A Viharos idők első fejezetének az a címe, hogy Só, közvetlenül ezután pedig a Cukor című passzus következik. Előbbi egy, az édesapjához kapcsolódó emléket idéz meg, utóbbi pedig a Hatvany-Deutsch család vagyonosodásában játszott kulcsszerepet. Ha a Kádár-korban eltelt gyerekkorára gondol, elsőre milyen ízre asszociál?
A meggyes rétes jut eszembe. Anyám verhetetlen meggyes rétese. De élénken él bennem annak a zellerkrémlevesnek az íze is, amivel Hatvany Lajos özvegye, Loli néni várt minket a Pozsonyi úton.
A meggyes rétessel kezdte, és a könyvben is az édes az íz, ami a múltba repíti az olvasót. Önt mióta foglalkoztatta a Hatvany-Deutsch örökség, és mikor kezdte el feltárni a rokonságának történetét?
Tíz éve fogtam hozzá a kutatáshoz. Elsősorban az apámról szerettem volna írni, de hamar szembesültem vele, hogy az életét és a döntéseit képtelenség bemutatni úgy, hogy nem tárom fel a felmenői történetét. Kétszáz évnél is messzebbre vezettek a nyomok. Megismertem a Monarchia cukoriparának legfényesebb időszakát, amiben nagy szerepe volt az őseimnek is, aztán a huszadik század elejének főúri világába merültem alá. Fényűző paloták, porcelánkészletek, asztali etikett. Ezekről az időkről bőséges forrás áll rendelkezésre, de nem akartam elveszni a részletekben, hiszen nem az volt a célom, hogy történelemkönyvet vagy adattárat adjak közre. Testhezállóbbnak éreztem az anekdotákat, a közelképeket, a kedves-szomorú személyes pillanatokat, hiszen engem legfőképpen az érdekelt, hogy kicsoda az apám.
Hatvany Helga és Hatvany József 1980 karácsonyán. Forrás: Hatvany Helga családi archívuma.
Nemrégiben olvastam Borbás Barna Első gól című kötetét, amelyben a szerző a dédapja, a magyar válogatott labdarúgójából lett jogász, majd embermentő történetét írta meg, és vele azt a folyamatot, ahogyan a polgárság felett elkezdenek gyülekezni a fellegek. És egy másik friss olvasmányélmény is eszembe jut: hasonlít a Hatvany-Deutsch család II. világháború alatti szétszóratásához a nyomdaalapító Knerek története, akiknek a levelezéséből nemrégiben ugyancsak remek kötet jelent meg. Mintha mostanában jött volna el a pillanat, hogy kellő távolságból feldolgozhatók legyenek ezek az ágbogas családtörténetek. Érdekelne, hogy ön egyeztetett-e az anyaggyűjtés során más arisztokraták vagy nagypolgári famíliák leszármazottjaival?
Nekem inkább a távoli rokonok segítettek sokat. Már évek óta folytattam a családdal kapcsolatos kutatást – és azt hittem, kis híján kész van már a könyv ‒, amikor több száz levelet és fényképet kaptam tőlük. Ezek a dokumentumok merőben más megvilágításba helyezték a történteket, így aztán jelentősen át kellett írnom a kéziratot.
Átrendeztem a fejezetek sorrendjét és finomítottam a hangsúlyokat is.
A kutatómunka a nyelvtanuláshoz hasonlított. Amikor ugyanis egy új nyelvvel ismerkedünk, eleinte jó érzéssel tölt el, ha felismerünk egy szót vagy megértünk egy kifejezést, azonban kellő gyakorlás után szükségszerűen elérkezik a pillanat, amikor rádöbbenünk: még mennyi mindent nem tudunk. Minél inkább beleástam magam a családi múltba, annál többször bizonytalanodtam el. Olyankor feltettem magamnak a kérdést: vajon tényleg kész vagyok rá, hogy megírjam a Viharos időket? Végül arra jutottam, hogy ha nem akarok egy újabb évtizedet a régi évszázadokban való búvárkodással tölteni, akkor el kell fogadnom, hogy lesznek hiányosságok, és esetleg pontatlanságok is, de ki kell tennem a kötet végére a pontot. Bízom benne, hogy így is kellően érdekesek a szereplők arcélei.
