Kecöli K. Gergő Könnyű álmok utcája című bemutatkozó kötete 2023-ban a Margó-díj rövidlistájára került. Akkor interjúztunk a szerzővel, most pedig Az égre kiáltó város című készülő, új könyvéből közlünk egy novellát.
Kecöli K. Gergő: Rafting
Harminc évig egyik lábamat raktam a másik után, miközben figyeltem a lépéseimet. Könnyen írni, könnyen élni, könnyen szeretni. Hát persze. Aztán befutott a könyvem, ami addig elképzelhetetlennek tűnt. Már végképp nem hittem benne, és megtörtént: a nulla alól, egy zöldre és részben sárgára festett antikváriumból, amelyiknek mindegyik sarka penészes volt. Olvasni már tíz éve nem olvastam. Élő írót még sosem láttam, a halottakkal nem foglalkoztam.
Először egy hatvanas férfi írt üzenetet. Azt gondoltam róla, hogy magányos harcos, aki becsavarodott. A profilképén legalábbis becsavarodott, magányos harcosnak tűnt, az üzenetben azonban arra kért, dedikáljam neki a könyvemet. Rákérdeztem:
− Melyik a kedvenc novellája a kötetből?
Ezt válaszolta:
− A görbe lábú ember a városban él. A könyv borítója fekete, kedvencem a bőrgyógyászatos történet, amit egy jelentős internetes lap közölt teljes terjedelemben.
A görbe lábú ember kalandjai volt a kötet címe. A csavaros harcos az első fecske volt, őt követték a többiek. A bikinis profilképű lány a Kanári-szigetekről üzent:
− Azt szeretném írni, hogy köszönöm.
A következő egy bongyor hajú nő volt, akinek külföldi írók idézeteivel volt tele az üzenőfala:
− Maga egy rusnya fasz, meg ne lássam a villamoson – írta.
Aztán jött egy vállig érő, sima hajú, középkorú nő, aki átküldött egy festményt: ezen szekerek, tehenek és egy csomó fűszál látszódott, ahogy az ég felé nő. Mint kiderült, ő festette:
− Tanuld meg, kérlek, hogy mi a művészet − írta.
Egy lila hajú, fiatal srác is üzent, hogy szerinte velem beszélgetett a bőrgyógyászaton.
− A váróban elegyedtünk szóba, aztán ettünk egy fagyit a Margitszigeten – írta.
A befutás egyre nagyobb léptékű lett: még a kerületi tévébe is meghívtak, hogy beszélgessünk a könyvemről, de nem értem rá, mert raftingra készültem. A tévés beszélgetést elhalasztottuk, mert Kornél barátom, akit az egyetemről ismertem, ezt mondta:
− Holnap indul apa, vagy vele megyünk, vagy nem megyünk.
Kornél hosszú arcú, fekete hajú munkanélküli volt, akit nemrég bocsátottak el egy állami cégtől.
− A magyar-francia meccs után történt – mesélte Kornél, aki a Béközép tagja volt. − Másnapos voltam, nem mentem be dolgozni. Marcsival úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk, aztán felhívtam a főnökömet és elküldtem a gecibe.
Délben indultunk Romániába, a Cserna-patakhoz. Az út hosszúnak bizonyult és az ablakon túl gyönyörűség várt ránk: maga a természet. Kornél apja, Benji vezetett, mellette ült Cinci, Benji tizenhét éves barátnője. Cinci úgy nézett ki, mint egy vízilabdázó, mert három évig vízilabdázott: széles volt a válla és mindenféle izom oszlott el a testén, hozzá pornós békaszájat viselt, állítólag a születésétől kezdve. Szőke volt és magabiztos, mintha Amerikából jött volna,
pedig a hetedik kerületi Garay utcában lakott és az érettségire készült.
Kornél apjának, Benjinek raftingcége volt. Sok sört ivott, vezetés közben is, ami sem az egészségén, sem az aktuális állapotán nem változtatott, mert jó volt a genetikája. Metálénekesre hasonlított, metálzenét hallgatott: ugyanolyan hosszú feje volt, mint a fiának, de a haja és a szakálla hullámzott, a teste pedig tetoválásokkal volt tele.
− Utálom ezeket a geciket − mondta, ahogy körbenézett a parkolóban, pedig senki nem volt ott.
