Tizenhét évesen adta ki első kötetét, de az alatt a tizenhét év alatt többet élt, mint más egy hosszú élet során. Rögös út vezetett a költővé váláshoz: elhagyatás, nélkülözés és identitásváltások jellemezték gyerekkorát. Születésének száztízedik évfordulóján József Attilára emlékezünk.
Megjósolt születés
1905-ben a József család nagy reményekkel várta a legkisebb gyermek születését. Az apa előző éjjel álmot látott: egy öregember elmondta neki, hogy fia fog születni, akit nevezzen Attilának, mert híres ember lesz. József Áron, az erdélyi hegyipásztor fia, aki akkoriban szappanfőző munkásként dolgozott, bízott a jóslatban. Mindenképpen fiút akart. Már többször csalódott: első három gyermekük (két fiú és egy lány) meghalt, két lány követte őket, Jolán és Etus. Az apa rájuk sem bírt nézni; minden reménye a harmadik gyerekben volt. 1905 április 11-én megérkezett a várva várt trónörökös, a népmesék legkisebb fia: öt és fél kilójával világra jövetele majdnem édesanyja életébe került.
Pőcze Borbála ötgyerekes szabadszállási parasztcsaládból származott. Anyja tizenöt éves korában férjhez akarta kényszeríteni, de ő inkább „egy szál pendelyben” elhagyta a falut, és Pestre ment szerencsét próbálni. Itt ismerkedett meg az öt nyelven beszélő kalandor huszárfiúval, aki leszerelése után azonnal feleségül vette. Házasságuk nem volt felhőtlen, a kisfiú születése viszont mindent megváltoztatott – legalábbis egy ideig úgy tűnt. Az apa kevesebb időt töltött a kocsmában, nem kártyázott, fia bölcsőjét maga faragta és kisebb ajándékokkal kényeztette lábadozó feleségét. Kalandkereső természetét azonban hosszú távon nem változtatta meg a családfőszerep: mikor Attila kétéves lett, váratlanul elhagyta a családot. Sokáig azt hitték, korábbi álmodozásaihoz híven Amerikába ment, ám két évvel később a család egy ismerőstől megtudta: Romániában van. Jolán első, neki küldött levelére még válaszolt, az ezt követő gyerektartási felszólításra viszont már nem: abból a városból is eltűnt, és többé senki nem hallott róla. Attila egyáltalán nem is emlékezett az apjára.
Bolyongás és szegénység
A legkisebb fiú élete népmesei, ám nagyon is valós szegénységben folytatódott. Anyja, a férje távozásától megtört asszony hiába vállalt varrást, mosást, takarítást, még megfeszített munkával is alig tudta előteremteni a négyüknek szükséges jövedelmet. Hamarosan ki is tették őket a Gát utcai bérlakásból, és megkezdődött a költözködések kora. A család szinte havonta új helyre került: ismerősök szoba-konyhás lakásaiban, konyhákban, kamrákban, nyomorúságos tömegszállásokon húzták meg magukat. Megoldást jelenthetett volna, ha a „mama” férjhez megy – a még mindig szép Pőcze Borbálának akadtak is kérői, ő azonban visszautasította őket: csak a gyerekeinek akart élni, és titokban József Áront is visszavárta. Reményeiben csalódnia kellett: az apát nem látták többet, a megélhetés pedig egyre nehezebb lett. Csak a nyarak jelentettek egy kis megkönnyebbülést, amikor a gyereket elmehettek Szabadszállásra nyaralni a nagyszülőkhöz, nagybácsikhoz. A kis Attila nagyon szeretett falun: sok későbbi verse élményanyagát itt szerezte. A Holt vidéket például Imre nagybátyja tanyája ihlette, a Dörmögő című vers modellje pedig nagyapja volt.
„Avas szalonnán élt, mint az idő.
Telt-mult naponta, sárgán görbülő;
szalmát számolt, vagy nézte az eget,
a csillagokban szíve zizegett.Tudta, nagy nap kél a hegyek mögött.
Hosszan pipált és lassan köpködött.
Ha förgeteg csapkodta, ballagott -
zúgó vízárnál ült és hallgatott.”(József Attila: Dörmögő, 1929, részlet)
Attilából Pista
1908-ban a „mama” már nem bírta eltartani gyermekeit: a két kisebbet, Attilát és Etust az Országos Gyermekvédő Liga gondjaira bízta; csak Jolánt tartotta maga mellett, aki már elég nagy volt ahhoz, hogy segítsen a házimunkában, sőt, időnként maga is állást vállaljon. A kor ellentmondásai közé tartozik, hogy a nehéz körülmények közt élő anyáknak nem adtak támogatást, azoknak az idegeneknek viszont járt a pénz, akik elvállalták, hogy befogadnak egy-két gyermeket. Az anya tudta, hogy a gyerekek falura kerülnek majd, és abban bízott, hogy a kicsiknek jó soruk lesz ott, és legalább annyira szeretni fogják, mint Szabadszállást. Úgy is csak néhány hónapról van szó, amíg összeszedi magát, és újra magához veheti őket. Nem így alakult.
