várhatatlan halálhírrel üt ki közelről
egy túlpihent reggel, az épp puhagyolcs-pozsonyban.
megkapaszkodva káromkodom magamban (itt alig
is értené bárki). nem is oly régen gondoltam ilyen
csúnyákat. kényszer és kötelezettség: beülök egy
autóba. senki nem tud semmit. vöröskő vára; neki
tetszett volna. nekem most semmi sem. a kocsmában
a bejárati üveg elé ülök, kifelé nézek csupán,
a vakító fénybe. hogy utána ne lássak semmit.
valószerűtlenül üres az ég. „nemigen van isten”.
Kabai Lóránt fenti verse az Alföld 2019/8-as számában jelent meg. Most az ő váratlan halálhíre rázta meg az irodalmi életet, ma rengetegen emlékeznek rá és búcsúznak tőle. Kabai Lóránt az utóbbi hetekben, hónapokban is aktívan részt vett az irodalmi életben, ott volt a Bázis Fesztiválon, a Könyvfesztiválra kiállítást is szervezett. Utóbbiról és Tóth Krisztina megnyitó beszédéről egy Facebook-posztban is írt akkor:
„Miért nem kell félve behúznunk a nyakunkat, ha valaki orvul ránk támad, tette fel a kérdést Tóth Krisztina írónő a 27. Nemzetközi Budapesti Könyvfesztivál megnyitóján. Írjunk le mindent, mert valójában nem szükséges behúzott nyakkal élni, dolgozzuk meg a félelmeinket, keressük meg a belső erőforrásainkat! Télen talán eljön az a kor, amikor az emberek a könyveket nem olvasni fogják, hanem azzal fűtenek majd, mert fázni fognak. Ezekben a nehéz időkben induljunk el befele! És a fűtési szezon előtt még méltón ünnepeljük meg azt, hogy a könyv, az írás és a művészet önkifejezés és érték. Ahogy ezt az az interdiszciplináris SZÓKÉP projekt is teszi, amelyben 12 magyar és szlovák fotóművész készített felvételeket a Mit vinnél magaddal, belső erőforrások témájára, majd ezt követően 12 író írt a fotókhoz szöveget, melyet a kulturális párbeszéd égisze alatt kiváló műfordítók ültettek át magyarra és szlovákra.”
Kabai Lóránt nemcsak íróként és költőként, hanem szerkesztőként is nagyon meghatározó alakja lett az irodalmi életnek. Volt a miskolci Időjelek folyóirat szerkesztője, gondozta egy időben a JAK-füzeteket, 2007-től a Műút folyóirat szépirodalmi és képregényrovatát, illetve a Műút portált szerkesztette és több kiadónak is dolgozott. Az Alföld Online idén júniusban a szerkesztői munkájáról kérdezte, ő ezt mondta róla:
„Szerkesztőként mindig is többre törekedtem, mint pusztán az irodalmi szövegek válogatása,
gondozása, megjelentetése, és a munkám alapvető részének tekintettem – leginkább a pályakezdő szerzők esetén – a műhelymunkákat, a tehetséggondozást (melyek aztán a Szöveggyárban teljesedtek ki), továbbá a szerzők „menedzselését”: rendszeresen ajánlottam szerzőim munkáit szerkesztőkollégáim figyelmébe. Magyarán olyan szerkesztő akartam lenni, amilyet fiatalon magamnak is szerettem volna, és amilyenre szerintem (szinte) minden pályakezdőnek szüksége lenne.”