Elindította a motort. A várost elhagyva belehúzott, és minél többet ivott, annál jobban nyomta a gázpedált.
− Még sosem állítottak meg a rendőrök – rögzítette.
Amikor ezt mondta, rálépett a gázra, és fölhangosította a kalapácsütésekre hasonlító zenét. Elég gyorsan odaértünk, még úgy is, hogy Benji néha megállt az autópálya mellett hugyozni. Utána rendszerint megmarkolta Cinci lábait, aztán hátraszólt Kornélnak:
− Igyál egy sört, fiam!
Kornél ivott, csak lassabban, mint Benji. Én is ittam, csak még lassabban, Cinci meg még nálam is lassabban. Este tizenegyre értünk oda: Benji Cincivel aludt, én Kornéllal, aki reggelig csetelt Marcsival, a leendő feleségével, akivel együtt jártak a labdarúgó-válogatott mérkőzéseire. Néha velük mentem, néha nem: egyszer Marcsi belém szeretett, de nem tartott sokáig. Különben sem tetszett Marcsi, mert vörös haja volt, nekem meg a fekete hajú nők jöttek be.
− Ez itt Herkulesfürdő – mondta reggel Benji, aki sokkal kipihentebbnek tűnt, mint Kornél meg én, annak ellenére, hogy elmúlt ötven, alkoholista volt és tizenkét órát vezetett.
− Ez itt Herkulesfürdő – ismételte meg, aztán hozzátette: − Most reggelizünk, iszunk egy pálinkát és megyünk raftingolni a patakra.
A természet rátett még egy lapáttal ahhoz képest, amit az ablakból mutatott. Ezerméteres felhők vonultak a fejünk fölött, és közöttük a nap, mintha a következő szintről löttyintették volna ki, lecsordult az ég szélein. Még volt ereje, még látszódni akart, de néha eltűnt: ezért lehetett ilyen hatásos.
Aztán árnyékot vetett, a felhőn át megtört tompa színnel belebotlott a fölgyűrődött patakparti földbe, majd elterült a vakondtúrások között.
Már odahaza megfigyeltem, hogy az utóbbi években megváltozott a táj szerkezete. A folyók, mindenféle folyók, például a Duna vagy a Rába köveket hordtak a földekre, a cserepes göröngyök ágaskodtak, kettétörtek valami lassú, tektonikai mozgás következtében, amit nem mutattak ki a műszerek. Itt is ez volt, a Cserna-pataknál. A gyümölcsfák törzse megfeketedett, az utakat összekötő ösvények pedig alig láthatóan meghasadtak a szelíd nyomástól, amit a föld gyomra öklendezett a felszín felé. Ezzel azt akarom mondani, hogy csodálatos volt az egész, bár némileg olyan, mintha a távoli múltban, vagy a távoli jövőben játszódna.
A csapat, vagy ahogyan Benji nevezte, az egység tíz főből állt: ült a csónakban egy idősebb, visszajáró, fanatikus pár, akik úgy húztak, mint a versenyzők. „Mint az állatok”, mondta Benji. Ezek folyton előrenéztek, mintha leragasztották volna a fejüket. A többiek olyan egyetemisták voltak, akik már tizennyolc évesen tudják, hogy mik szeretnének lenni, „akiket gond nélkül hagynál megfulladni, ha arra kerül a sor”, súgta Kornél. Nyilvánvaló volt: ezek ugyanazt gondolják ma, amit tegnap, és holnap is ugyanazt fogják gondolni – ettől engem kirázott a hideg. Volt közöttük kettő rövid hajú, vegán lány, az egyik tízből ötös, a másik tízből hatos, Kornél szerint mindegyik tízből ötös: azt magyarázták a másik három fiúnak, hogy a rafting teljesen kikapcsol. Az egyik, persze a csúnyább, fölnevetett:
− Olyan, mint a szex − nyerítette.
Ezen Cinci is elmosolyodott, aki nem tudta, hova számítsa magát: közénk vagy az egyetemisták közé. A fiúk ugyanúgy néztek ki, mint a lányok, bár egyik alacsonyabb volt, a másik magasabb, az egyik szőke, a másik tépett barna, de lényegében ugyanúgy néztek ki, ahogy a fák vagy a székek is hasonlítanak, és itt nem a lét személytelenségét domborítom ki, csak ragaszkodom az igazsághoz.
