A Jeremiás nyomában című kötetnek két szerzője van: egy, aki kérdez és egy, aki válaszol. Spiró György azzal kezdte a beszélgetést, hogy bemutatta a két szerzőt. Hargittai István mint tudománytörténész sok mindent írt, emellett fantasztikus interjúkat készített például Nobel-díjasokkal, szovjet tudósokkal. Beszélgetőpartnere a könyvben Komoróczy Géza, akinek hihetetlen életműve van, a magyar ókortudománynak jelenleg a legnagyobb képviselője. Spiró szerint a Tények és Tanúk sorozatban megjelent tekintélyes, hétszáz oldalas kötet rendhagyó könyv. „A történész általában forrásokból dolgozik, de itt maga a történész élete és emlékezete a forrás” – mondta.
Mint kiderült, a könyv ötlete Hargittai Istvántól származik, akiben egy Komoróczy Gézánál tett látogatása után felmerült, hogy a beszélgetéseiket talán érdemes lenne másoknak is meghallgatni vagy elolvasni. Szerinte Komoróczy Géza nemcsak egyszerűen valaki, hanem egy jelenség, őt pedig az érdekelte, hogy ez a jelenség hogyan jött létre. Ezt akarta megmutatni ebben a kötetben a beszélgetések révén.
Spiró György azt mondta, megdöbbentette, hogy Komoróczy Géza mennyi iskolába járt. 1937-ben született, de Kassáról kitelepítették a családot, édesapja pedig fogságba került. Utána viszont fantasztikus dolgok történtek, az osztatlan elemi iskolából eljutott a Gorkij iskoláig. Komoróczy elmesélte, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában az állami tisztviselők sorsa az volt, hogy gyakran áthelyezték őket ide-oda. Az apja levéltáros volt és amikor álláslehetőséget kapott, akkor Kassára nevezték ki. 1945 tavaszán telepítették ki a családot, onnan pedig oda mentek, ahol éppen befogadták őket. Valószínű, hogy a szüleinek fontos volt, hogy jobb iskola felé tereljék őt.
Azt is elmondta, hogy Hargittai Istvánnal korábban kezdődött a kapcsolatuk, mint ahogy ő említette. Amikor legelőször találkoztak, megkereste őt az egyetemen, és fenntartásait hangoztatta valamilyen zsidó tárgyú cikkével kapcsolatban. Valójában onnantól kezdve mindig is egy dologról beszélgettek igazán, ez pedig részben a közéleti antiszemitizmus, részben pedig, hogy mennyire szabad és lehet erről nyíltan beszélni. Úgy vélte, ebben a kötetben sem az életrajza a lényeg, hanem azok a témák, amelyek szóba jöttek, amelyek eléjük gördültek beszélgetés közben. Éppen ezért ez a kötet szerinte Hargittai István életrajzát is kiadja.
Spiró György szerint úgy is lehet értelmezni ezt a kötetet mint nevelődési regényt.
Azért is említette elsőként az iskolákat, mert úgy vélte, ott fontos dolgok dőlhettek el, hiszen nem magától értetődő, hogy egy jó képességű fiatalember bekerül egy elitgimnáziumba, aztán pedig az egyetemre asszirológusnak megy. Az egyetemi évekről és a mesterekről Komoróczy Géza azt mondta, ’56 után az embernek vissza kellett vonulnia az egyetemi órákra, más lehetősége nem volt. Őt az a kitüntetés érte, hogy Hahn István és Harmatta János hajlandó volt négyszemközti órát is tartani akkoriban. Hargittai István ehhez azt tette hozzá, hogy tehetség kell ahhoz is, hogy valaki a tanáraitól, amit csak lehet, megtanuljon. Szóba került viszont, hogy Komoróczy Gézában volt némi szorongás ezzel a kötettel kapcsolatban, mert a legjobb tanárairól is írt maliciózus megjegyzéseket. Attól fél, hogy más tanítványok esetleg, vagy az egyetemi közeg sértésnek fogja venni ezeket. Elmondása szerint ebben a szövegben nem ő volt az, aki visszafogta magát, inkább a felesége, a lánya és a szerkesztők voltak azok, akik kifogásoltak egy-egy részt.
Spiró György szerint a Jeremiás nyomában forrásmunka, hiszen benne van, hogy az 50-es évek végétől kezdve hogyan szerveződött a magyar tudományos élet és milyen különleges hálózat volt.
A személyes kapcsolatokat más tudósok életével kapcsolatban nem tudjuk, mert nem maradt nyoma.
Ennek kapcsán szóba került a szovjet tudományos élet témája is. Komoróczy Géza szerint, ha egy magyarországi kollégával intenzív kapcsolatot tarthattak, az számukra jelentős volt, egy ablak a nyugati világra. „Leírok két-három esetet a könyvben, amikor kéziratot csempésztem ki a Szovjetunióból oly módon, hogy a saját nevemet írtam fölé” – mondta. Hargittai István hozzátette, mindig voltak olyan tudósok, akik kockára tették mindent, a szabadságukat, az állásukat, hogy kimondják azt, mire jutottak a tudományos kutatásuk során. „Az szomorú, hogy a szovjet időkben szinte mindent szovjet vagy orosz tudósnak tulajdonítottak vagy úgy próbáltak beállítani. Ami azt is jelentette, hogy utána már azt sem hitték el, amikor valóságos értékeket teremtettek szovjet vagy orosz tudósok” – fogalmazta meg.
A beszélgetés vége felé az identitás, illetve a politika kérdése került szóba. Spiró György megemlítette, hogy Komoróczy Gézával kapcsolatban, aki az MTA judaisztika tanszékének alapítója volt, gyakran firtatják az identitását, ebben a könyvben pedig csodálatos választ találunk erre. „Van egy tudós, aki a vallásos képzetekkel foglalkozik, ő maga pedig nem hívő, ez hozzám közel áll” – mondta. Komoróczy Géza szerint az emberi sokféleség képződik le a vallások sokféleségében és ezt nem szabad megvetőleg, valláskritikailag nézni. Ő nyelvet is azért akart tanulni, mert az más, az emberi sokféleséget kell valamiképpen érzékelni. A politikáról azt mondta, ez abszolút nem politikával foglalkozó könyv, viszont ha már szó esett a Szovjetunióról, szívesen beszél az Amerika-élményéről is, arról a szabadságélményről, amit mindenki átélt, aki a rendszerváltás előtt Amerikába ment. „Ma más Amerika talán, mi az egyetemen azt éltük át ott, hogy a kutatási szabadság és a véleményszabadság a legfontosabb. Ma az egyetemi világból ezt tüntetik el Magyarországon.”
Spiró György az est végén azt mondta, ez a kötet jobb, mint egy emlékirat. Az őszinteség és az önirónia hatja át Komoróczy Géza válaszait. „Annyira szellemes dolgok vannak az ismerősöktől, tanároktól, barátoktól idézve, tele van jobbnál jobb poénokkal” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy rendkívül részletgazdag a könyv, Komoróczy Géza rengeteg emléket idézett fel. Végül az is kiderült, hogy amit a kötetben olvasunk, azt valóban az emlékezet őrizte meg, nem pedig jegyzetek. A tudós csak 1956-ban írt naplót pár hónapig, de az apja azt is megsemmisítette. Komoróczy Géza némileg önironikusan erről ennyit mondott: „Az emlékezettel úgy van az ember, hogy az egyik mozzanat hívja elő a másikat, aztán utána jön a fantázia.”
A teljes beszélgetés ITT nézhető vissza.