Kabai Lóránt Spiegelmann Laura álnéven is írt, ám hogy ő rejtőzik a név mögött, az csak sok évnyi rejtőzködés után, 2013-ban derült ki. A lelepleződéssel mi is foglalkoztunk, ahogy akkor írtuk, Spiegelmann Laura először blogon jelentkezett, majd szövegeire felfigyelt a Magvető, amely 2008-ban kötetbe rendezte az internetes bejegyzéseket. A naturális, időnként pornografikus, mégis szépirodalmi igényű szövegek óriási feltűnést keltettek, valóságos Spiegelmann-láz alakult ki. Sokan Garaczi Lászlóra gyanakodtak, aki – mint utóbb kiderült – aktívan segített Laura figurájának életben tartásában. A titok aztán kibukott, amikor Avasi keserű címmel megjelent Kabai Lóránt kötete, melynek fülszövegében a megjelent kötetek között felsorolták az Édeskevés című Spiegelmann Laura-könyvet is. A Literának adott interjújában akkor így mesélt arról, hogyan sikerült titokban tartania, hogy ő áll Laura mögött: „Azt hiszem, szerencsém volt: miután Király Levente megkereste e-mailben Laurát azzal, hogy a Magvetőt érdekelné a dolog, meg tudtunk maradni ilyen keretek között, főleg, amikor a hölgy írásainak egyik férfirajongója felajánlotta, hogy a gyakorlati ügyeket elintézi az inkognitó fenntartása érdekében – az ő meglepetése is elég nagy volt, amikor jóval később megírtam neki az igazat. (És máig sem tudom, ki volt az valójában, mindenesetre köszönet neki ezúton is.)”
Kabai Lóránt pályája során számos elismerésben részesült. Megkapta a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat és az NKA alkotói ösztöndíját, valamint az Erzsébetvárosi Irodalmi Ösztöndíj egyik nyertese volt. Emellett odaítélték neki a Sziveri János-díjat, a Szabó Lőrinc irodalmi díjat, valamint 2016-ban a Fiatal Írók Szövetségének Csáth Géza-díját. Mészáros Márton akkor így méltatta őt:
"...a Csáth Géza-díjat 2016-ban, a díj alapításának évében a Holdfogyatkozás, a Nem kijárat, a Hiba nincs, az Édeskevés, a Klór, az Avasi keserű, a Semmi szín című nagyszerű kötetekért; példaértékű, a fiatal tehetségekre mindig nyitott szerkesztői tevékenységéért; a Szöveggyár szervezésért, elhivatott kritikusi munkásságáért; nagyerejű képzőművészeti alkotásaiért; a kultúrafinanszírozás rejtélyes ügyeivel kapcsolatos áldozatos és önsorsrontó tényfeltáró munkájáért; végül, de nem utolsó sorban a mosthallottamakocsmában hashtag kreatív és invenciózus mégis mértéktartó használatért kabai lóránt kapja."
Összesen kilenc kötete jelent meg. Az első, a Holdfogyatkozás 1994-ben, majd ezt követte a nem kijárat, a hiba nincs, a klór, az avasi keserű, a semmi szín, a Horizont, majd az utolsó, a tavaly megjelent moaré. Több olyan könyve is volt, amelyben fotók és grafikák is szerepeltek, egyetlen regényét, az Édeskevést az álnevén adta ki. „Sprőd szövegek, nyersek, olykor durvák, borostásak. Összekoccannak a (vers)molekulák” – írta Bán Zoltán András a semmi színről kritikájában, aki akkor a filozófia és a líra együttes működtetését emelte ki Kabai költészetében. Borbély Szilárd a klór megjelenésekor úgy fogalmazott recenziójában:
„Az a munka, amelyet k.kabai tűzött maga elé, a költészet morális felhívásából nyeri energiáját; feladatát pedig a nyelv, saját nyelve kíméletlen faggatásával látja el.
A klór ettől lesz - a fülszöveget író Reményi József Tamást idézve - „megrendítő" és „szívhez szóló".” Deczki Sarolta pedig így fogalmazott egyik írásában: „A leginkább szembeötlő jegye ennek a költészetnek talán az, hogy minden pozícióban kerüli a nagybetűket: nemcsak a mondatkezdő szavak, hanem még a szerző neve vagy a kötet címe is kisbetűkkel kezdődik. Ebben akár modorosságot is gyaníthatunk, de alighanem inkább arról van szó, hogy a lírai én grammatikailag is ki akarja fejezni azt az alapbeállítottságát, mely szerint a világ dolgai radikálisan egyenrangúak, egyik sincs kitüntetett pozícióban a másikhoz képest. Vagy ha mégis, akkor ezt egy sokkal bensőségesebb és érzékenyebb grammatika fejezi ki.” Később pedig így összegezte Kabai költészetét: „Végső soron nem olyan sötét költészet ez, mint amilyennek elsőre tűnik. Az egész létszituációnkat belengő általános reménytelenséget sajátos humor és irónia oldja, és a színek is visszaszivárognak lassan a világba, amely így mintegy a semmi és a minden között leng.”