Ahogy az várható volt, semmi különleges nem történt a raftingolás közben. Zúgott a táj, a patak, a fák, a kövek, és az egész leginkább az életre emlékeztetett – ez is különleges annak, aki nem él, vagy aki nyomorultan él, úgyszólván tehát mindenkinek. Persze volt, aki sikítozott, túlkiabálta a vizet, vagy vicceket mesélt az elmúlásról, de azért mindnyájan tudtuk, hogy nem fogunk meghalni.
Egyszer borultunk, de Benji ezeket szándékosan csinálja: rákormányoz egy nagyobb sziklára, aztán amikor mindenki visszakapaszkodik a csónakba, kövérek és csúnyák, melegek és homofóbok, vegánok és húsevők, nyugdíjasok és vízilabdázók egyaránt, akkor úgy érzik, megérte: van téma, van izgalom, amit haza lehet vinni.
A délutáni programon Kornéllal már nem vettünk részt. Kanyoning, mondta, vagyis föl kell mászni a hegyre és onnan jönni le. „Tériszonyom van” – vallotta be. Az egyik helyen hét méter magasból kell a folyóba ugrani egy szikláról, a másik helyen alattad a szakadék, fölötted az ég, miközben a kőbe rögzített kötélbe kapaszkodsz, a harmadik helyen kedved támad belefúródni a földbe – foglalta össze. Erre Benji odavetette, ahogy megállt mellettünk:
− Egyfelől még soha, senki sem zuhant le. Másfelől holnap is megyünk.
Kornél erre a szemünk előtt üzemelő hotelbárba hívott, ahol a pultos volt a recepciós.
− Vannak-e jó helyek, ahol nincsen semmi természetes? − kérdezte. Lefáraszt a természet, magyarázta, túl régi, túl sokáig tart, túl erős, túl hosszú, túl rövid – és miközben angolul egyszerűsített, megtalálta a filozófiáját.
− Jó benne lenni, csoda benne lenni, de ez nem mi vagyunk – szögezte le.
A román pultos és recepciós, aki férfias nő vagy nőies férfi volt, de egyértelműen román, hiszen sem magyarul, sem angolul nem kommunikált, így szólt keveréknyelven:
− Természet nincs, csak Isten van.
Mivel erre nem számítottunk, kezet fogtunk vele, majd elindultunk a városba.
Hamar kikötöttünk valahol, nem több mint száz méterre a hoteltól, ahol hosszú beszélgetésbe kezdtünk Kornéllal: különösen jók voltunk ebben, hiszen a véleményünk percről percre változott – megőrizve persze a mélység állandóságát –, így nemcsak egymásnak, de önmagunknak is ellentmondtunk, ami garantálta az izgalmakat. Ez talán idegennek tűnik. Ám itt nem arra kell gondolni, hogy kiábrándultunk az életből, hanem arra, hogy szerelmesek voltunk az életbe – vagyis rossz „nőbe” szerettünk bele.
Mindeközben észre sem vettük, hogy a Steaua Bukarest szurkolói közé keveredtünk: jobbra, balra, előttünk és mögöttünk is vérszomjas drukkerek ültek, akik elkísérték a csapatukat. Sálak voltak a nyakukban.
Vérszomjast mondok, mert ez a Béközép állandó jelzője bizonyos körökben, de közelről, nagyon közelről nem voltak vérszomjasak a román szurkolók: apukafejük és ingatlanügynök-fejük volt, de csak amíg körbe nem néztek. Erről Kornél tudott a legtöbbet, aki most munkanélküli volt, és ezt a munkanélküliségét részben a drukkerségének köszönheti. Kornél ekkor odafordult egy valódi szörnyeteghez, épp ahhoz, akinek öt perce még apukafeje volt, most azonban büdösen izzadt. Így szólt hozzá:
− Több rokonságot érzek veletek, mint a gecikkel – fogalmazott angolul, némileg rejtelmesen, ahogy az apja, Benji szokott.
Az izzadó szörnyeteg saját tüsihajára csapott, mint egy emberszabású majom. Az egyik asztaltársa felénk fordította a székét:
− Magyarok vagytok? − kérdezte csodálatos angolsággal.
