úton? Nem emlékszem, hogy negatív élményeket említenél, ellenben többször leírod, hogy talán mégis ez a lehetséges világok legjobbika.
Azt tapasztaltam, hogy az emberek alapvetően segítőkészek, ezt Magyarországon is érzem, és bárhol a világon. Nem mindenki, ezt aláírom, de te se segítesz mindenkinek… Persze, voltak kellemetlenebb élmények, de ha mégis történt valami rossz, akkor származott belőle jó is. Nyilván lehetne a rosszra emlékezni, de én direkt pozitív dolgokat akartam írni és nem a negatívumokat hangsúlyozni. A könyv címe (Békét és szelet!) is a belső békére, harmóniára, pozitív szemléletre utal. Ez egy hajós jókívánság a világnak.
Mi a helyzet sokat próbált kishajóddal, Carinával, akihez – úgy vettem észre – komoly kapcsolat fűz? A könyvedben egyszer a „csajodnak” is nevezed…
Igen, igen… (nevet) Carina sok helyen járt már a hazatérés óta: több városban volt és lesz is kiállítva, aztán majd keresünk neki egy végleges helyet és ott marad, mint múzeumi tárgy. Néha még ma is bemegyek a kabinba, ahol éveket töltöttem: ücsörgök, főzök, egy-egy randit is megejtek esetleg (nevet), de nem valószínű, hogy valaha vízre kerül még. Bár sohase mondd, hogy soha.
Utazásod közben volt meghatározó könyvélményed?
A tengeren sok időm volt olvasni, szárazföldön kevesebb. A Csendes óceánon alapélmény volt a Galaxis útikalauz stopposoknak, egyfajta párhuzamot fedeztem fel a könyv és az én utam között, hiszen a szigeteken is más a nyelv, a kultúra, máshogy gondolkoznak, máshogy élnek. Vitorlázás közben olvastam Szepes Mária Vörös Oroszlánját is: nehezen érthető ugyan, de szerintem fontos, hogy ötvenvalahány éve írták, és ma is jó. A lélekvándorlás ma trendi témának számít, de akkor még nem volt annyira. Sok útikönyvet is olvastam, meg bármit, amit megvehettem leértékelve a világ körül, krimiket, sőt még A dunai hajóshoz is hozzájutottam Jemenben! Alapvetően az utazási irodalmat kedvelem: gimis koromban is Kerouac Útonja volt rám a legnagyobb hatással.
Méder Áron weboldala: www.meder.hu