Kabai Lóránt saját hangjáról és arról, hogy érdemes-e referenciálisan olvasni a verseit, a prae.hu-nak adott interjúban ezt mondta:
„Soha, semmit nem érdemes referenciálisan olvasni, mégis mindenki ezt teszi, aztán jut vele, amire jut. Van egy hang, azt hiszem, felismerhetően a sajátom, még ha olyan is, amilyen, nevezzük akkor most sötétszürkének, „ilyen hülye a hangom” (esőcske szemetel).
Közben pedig olvashatjuk a verseimet referenciálisan akár, mert az azokban megszólaló beszélő és közöttem viszonylag komoly hasonlóságokat ismerhetünk fel.
Ez nyilván azért van, mert soha nem voltam jó szerepjátékos, az írásban sem vagyok az, nem nagyon tudok szerepverset írni, nem is áll jól nekem – egyébként sem vonz annyira a dolog.”
Egy másik interjúban arról beszélt, hogy a vizsgálódás és az önvizsgálat azért van jelen a szövegeiben, mert nagy szüksége van rá:
„Mert szükségem van arra, elemi igényem, hogy megértsem úgy a körülöttem lévő dolgokat, mint a bennem lévőket,
még ha néha ezek össze is keverednek, vagy pláne, amikor végletesen összekeverednek a dolgok és a neveik. Ezek a szövegek (talán) segítenek „rendet tenni”.”
Kabai Lóránt utolsó kötete, a moaré a 2018 és 2020 között készült verseinek és fotóinak gyűjteménye. Csehy Zoltán így jellemezte a kötetet: „A moaré hullámos mintázatú selyemszövet. De így hívják a képernyőt elözönlő, zavaró csíkokat, alakzatokat is. Kabai ebből a termékeny, geometrikus „zavarból” teremt hatásos költészetet. Képernyők ezek a versek, melyek a szemünk láttára változnak át fotóvá, eleven képernyők ezek a fotók, melyek szinte egyetlen szempillantás alatt transzformálódnak versekké. Így látja a világot az, aki „turista a saját életében”, aki tudja, hogy a vers mindig „a magány nyelvén” szólal meg, hogy valahol belül is létezik egy többé-kevésbé bekamerázható, idegen város. Ritka szerencse, ha egy költő, ha egy fotós épp ebbe a belső városba kap ösztöndíjat.”
Ebben a kötetben jelent meg az alábbi verse is, mellyel most rá emlékezünk:
senki sem ezt a tavaszt várta, világos — hiányos
szökőérv csak az egyre szélesebben telő idő, a nem előre gyártott
nehézségek szelídítetlen sora. színes tévét nézek, jön a világ: egy
magyarázkodás-magyarország, „közös” ostobaság; félrekezelt,
néma járvány szélén ül a cinikus retorika elnagyolt tora. pánik
alatt megalkuvó közös nevező, posztószürke mezbe öltözetett
ólomszenvedély. mit sikerül élethűen megadóztatni, halálhűen
kiheverni. tegnap láttam a nyarat csináló első fecskét a belső
udvar szűk égboltkivágatának perspektívájában. papírvékony jég
a hullámokon minden hatalom. valaki mégis tiltakozik bennem,
hátha tévedek megint. csak a nyelvleckéket végzem rendületlen,
mintha lenne holnap. telnek a hetek, de ami rosszabb, a napok is.
hiába a lassú inszomnia, mégis hálás vagyok, hogy láthatom,
ugyanolyan gyengéd a hajnal, mintha minden rendben volna.