Ennek a szurkolónak meghatározhatatlan feje volt és olajos haja: a reklámszövegírótól a tanárig terjedt a kinézete. Ebből, hogy az olajos szurkoló feljebb helyezkedik el, mint a többiek, Kornél is megsejtett valamit.
‒ Magyarok vagyunk, ő pedig egy felfoghatatlan, elképzelhetetlen magyar író – mutatott rám.
Az ultrák szemében gyűlölettel vegyes tisztelet ébredt, miután az egyetemi tanár lefordította a mondatot, majd a tisztelet helyét átvette az érdeklődés, aztán a szomjúság. Eltelt fél óra – ez alatt mindenki elmondta, amit éppen gondolt. A szörnyeteg egyszer csak az asztalra csapott, és így szólt:
− Ez a legnagyobb élő román író – mutatott az olajos emberre, aki lefordította a megjegyzést.
− Jó fejek ezek a kibaszott románok – súgta Kornél.
Ezt követően átmentünk egy bordélyházba, amit az emberszabású majom javasolt.
A bordély a szomszédban volt. Az összes lányt szépnek találtam, kivéve egyet, amelyik hosszú, vörös szakállat viselt.
− Ez nekem túl sok – mondtam Kornélnak.
Akkorra mindenki nagyobbnak tűnt, kétszer akkorának, mint addig, a körömágyam és az ínyem viszketett: amikor vécére mentem, már nem volt világos, hogy Kornél áll mellettem, vagy kicsoda.
− Románia legnagyobb élő írója vagyok − mondta az olajos értelmiségi, de a tükörnél jött az igazi meglepetés: az arcom ugyan nem sokat változott, viszont a körmeimmel és a fogaimmal gondok voltak.
Amikor visszaértem a szalonba, meg is jegyeztem annak, aki Kornélnak látszott:
− Ezek a poharunkba tettek valamit.
Kornél hümmentett a hosszúkás fejével – erről a formáról gondoltam, hogy ő az –, míg a szalon kijáratánál dulakodás tört ki, amibe önkéntelenül kapcsolódtunk be, bár igaz a mondás: minden cselekedet mögött áll egy döntés, amit meghozott valaki.
Románia legnagyobb írója, ha minden igaz, elhalálozott. Erre utalt, hogy már a vécében lila volt a szeme fehérje, más részről, amikor távoztunk a helyszínről, a földön feküdt, szívére tett kezével, benyomódott arcával – azt hiszem, a ruházatáról ismertem meg, vagy Kornél kiáltott föl mellettem: „Nicsak, Románia legnagyobb írója” –, erre már nem emlékszem.
Velük voltunk, arra viszont emlékszem. Legalább egy kidobónak belenyúltam a szájába, egy női munkatársba egyszerűen beleharaptam, valamint a szemem sarkából követtem, ahogy Kornél a már említett hölgy vöröslő szakállát rángatja.
Kések, vércseppek váltak láthatóvá.
Sötétben a természet ugyan természet marad, de kifordul a világ a négy sarkából. Amikor csak a körvonalakat látod, elgondolkodsz: ez most az, vagy nem az? Ekkora, vagy akkora? Vagy ha mozgó árnyak haladnak: vajon hova mennek? Feléd, vagy éppen távolodnak tőled? Ilyen volt az esti séta Kornéllal, akivel elrohantunk a város mellékutcáiba, ahol sok világítás nem volt, aztán a hotelt kerestük, de nem találtuk. Valahol persze mindig ég a villany: ilyen helyre mentünk be.
Takaros, tágas, más napszakban esetleg verőfényes ház volt. Fölötte, a Hold helyén meteorit röpült át az égen. Ahogy beléptünk, sehol senki. Lezuhanyoztunk, aztán nyugovóra tértünk. Erre gondoltam: milyen kár, hogy nem a kanyoningra mentünk. Aztán erre: milyen jó, hogy nem a kanyoningra mentünk.
Később fölkeltem, elindultam vécét keresni: a folyosón a lila hajú sráccal találkoztam, aki szerint együtt fagyiztunk a Margitszigeten. Megköszöntem az üzenetet, amit az írói oldalamon keresztül küldött, majd ezt mondtam:
− Milyen meglepő, hogy itt találkozunk. Nagyon meglepő, már-már hihetetlen.