Hatvany Helga és szülei a budai házuk udvarán, 1963-ban. Forrás: Hatvany Helga családi archívuma.
Számomra – hiszen a Könyves Magazinnál dolgozom – elsősorban Hatvany Lajos karaktere volt megkapó. Az ő élettörténetéről az Utódlás című HBO-sorozat jutott eszembe, abból is az elsőszülött, Connor Roy karaktere, akit az apja médiavállalkozása a legkevésbé sem érdekel. Talán valahogy így fordult el a cukor- és gabonabirodalomtól a kultúra irányába Hatvany Lajos. A sorozatban a családi hagyományhoz képest másféle ambíciókat dédelgető fiút sem az apa, sem pedig a testvérei nem értik igazán – és azt hiszem, nem is akarják érteni. Hogy látja, az ön családjában miként viszonyultak azokhoz, akik más irányt fedeztek fel maguknak? Hiszen ilyen volt Lajoson kívül az ön nagyapja, Hatvany Bertalan, illetve az apja, Hatvany József is.
Hatvany Lajos esetében – legalábbis az általam megismert források tanúsága szerint – nemigen bánták, hogy a kultúra került az élete középpontjába a családi vállalkozás építése helyett. Nem kizárt persze, hogy az édesapja, Hatvany-Deutsch Sándor, aki a família legmerészebb és legrátermettebb vállalkozója volt, rossz néven vette, hogy Lajost jobban érdekelte a kávéházi élet, mint a tőzsdeárfolyam,
de kétségtelen az is, hogy nem gördített akadályokat a legidősebb fia vágyai elé.
A nagyapám útja rázósabb lehetett, mert őt igyekeztek a természettudományok és vállalatvezetés irányába terelni, de hiába tanult közgazdaságtant és kémiát, a távol-keleti utazások, illetve a távoli országok kultúrája és nyelvei sokkal érdekesebbek voltak számára annál, hogy ott üljön az értekezleteken. Tisztességből részt vett ugyan ezeken egy ideig, de látványosan unatkozott, és a beadványok meg a kimutatások nyelvtani hibáinak javításával igyekezett elütni az időt. Végül az ő szüleinek is be kellett látni, hogy jobban teszik, ha hagyják elmerülni abban, ami számára fontos és érdekes. Azt hiszem, jól tették, mert ennek köszönhetően sikerült orientalistaként és műfordítóként kibontakoznia.
Megint más apám esete, mert ő tizenkét éves korától kezdve egy brit magániskolában, a családjától távol nevelkedett. A II. világháború idején volt középiskolás, és semmilyen módon nem érintkezhetett a szüleivel ez idő alatt. Annak ellenére, hogy nemesi származású volt, egyetemista korára meggyőződéses kommunista lett, és hallani sem akart róla a felmenőitől messze töltött hosszú hónapok után, hogy a kialakuló világnézetét érintő kérdésekbe beleszóljanak.
Az motoszkál bennem, hogy az édesapja mintha dacból, a családja ellenében vált volna azzá az emberré, aki lett.
Ó, hogyne, ez így történt szerintem is. A világháborút követően még vagy húsz évig szóba sem állt a szüleivel. Ennek egyfelől az volt az oka, hogy politikailag távol álltak egymástól az elképzeléseik, de a mélyben munkálhatott, azt hiszem, a régi dac, hogy őt mégiscsak magára hagyták, ráadásul egy olyan életszakasz kellős közepén, amikor a legfogékonyabbak és leginkább nyitottak a világra a fiatalok.
Aztán a születésem után apám ismét felvette a szüleivel a kapcsolatot. Eleinte megfontoltan, óvatosan, diplomatikusan közeledtek egymáshoz, ami nem csoda, hiszen alig ismerték a másikat. Mindezek után elképzelhetetlen lett volna, hogy a nagyszüleim bármiképp megítéljék azt az utat, amit apám választott magának. Nem is hagyta volna különben, hiszen határozott volt, konok és keményfejű.
