„Dolgozom, de zavarhatsz!” – tájékoztat bennünket a felirat Kepes András hangulatosan berendezett dolgozószobájának ajtaján: egyik gyermeke figyelmességének tanújele. A hangulat végig oldott: a Tövispuszta című családregényével – íróként – debütáló, 63 éves Kepes pörög, viccelődik, sőt pálinkával is megkínál. Hihetetlenül érdekesen mesél, gyakran elgondolkodik, időnként kérdéseket tesz fel magának, válaszol rájuk, és közben szabadkozik: nála ez már szakmai ártalom.
fotó: Valuska Gábor
Mindig is igyekezett a magaskultúrát a nagyközönségnek lefordítani, mi ennek az oka?
Buenos Airesben töltöttem a kamaszkoromat, ahol apám diplomata volt. Puccs puccsot követett ott akkoriban, rálőttek a követségre, elrabolták apám sofőrjét, ezért ő folyamatosan attól rettegett, hogy engem is elrabolnak egyszer, és velem fogják zsarolni. Tehát miközben a magyar barátaim bőszen csajoztak, én egy bezárt életet éltem, de azért rengeteg élmény is ért. Megismertem egy másik nyelvet, kitárult számomra a világ, és a kultúrához való viszonyom is másként alakult, mint az itthoniaké. Ott már akkor is létezett kereskedelmi televíziózás, voltak zugmozik, és mivel az iskolát nem kellett annyira komolyan vennem, helyette folyton C-kategóriás filmeket bámultam: kulturális élményeim egy része tehát a szemétdombról származik. Na de aztán hazamentem, és nekiálltam olvasni. Kosztolányit, Móriczot, Krúdyt, Faulknert, Amadót, és jól ismertem a korszak filmjeit, az olasz neorealizmust, az új hullámos filmeket is. Ez az egész katyvasz volt az, amely meghatározta a kulturális fejlődésemet, és ezért tartottam mindig fontosnak a televízióban is, hogy a tömeg- és az elitkultúra között hidat kell építeni, meg kell próbálni közöttük tolmácsként közvetíteni.
Kepes Andrással készült interjúnkat és további érdekességeket találsz a Könyves Magazinban, amit itt már online is elolvashatsz, itt pedig meg is rendelhetsz.
Első regénye, a Tövispuszta is erről szól voltaképpen.
Pontosan. Sokan nem értették, hogy lehet az, hogy helyenként emelkedett, máskor pedig vulgáris a nyelvezete. Abszolút szándékos volt a részemről, meg talán alkati is. A mindennapi életben is hol eleresztem magam, hol meg filozofikus, szemlélődő vagyok. De a stílusomat nyilván meghatározták a kamaszkori élmények is, a vérbő, latin környezet.
Mit jelent az ön számára a Tövispuszta?
A kritikai fogadtatás többnyire igen rokonszenves volt, de néhány kritikusom szememre vetette, hogy túl tipikusak a figurák, és sok a közhely a könyvben, ami azért mulatságos számomra, mert a regény elején a narrátor pontosan meg is fogalmazza: „Arra gondoltam, hátha az igazság helyett mondogatott és a valóság helyett megélt történetek összeillesztve valósággá válnak.” Hogy a történet tele lesz fordulatokkal és közhelyekkel, akár egy szappanoperában. Azt hittem, ennél világosabban már nem lehet elmondani, hogy a regény tudatosan a hétköznapi narratíváinkra épülő történelmünkről szól, egy olyan országban, ahol tízévente újrahamisítják a történelmet. Közös történeteinken keresztül úgy akartam elmesélni az elmúlt száz évet, hogy abban mindenki megtalálja a helyét, függetlenül attól, milyen ideológiai, társadalmi, kulturális környezetből származik. És a közönségvisszhangok szerint ez sikerült.
Hogyan merült fel a gondolat, hogy megannyi riportkönyv után regényt írjon?
Három évvel ezelőtt csináltam egy dokumentumfilmet, amely Horthy Miklós menyéről és unokájáról, Istvánról szólt. Nagyon tanulságos volt számomra a film közönségfogadtatása. Én ugye olyan közegben nőttem fel, ahol a Horthy név nem csengett túl jól, kihívásnak éreztem a feladatot, érdekelt, mennyire vagyok képes leszámolni az előítéleteimmel és korrekt történelemszemléletet közvetíteni. Miután rendkívül jókat beszélgettünk Istvánnal, azt mondta, én vagyok az első ember, akivel a magyar történelemről más megközelítésben tudott beszélni, és ha akad ember, aki képes lenne úgy regényt írni, hogy különböző szempontokat vesz figyelembe, nemcsak a saját “rinyáját” nyomja, az én vagyok. Ez is komoly lökés volt.