A két gyerek Öcsödre került a Gombai családhoz. Mindkettejüket munkára fogták: a hatéves Etus libapásztorlány, a még nem egészen négyéves Attila pedig kanászfiú lett. Rendszeresen verték őket, időnként ostorral is. A költő az öcsödi évekről később alig beszélt, csak élete vége felé jöttek elő újra a traumák. Az 1937-es Curriculum Vitae-ben például ezt írja:
„A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.”
Az anya mindeközben megfeszített munkával, éjjeli és nappali műszakokat vállalva dolgozott, hogy minél hamarabb újra magához vehesse a gyerekeket. Egyszer-kétszer leutazott Öcsödre, hogy meglátogassa Etust és Attilát: a kicsik nem ismerték meg az idegen „nénit”. Négy év telt el, mire az asszony összekuporgatott annyi pénzt, hogy újra egyesíthesse a családot. Pistának vissza kellett változnia Attilává, és újra belehelyezkedni a ferencvárosi srácok életébe.
A polgárosodás rögös útján
Ekkor már Jolán is keresett, és a család anyagi helyzete kezdett lassan megszilárdulni. Még mindig nagyon szegények voltak, de legalább már nem éheztek, és nem kellett havonta költözniük sem. Miután Attila elvégezte az elemi iskolát, polgáriba íratták: az anya szerette volna, hogy a gyerekek különbek legyenek, mint a környezetük. Mindig törekedett arra, hogy tisztaság vegye körül őket: nem csak a lakást és ruháikat tartotta rendben, de azt sem tűrte, hogy a gyerekei otthon a „jassz-nyelvet” beszéljék – ha valamelyiknek kicsúszott egy kevésbé szalonképes kifejezés a száján, elverte.
Jolán, mikor egy orvos mellé került titkárnőnek, magáévá tette anyja törekvéseit. Követni kezdte a polgári szokásokat, fogkefét vásárolt (az egész családnak egyet) és szorgalmazta, hogy otthon is beszéljenek úgy, mint a „méltóságosék”. Attila játéknak vette a dolgot, és beleegyezett: onnantól fogva kezet csókolt Jolánnak, az asztalnál pedig az úri etikett szerint terítettek a szegényes vacsorákhoz.
Közben az anya megbetegedett, és hamarosan kiderült, hogy nem lehet meggyógyítani. Jolán vált a családfenntartóvá, igaz, a kisebb gyerekek is munkát vállaltak. Attilának nem sok ideje maradt tanulni; mivel könyve sem volt, csak szünetekben nézte át valamelyik társa könyvében a leckét. Jó memóriája volt, így is ment neki az iskola. Házi dolgozatait gyakran versben írta, és érdekelni kezdte a költészet. Egyik albérlőjük, egy csinos hivatalnoklány, aki szeretett olvasni, megismertette vele Adyt: Attila mindkettejükbe beleszeretett, de csak az utóbbiba tartósan. Egyre több verset írt, melyeket aztán esténként felolvasott a családnak. Közben Jolán egy ügyvéd mellett vállalt állást, aki beleszeretett a szép lányba. A kommün idején aztán (a társadalmi különbségek eltörlésétől fellelkesülve) Makai Ödön megkérte Jolánt. Azt hitte, a maga képére formálhatja a lányt, s mindössze kettejük családjával nem számolt: azzal, hogy édesanyja megvon majd tőle minden anyagi támogatást az alacsony származású meny miatt, a lány hozzátartozóit viszont neki majd ellátni ezentúl. Annál is inkább, mert Pőcze Borbála nem sokkal később rengeteg szenvedés után meghalt. Fia nem lehetett mellette: éppen Szabadszálláson volt a rokonoknál, hogy élelmiszert vegyen, Pesten ugyan s abban az időben semmit nem lehetett kapni. A hóhelyzet miatt nem tudott azonnal visszautazni: mire visszaért, a „mama” már nem élt. Ahogy a Kései siratóban is megörökíti:
„Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.”(József Attila: Kései sirató, 1935/36, részlet)
A gyerekek hivatalos gyámja Jolán és Makai Ödön lett, oda is költöztek hozzájuk a Lovag utcába. Bár abban az időben az ügyvéd sem volt gazdag, az új helyen mégis egy egész más miliőbe kerültek. Attilának, életében immár harmadszor ismét újra kellett szocializálódnia.