A saját elképzeléseit követte, és nemigen lehetett őt befolyásolni vagy a terveitől eltéríteni.
A kötet alcímében legendásnak nevezi a Hatvany család örökségét, de a Viharos időket olvasva feltűnhet, hogy az arisztokrata szokásrendbe beleszületni, a nemesi családokban megszokott ‒ egyfelől káprázatosan sokrétű, mai szemmel viszont mégis rideg és roppant hierarchikus ‒ neveltetés szerint felnőni sokszor embert próbáló lehetett érzelmileg. Megkockáztatom, az édesapja személyiségjegyeinek kialakulásában ‒ például az ön által említett konokságában és keményfejűségben ‒ is visszaköszön a szüleihez fűződő ellentmondásos viszonya.
Én is így gondolom. Különösen fontos volt ezt megértenem, hiszen, ahogy arra utaltam már korábban is, én ezzel a könyvvel mindenekelőtt azt próbáltam felgöngyölíteni, hogy miként vált azzá az emberré az apám, akit én megismertem. Ebben pedig markáns szerepet játszott mindaz, ami a születésem előtt történt vele.
Fotó: Libri Kiadó
Ugyan nem vagyok pszichológus, de azt hiszem, ebben döntő szerepe volt annak, hogy dajkák, majd nevelőkisasszonyok nevelték a szülei helyett. Kezdettől távolságtartó módon viszonyult hozzá a nagyanyám és a nagyapám, ami nem azt jelenti, hogy ne szerették volna. Nekik megvolt a saját életük a nemesi értékrend szerint, és abban az érzelmek kifejezésének csekély hely jutott. Apám mesélte, hogy amikor két-, hároméves fiúcska volt, a nagyanyám délutánonként megrázta a szalonban a csengőt, és neki olyankor elé kellett járulnia. Foglalkozott vele egy keveset, aztán egy újabb csengetés jelezte, amikor nagyanyámnak elege lett.
Ilyenkor a cseléd kikísérte a szobából a kis Józsefet, vagyis véget ért a vizit.
Természetes, ha az efféle viszonyrendszer nem alapoz meg komolyabb kötődést, és hát ‒ ahogy arról ugyancsak ejtettünk már szót – a legkevésbé sem mutattak mintát neki a szülei akkor, amikor a személyiség a leginkább formálódóban van. Apám nem támaszkodhatott rájuk, ő a szigorú hierarchia szerint működő bentlakásos iskola közegében nőtt fel, ott élte át a későbbi életét sokban meghatározó éveket.
Az ön és az édesapja viszonyára viszont korántsem a hidegség volt jellemző a könyvben foglaltak szerint, illetve az alapján, ahogy most emlegeti.
Közöttünk nagy szeretet volt, közel álltunk egymáshoz. Több rokonom szerint apám hozzám fűződő viszonyában szerepet játszott a családja érzelemmentessége is. Ő máshogy szerette volna nevelni a lányát, nem a Hatvanyakhoz hasonló urak felfogása szerint. És így is történt – a fontos döntéseimben mindig mellettem állt és minden alkalommal volt rám ideje. Persze követett el hibákat, de odafigyelő, a lánya életében részt vállaló apa volt. Olyan valaki, aki nemcsak az érzelmeit mutatta ki nekem, de megosztotta velem a titkait ‒ akár a nőügyeire vonatkozókat is.
A titkokról a kérdezés feszültsége jut eszembe. Ez volt nekem az egyik legfontosabb motívum, ami végigvonult a Viharos idők fejezetein. Mint az a kötetből kiderül, a nagyapja, Hatvany Bertalan azt tanította önnek gyerekkorában, hogy kérdezzen bátran, bármit ‒ azonban a könyvben több helyen olvasunk olyat, hogy gyerekkorában vagy a kutatásai során hezitált, és egyes kulcsszereplőktől nem mert megkérdezni olyan részleteket, amelyek érdekelték volna a felmenői vagy a szerettei életével kapcsolatosan. Úgy fogalmaz, attól tartott, hogy nem lenne helyénvaló, attól tartott, hogy sebeket tépne fel. Közben pedig a családfáját megérteni vágyó örökösként értelemszerűen igénye volt rá, hogy kimondassanak, ezzel a helyükre kerüljenek a részletek. Sikerült megfejtenie, mik motiválták a kötet lapjain is színre vitt megtorpanásokat?
