Így neveld a zsarnokodat!

.konyvesblog. | 2014. augusztus 25. |

William J. Dobson: Diktatúra 2.0 - A 21. századi zsarnokok természetrajza, fordította: Hegedűs Péter, Nagy Marcell, Takács Zoltán

HVG Kiadó, 2014, 340 oldal, 4200 HUF

Nem egyszerű a diktátorok élete az internet korában. Ahogy William J. Dobson könyvéből, a Diktatúra 2.0-ból is kiderül: egy sikeres zsarnoknak ma már nem csak a hataloméhes cselszövőkön kell szüntelenül rajta tartania a szemét, de még a istenadta népen is, mely a digitális eszközöknek köszönhetően sokkal ügyesebben önszerveződik, és nagyságrendekkel jobban informált a világ eseményeit illetően, mint régen. Minderre az arab tavasz láncreakciója mutatott rá a leginkább, mely a jól szervezett tömegmegmozdulásaival megingathatatlannak látszó rezsimeket söpört el néhány nap alatt. A 21. századi zsarnokoknak tehát egészen új típusú kihívásokkal is szembe kell nézniük, különösen akkor, ha közben demokráciának szeretnék álcázni az önkényuralmat - enélkül ma már egyre nehezebben képzelhető el stabilitás. Ettől persze még nem fogjuk megsajnálni őket.

Kapcsolódó cikk:

A választás kérdésessége

A Diktatúra 2.0 ezekkel a jellegzetesen kortárs kihívásokkal foglalkozik, ám nem pusztán a hatalmon lévők szemszögéből. Dobson inkább azoknak az innovatív ellenzéki mozgalmaknak a működésére koncentrál, melyek akár a legegyenlőtlenebb küzdelmekben is képesek komoly sikereket elérni a zsarnoki rezsimekkel szemben. Hisz az első tanulság épp az, hogy a spontánnak tűnő tömegtüntetések és tiltakozások mögött általában hosszú évek összehangolt munkája áll. A könyvből az is szépen kirajzolódik, hogy ezek az újgenerációs ellenzéki mozgalmak korántsem elszigetelt zárványok: nagy részük aktív kapcsolatban áll egymással - gyakran nemzetközi workshopokon cserélnek tapasztalatot, és stratégiai valamint kommunikációs tréningeken is részt vesznek.

A sikeres mozgalmakat ugyanis nem naiv álmodozók vezetik, ahogy sokan képzelik, inkább céltudatos és pragmatikus menedzserek. Az általuk hirdetett erőszakmentességnek így legalább annyi köze van a stratégiai gondolkodáshoz, mint a humanista elvekhez. A saját bejáratú katonasággal, rendőrséggel és titkosszolgálattal rendelkező rezsimeket ugyanis képtelenség megverni azon a pályán, melyen a legotthonosabban mozognak. A győztes csatát  nem a lángoló barikádokon, hanem az emberek fejében kell megvívni - legalábbis, ha el akarjuk kerülni a véres és kilátástalan polgárháborút. És itt jön képbe az internet, mely a maga pimasz demokratikusságával egészen új távlatokat nyitott a könnyen kontrollálható tévécsatornákhoz képest. Persze a könyvből az is kiderül, hogy az ellenzékhez hasonlóan maga a hatalom is tanulékony, így világszerte igyekszik az elnyomás új alakzataival reagálni az ellenállás megújuló formáira.

Dobson körképe földrajzi és társadalmi szempontból is kimerítő: Venezuelától Kínáig, Oroszországtól Egyiptomig kalauzol minket a demokratikus kosztümbe bújtatott autokráciák világtérképén, miközben lépten-nyomon megszólaltat helyi aktivistákat, tudósokat, emigránsokat, politikai foglyokat, ügyvédeket, rendőröket vagy épp politikusokat. A helyszínváltások néha kissé olyanok, mint egy pörgősen megvágott amerikai kémfilmben: egyik pillanatban még egy dél-amerikai börtönben járunk, a következőben viszont már Budapesten kávézunk a Milosevicset megdöntő szerb mozgalom egykori vezetőjével. Aztán még egy snitt, és Sanghajban találjuk magunkat, ahonnan Kairó érintésével érkezünk Moszkvába, hogy meghallgassuk Putyin valamelyik elszánt pártideológusát. A mű egyik nagy erénye ugyanis, hogy az ellenállók mellett állandóan szót ad a hatalom képviselőinek és lelkes támogatóinak is, akik láthatóan mindent megtesznek azért, hogy igazolják a rendszert a Slate magazin dörzsölt külügyi újságírója előtt. Az infókat nem a Wikipediáról halászta össze a szerző -  közel 150 ezer kilométert utazott, és több száz interjút készített a két eseménydús év során, amíg a könyv formálódott.

Álláspontok és tanulságok tehát vannak bőven, ám száraz elméletre senki se számítson. Dobson ugyan felkereste a demokratikus átmenet legnagyobb kortárs tudósait is, de nem bocsátkozik hosszas, elvont fejtegetésekbe - mindvégig egyéni történeteken és sorsokon keresztül érzékelteti az adott társadalmak működését (szépen kiegészítve ezzel Szlankó Bálint tavalyi Miért jó a demokrácia? című könyvét, mely inkább elméleti oldalról közelíti a kérdést). Miközben kutatja az erőszakmentes forradalom lehetőségeit, szép lassan az is kirajzolódik, hogy mi a közös, és mi az eltérő ezekben a rendszerekben.

Dobson segítségével most bárki bepillanthat az olyan autoriter államok diadalmas kulisszái mögé, melyeket sokan új példaképként és követendő sikertörténetként állítanak elénk. Itt nem pusztán ideológiák és gazdasági mutatók kerülnek terítékre, hanem konkrét életutak tömkelege arról, hogy miként kezeli az adott állam a saját polgárait.   

Szerző: Jankovics Márton