A társadalmi különbségek rányomták a bélyegüket a családi életre. József Jolán így emlékezik erre:
„Először készültünk vendégül látni férjem barátait vacsora utáni feketére. Vacsora alatt M. közölte kívánságát: Attila ne mutatkozzék a vendégek előtt, maradjon a szobájában. Etus pedig kössön fehér kötényt, tegyen bóbitát a fejére s engedje be a vendégeket: ő lesz a szobalány. Összenéztünk Attilával, Etussal.
– Hogy képzeli azt, hogy a testvéremet úgy fogom szerepeltetni, mint a ház cselédjét? – kérdeztem magamból kikelve.
– Nem kell senkinek sem tudni, hogy a testvéred – felelte. – Szükség van valakire, aki felszolgál. Egyáltalán nem tudom belátni, miért esne ez nehezére Etusnak? A munka nem szégyen.
Óh, mi nagyon jól tudtuk, hogy a munka nem szégyen. De ezt a tervet szégyenteljesnek találtuk. Szó szót követett, összevesztünk. Berobogtam a gyerekekkel az udvari szobába.
– Szedjétek össze a holmitokat! Csomagolunk és elmegyünk!
Etus szaladt és hozta a ruháskosarat a kamrából. Belehajigáltuk a szekrényből a ruhákat. Körülnéztem, mit vigyünk még magunkkal. És gondolkoztam, hová vigyük? Attila nézte, mint dühöm keserves sírásba olvad. Kezemet tördelve fordultam hozzá:
– Mondd, Attila, hát hová menjünk?
Leültem melléje a kis kanapéra és arcom két tenyerembe szorítva, zokogtam. Csengettek. Attila megszólalt:
– Eredj, mosd meg a szemedet. Itt vannak a vendégek. Nem kell mindenkinek látni, hogy bőgtél.”
Makai eleinte Attila továbbtanulását sem támogatta: papnövendéknek, majd hajósinasnak adta, de a fiú mindkét helyet otthagyta. Végül a polgári iskola utolsó két évének színjelesre letett osztályozóvizsgái győzték meg az ügyvédet arról, hogy érdemes taníttatni a fiút. Ismeretségei révén a makói gimnáziumba és internátusba íratta be Attilát, aki boldogan ment: tanulni akart.
Makó, a költővé válás színhelye
A makói évek alatt jó és rossz élményeket egyaránt szerzett a lassan felnőtté váló költő. Nagyon sokat tanult, de szívesen és örömmel, főleg az első időkben. Verseivel is sikereket aratott társai között és az önképzőkörben egyaránt. Itt lett először komolyabban szerelmes: Gebe Márta, az intézet igazgatójának lánya nyerte meg a szívét.
Márta, hajad,
Bronz-ajakad
Kéri s lázad a vágyam
Illatozó
Vészt okozó
Csókba lehelni be lágyan.
Megremegő,
Hű szerető
Karban ölelni igézve,
Édes ölön,
Rózsatövön
Szép szemeket megidézve.Retten a lomb,
Zöldel a domb -
Arra szaladnánk ketten,
Reppen a szél,
Csókra beszél,
Dalra kel önfeledetten,
Véle dalol
Itt valahol
Szív-körülöttem a vérem:
Csend, Kicsi, csend!
Így, ez a rend -
Most csak a csókod kérem.József Attila, Csókkérés tavasszal, 1922)
Ugyanakkor a kamaszkor megviselte, és mivel sohasem volt mellette olyan felnőtt férfi, akivel őszintén beszélgethetett volna, nem tudta feldolgozni az új élményeket: többször öngyilkosságot kísérelt meg. Egy kísérlete már kilencévesen volt: akkor egy Jolánnal való veszekedés miatt akart lúgot inni, de csak keményítőt talált otthon. Az is frusztrálta, hogy sógorával továbbra is konfliktusos maradt a viszonya: ha hazalátogatott Pestre, mindig kettejük közé furakodott a feszültség, ami a kis család életét még sokáig jellemezte. Később baráti viszony alakult ki Makai és József Attila között: még azután is tartották a kapcsolatot, hogy Jolánék elváltak. Az ügyvéd kis idő múlva pedig feleségül vette a másik József-lányt, Etust.
A vegyes élmények mindenesetre jót tettek József Attila verseinek, aki egy csokorra valót el is küldött belőlük szeretett mesternek: Juhász Gyulának. A költő elismerő hangú levélben válaszolt, és szárnyai alá vette a gimnazistát. Több versét publikáltatta különféle lapokban, és néhány hónappal később sikerült kiadni az akkor tizenhét éves fiú első kötetét is, A szépség koldusát.
Ez is maradt egész életében: a szépség koldusa. Rövid élete folyamán még rengeteg viszontagsággal, válsággal és fordulattal kellett szembenéznie, és csupán egy valami képviselte az állandóságot: az, hogy többé sohasem tért le a viszontagságos útról, amire a makói évek alatt rálépett – költő maradt, mindhalálig.
A képekért köszönet a Petőfi Irodalmi Múzeumnak.