Ez volt az első írói próbálkozása? Nem is voltak korai zsengék?
Dehogynem. Igazából kamaszkorom óta regényíró szerettem volna lenni, az újságírás csak egy negyvenéves mellékvágány. Többször nekiduráltam magam, beszereztem a szükséges kellékeket a viharvert írógéptől az apám zakóján át a pipáig, aztán csapnivaló novellákat írtam. Örkényes, hrabalos, cortázaros irományok születtek, amelyek aztán mind a szemétkosárban végezték. De a történetek azért folyamatosan gyűltek bennem, és tudtam, hogy ha egyszer nekiveselkedem az írásnak, akkor abban rengeteg sztori lesz, mert csak a sztorikat meg a vicceket tudom megjegyezni. De semmiképp nem a saját családregényemet akartam megírni, mert engem egy többszempontú, ha úgy tetszik, valamiféle közös nemzeti narratíva kísérlete érdekelt.
Milyen irodalmi előképei voltak?
Az egyik pozitív kritika, amely egyébként a Magyar Hírlapban jelent meg – és ez számomra azért elismerés, mert azt jelzi, hogy sikerült áttörnöm azt a kétpólusúvá merevedett világot, ami ellen a könyv is született – azt írja, hogy nincs hazai előképem, és Malamudot említi, aki nekem sosem jutott volna az eszembe. Amúgy meg több is van: leginkább a dél- és észak-amerikai írók, García Márquez, Cortázar, Borges, Vargas Llosa, Steinbeck, Hemingway, J.D. Salinger, ezek mind kamaszkoromból származó irodalmi élmények. Az is összeköt az amerikaiakkal, hogy nekik is mindig fontos volt a közönség. Ez a szemléletem egyébként ahhoz a negyven évhez is kapcsolódik, amelyet a televízióban töltöttem. Ott mindig az ember szeme előtt lebeg, hogy ha unalmas, kikapcsolják a készüléket. Fontos számomra, hogy megszólítsam az embereket, hogy érdekelje őket az, amit megmutatok vagy leírok. És hálistennek a Tövispuszta közönségfogadtatása vetekszik a sikeres tévéműsoraiméval.
Hogyan került kapcsolatba a kiadójával, az Ulpius-házzal? Nem gondolt arra, hogy inkább egy, a magasirodalmi művek megjelentetésére fókuszáló kiadót keres meg a kézirattal?
A kiadó főtulajdonosát Kepets Andrásnak hívják. Annak idején egymással szemben laktunk, és a postás Kepets minden levelét rendszeresen nekem kézbesítette, én meg minden alkalommal becsületesen átballagtam hozzá és behajigáltam. András lelkes, fiatal srác volt, akkoriban indította a kiadóját, és tíz évvel ezelőtt többször megkeresett azzal, hogy szeretne engem kiadni. Akkoriban az Ulpius a sikerkönyvek mellett több Nobel- díjas és dél-amerikai szerzőt is kiadott. Nagyon szimpatikus volt a kiadói politikájuk. Sokkal nyitottabb és korszerűbb gondolkodást képviseltek, mint sokan mások a szakmában. Azt is láttam, hogy nagyon jó a marketingjük, és ez is komolyan befolyásolta a választásomat. Egyszer beszéltem Kepetsnek regényírói terveimről, ő meg egy rokonszenves szerződés kíséretében rábeszélt, próbáljam meg végre. Amikor megállapodtunk, még bőven jelentek meg az előbb említett könyvek a kiadónál, aztán mire befejeztem a regényt, átpozicionálták magukat a sikerkönyvekre. Bevallom, ez kicsit elbizonytalanított. De végül is úgy gondolom, ha ez a könyv jó, akkor az Ulpiusnál is jó, ha meg szar, akkor a Magvetőnél is az lenne. Egyáltalán nem bántam meg a döntést, nagyon jó munkát végeztek a könyvvel, olyan színvonalas szerkesztőt választottak mellém M. Nagy Miklós személyében, akitől nagyon sokat tanultam, a kiadó érdeme is a hatalmas példányszám.
Folytatni fogja az írást?
Mindenképp szeretném. Sajnos nehezen tudok időt szakítani rá, a regényírást pedig nem lehet úgy művelni, hogy leül az ember, ha épp van egy kis szabadideje. Ehhez előzetesen három nap agysöprés kell. Három konkrét tervem is van, majd meglátjuk, melyikbe vágok bele először.