A lila hajú anyátlanul, kedvesen mosolygott rám, válaszolni már nem volt ideje: indulnom kellett tovább, így csak intettem neki, amin nem sértődött meg. Mozgalmas nap! Visszafelé is találkoztam valakivel.
− Írtam neked üzenetet − mondta egy platina hajú lány, akinek a tincsei divatosan keretezték az arcát, mintha kinézett volna valahonnan.
Hozzátette:
− Patrícia vagyok, Kristóf testi és lelki párja.
Ezt nem teljesen értettem, de akkor kilépett a folyosóra Kristóf, a lila fiú.
− Már értem – mondtam. Aztán így folytattam: − Nem olvastam az üzenetet.
Patrícia sejtelmesen nézett rám, amiből megértettem: annyi a dolgom, hogy ellenőrizzem a telefonomat. Elővettem a zsebemből. Az írói oldalamra több üzenet érkezett. Patrícia a következőt írta:
− Szeretem a soraidat, mint sólyom a repülést.
Megértettem, hogy Patrícia művész, vagy például fodrász, aki szereti az igényes fogalmazást.
− Igazi emberek vagytok – összegeztem. Majd kételkedve fűztem hozzá: − Álmodom talán? Patrícia erre akkorát csípett az arcomba, hogy felkiáltottam. Aztán jót nevettünk: nem, ez nem álom. Voltak más üzenetek is, ezeket felolvastam:
− Ne nyüszíts, köcsög, szorítsd a kormányt! − írta egy középkorú, pofaszakállas férfi, aki fiatalabb korában matróz volt, most középiskolai tanár.
A következőt egy Angliában élő, szőke nő írta.
− Szia nyuszifül! Gyere el hozzám Brightonba és meglátod, hogy van élet a putrin kívül is.
Patrícia és Kristóf megértéssel hallgattak, mint két kihunyt csillag. Ekkor elmeséltem nekik a román író halálát.
− Ő volt a legnagyobb román író. Úgy halt meg, hogy nem is beszélgettünk – közöltem szomorúan.
Érdekelte őket a történet, abból láttam, ahogy néznek. Úgyhogy hozzátettem:
− Húsz év, mire lefordítják a műveit. Addigra megöregszem vagy meghalok. Húsz év múlva annyi kedvem sem lesz kortárs irodalmat olvasni, mint most.
Patrícia a porcelánarca elé kapta a kezeit.
− Az arca sem rémlik − kalandoztam el –, csak a gusztustalan hajolaj. És hogy a büdöslő szörnyeteggel mi lett, azt ki fogja megmondani?
A lila fiú ekkor a vállamra tette a kezét, akárcsak a bőrgyógyászaton. Igen, ott is a vállamra tette a kezét, de nem fagyiztunk utána, arra mérget vennék. Az új lány pedig így szólt:
− Nem kell a büdöslő szörnyetegekkel foglalkozni.
Ehhez lett volna pár szavam, de későre járt, közelített a reggel, „hogy a természet átvegye az irányítást”. Ezt a kifejezést a National Geographicon hallottam, de milyen jelentősége van ennek? Már akkor sem éreztem eléggé átfogónak, amikor elhangzott, most meg úgy hatott, mintha megszaladt volna egy fülpiszkáló, amit tisztálkodásra használunk, és véletlenül átfúrja a dobhártyánkat.
Hol voltunk? Hát persze, hogy a szállodában! Dél magasságában derült ki, amikor felébredtünk Kornéllal. Sok mindent láttam másképp, mint előző este, de mentségül szolgáljon, hogy a szállodát nem ismertük – nappal sem jártuk körbe.
Odakinn, a szálló udvarán nagy volt a forgalom. Mentőt, rendőrautót láttunk. A legnagyobb román íróra gondoltam, meg a bordélyra, aminek idelátszott a sarka.
Kornél a tömegbe furakodott, megölelte az apját. Ezek, gondoltam itt a rendőrökre, a mentőkre, észre sem vették az összefüggéseket a bordély és a szálló vendégei között. Amikor Kornél visszatért, úgy nézett rám, mintha kikapott volna a válogatott.
− Cinci lezuhant – mondta.
Akkor, valahol mélyen, megkönnyebbültem.
Nyitókép: Merész Márton/Énbudapestem