Bele sem gondoltam, mennyire ellentmondásos ez, pedig tényleg az. Kétségkívül ellenérzésem van azokkal kapcsolatban, aki úgy érzik, mindent tudnak, és mindent jobban tudnak a másiknál. A kérdezés tehát számomra alapstratégia. Amikor kutattam és írtam, már nem hezitáltam bárkitől bármit kérdezni. De igaza van, a könyvben is előkerül pár olyan téma, pillanat, amelyeknél úgy éreztem, akkora megrázkódtatás, és olyannyira traumatikus – apám börtönben töltött évei, valamint az első feleségétől való elválása például ilyenek –, hogy ha úgy érzi, nem beszélne róla magától, akkor én nem firtatom.
Az édesapja kétszer is börtönbe került az ötvenes évek alatt, aztán ‒ amint a Viharos idők egy pontján felmerül ‒ erősen valószínűsíthető, hogy egy bő évtizeddel a szabadulása után a BM III/I-es Csoportfőnökségének beépített hírszerzője lett. Valaki hazatér Cambridge-ből, hogy építse a szocializmust, itthon megismeri a rendszer valódi arcát, és mégis együttműködik. Ez volt számomra a könyv legnagyobb paradoxona. És ebben az esetben az édesapja által választott hallgatás nagyon is beszédes, azt hiszem. Másfelől itt is körvonalazható egy megtorpanás. Túl nyers, túl traumatikus utólagos találkozásnak érezte volna az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából kikérni a Hatvany József megfigyeléséről szóló, illetve az esetleges a beszervezésével kapcsolatos papírokat?
Én legutóbb tizenhárom éve jártam idehaza, vagyis a könyv írása során egyszer sem utaztam Magyarországra. Többen felvetették, ahogy gyarapodott a kézirat, hogy itthon is kutatnom kellene, de mivel az internetnek hála minden fontos forráshoz hozzáfértem a tengerentúlról is, úgy döntöttem, hogy nem teszem.
Ami a titkosszolgálatokkal való együttműködést illeti, úgy tudtam, csak a III/III-as anyagok hozzáférhetők, de őszintén szólva ezen a területen egyébként sem terveztem elmélyülni túlságosan. Méghozzá amiatt, mert a rokonaim egybehangzóan, és meggyőződéssel állították, hogy így vagy úgy, de apám egy ideig a hírszerzésnek dolgozott. Ha tényként nem is kezelhetem, hiszen kézzelfogható bizonyíték erről nem járt nálam,
de a kötet lezárása előtt elfogadtam én is, hogy így lehetett.
Számít-e rá, hogy a megjelenést követően ismerősök, munkatársak vagy akár kutatók megkeresik néhány, a családjára vonatkozó új részlettel, vagyis, hogy tovább írja majd magát a kötet?
Jó esélyt látok erre. És tulajdonképpen örülnék is neki, hiszen bár megpróbáltam a tőlem telhető alapossággal feltárni a múltunk minden részletét, óhatatlanul maradtak mozaikdarabok, amiket nem sikerült kifogástalanul a képbe illesztenem. Kíváncsi vagyok tehát, hogy felszínre kerül-e még ez-az, ami a Hatvanyakkal kapcsolatos.
A beszélgetésünk elején azt mondta, amikor a Viharos időkhöz hozzáfogott, leginkább az érdekelte, ki volt az édesapja. Hogy érzi, tíz év kutatómunkát követően sikerült jobban megismernie Hatvany Józsefet?
Azt hiszem, amennyire lehetett, igen.
