Végre magyarul is megjelent a Kalligram Kiadónál Seláf Levente fordításában Jacques Roubaud, eredetileg 1986-ban publikált, Vala mi: fekete (Quelque chose noir ) című kötete. Az alkalomból a kortárs francia költészet egyik legjelentősebb alakja Magyarországra látogatott. Jacques Roubaud-val Ránki Júlia beszélgetett a Literán.
A költő-matematikus-irodalomtörténészt az ELTE 2010. november 12-én délelőtt díszdoktorává és tiszteletbeli professzorává fogadta. Ebből az alkalomból Jacques Roubaud előadást tartott A szonettforma története címmel, majd Keszei Ernő rektorhelyettes, egyetemi tanár (ELTE TTK, Kémiai Intézet): Költészet és matematika: Weöres Sándor kombinatorikus versei című korreferátuma hangzott el franciául. A most magyarul megjelent Vala mi: fekete (Quelque chose noir) kilenc versből formált kilenc csoportból és egy utolsó, nagyon rövid költeményből áll. A mű keletkezésének forrása a költő hőn szeretett feleségének, Alix Cléo Roubaud (1952-1983) fotóművésznek korai halála.
Ön séta közben, fejben írja ma már a verseit. Azt mondta a hallgatóságának, azért ír rövid költeményeket, mert épp ennyit bír megjegyezni, míg hazaér. Ha lehet, akkor engem a folytatás is érdekelne: hazaér, leül és mi történik azután: kézzel ír, vagy számítógéppel?
Ha versről van szó, akkor csakis kézzel.
Tollal vagy ceruzával?
Tollal és gyakran színesekkel. Több is van belőlük. Ha csak szöveget írok, akkor szeretem a számítógépet használni. Egy matematikusnak ez egyébként is nélkülözhetetlen volt az elmúlt 20 évben.
Láttam egy fotót, amin ott mosolyog a színes tollak fölött. Mi a színek szerepe?
A színek a dolgok jelentőségének hozzávetőlegességét fejezik ki. Egy betű, egy szó, vagy egy egész mondat helye, súlya a szövegben színekkel jelezhető.
Erre az is hat, hogy milyen hangulatban van, vagy, hogy szép-e az idő odakint?
Nem, nem. Csakis a szó szerepének van jelentősége. Mennyire fontos, vagy épp súlytalan, nem jelentős a szövegben. Vegyük az igéket: a legfontosabbak feketék, azután jön a piros, majd a kék, végül a zöld. Ez tükrözi a hierarchiát. Ennek egyébként tudományos alapja van. 1960-ban fedezték föl, hogy nem minden nyelvben van ugyanolyan szó a színekre. Van, ahol csak a fehéret, a feketét és a szürkét ismerik, és minden csak ezekkel a szavakkal írható le. A következő szintje ennek a piros, és azon a nyelven a világot fehér-fekete-piros egységekre osztják. És így folytatódik tovább, következik a kék, a zöld, meg a többi szín. Például az ógörögben nem különböztették meg pontosan a pirosat és a kéket egymástól, nem mondták azt, hogy kék a tenger, mert nem használták ezt a szót. A víz színét a borhoz hasonlították. Ugyanez tükröződik az én költészetemben, amikor a szavakat színessel aláhúzom.
