„Divatba jöttek a leszbikusok és a rave-klubokban az ecstasy tabletták, William Burroughs Nike cipőket reklámoz (…). Lejárt telefonkártyák, műanyag gyerekpisztoly, pénztári papírtekercs (…). Akkor leszek magyar, ha nem angolul számolom a visszajárót” – olvashatjuk Garaczi László és Nagy Ildikó Noémi legújabb könyvében, amely egy színes mozaikot fest a ’90-es évek Budapestjéről, a magyar emigránsok életéről és Kiss Villő (vagy Quiche Willow) legszebb nyaráról. A Hullámzó horizont egyszerre szerelmes levél egy letűnt, soha vissza nem térő korszakhoz, és szembenézés azzal, hogy hogyan lesz az emigráció személyiségjegy, az idegenségérzet pedig otthon.
A szerzőpáros közös regényét június 10-én mutatták be, ahol többek között a közös írásról, az emlékekről és a 90-es évekről mesélt Garaczi és Nagy (a könyv a Magvető Kiadó Ünnepi Könyvhéten rendezett estjén is helyet kapott). A Hullámzó horizont Kiss Villő amerikai-magyar felnövekedéstörténetét meséli el, nagy hangsúlyt fektetve az emigráns magyarok és a korszak bemutatására (olvass bele). Bár ennél sokkal többről van szó.
Mit jelent mindenhol idegennek lenni?
Akár ezzel az egyszerűnek és triviálisnak tűnő kérdéssel is indulhatna a regény, hiszen főhőse ugyan két hazával rendelkezik, egyikhez sem tartozik igazán. Villő emigráns magyar szülei miatt egyszerre amerikai és magyar, külföldi és hazai, de attól függetlenül, hogy melyik felén van az Atlanti-óceánnak, mindig kívülálló.
Beszéli a magyart és az angolt is, magyar népdalokat énekel és amerikai rajzfilmeket néz, angolul számolja a visszajárót, de egy magyar költő versét szavalja a nyári táborban.
Mi, olvasók pedig rajta keresztül szembesülünk megannyi ember sorsával, akiket a 90-es évek vad kavalkádja Villő közelébe sodor.
Garaczi László és Nagy Ildikó Noémi gyakorlott írók, Garaczinak 2022-ben jelent meg legutóbbi regénye Weszteg címen, illetve idén újrakiadást kapott az Arc és hátraarc című kötet, Nagy Ildikó Noémi pedig 2010-ben jelentkezett Eggyétörve című novelláskötetével. A bemutatón röviden meséltek arról, hogy sok kompromisszumot kellett kötniük a regény készítése során, hiszen teljesen máshogy gondolkodnak az írásról.
Ám a végeredményen ennek egyáltalán nincs nyoma: egy letisztult, dinamikus és nyelvileg izgalmas szöveget kaptunk.
Pedig őszintén kerestem a nyomokat, hogy hol lelek rá egyik-másik író kézjegyére, mikor veszem észre a jól elrejtett, de a nyelvben mégis ott élő stílusbeli különbséget. Nem volt ilyen: Villő története olyan, mintha egy ember írta volna, talán pont maga a főszereplő.
Hogyan írhat két író egy regényt? És miért hasonlít a 30 évvel ezelőtti Magyarország a maira? Beszámoló Garaczi László és Nagy Ildikó Noémi Hullámzó horizont című kötetbemutatójáról.
A történet szerint valahol a 80-as évek végén és a 90-es évek elején járunk, egy olyan világban, ahol a Márai Sándor-kötet, a Sony Watchman tévé, a Budapest Sun újság, a Convers cipő és az ENSZ-menlevél nemcsak tárgyakat, hanem a világban való eligazodást jelentik, az eligazodást idegen és ismerős, távoli és közeli között. Naplószerű bejegyzéseken, visszaemlékezéseken keresztül látjuk, hogyan küzd meg Villő a felnövekedéssel és az asszimilációval.
A 90-es évek egy színes kaleidoszkópon keresztül
A Hullámzó horizont – akárcsak Villő élete – két részre bomlik. Az első rész Manhattanben játszódik, ahol felnő és tinédzserként él, második pedig Lipótvárosban, ahova – miután váratlanul örökölt egy lakást – átköltözik, elsőként megtapasztalva a kelet-európai kavalkádot és a rendszerváltás utáni hevületet. A kötet fejezetei egy-egy nevet, személyt jelölnek, akik Villő életében, még ha csak rövid ideig is, de meghatározóak voltak.
Így ismerjük meg például Beatrizt, Villő gyerekkori barátját, aki már egészen fiatal korában szembesül az amerikai társadalom kirekesztő viselkedésével a feketékkel szemben, de ott van Botond, egy vajdasági avantgárd művész és egykori katona, Vali mama, Villő nagyanyja és egy igen hosszú emigráns életút képviselője, vagy Ryan, egy szintén amerikai fiatal, aki a korszellemmel ellentétben a kommunizmusban hisz és Emil Ciorant olvas. És ez csak pár név abból a rengeteg karakterből, akit a regényben megismerünk: mindannyian sajátos és kusza háttérrel rendelkeznek, akár saját regényt is kaphatnának. Miközben haladunk előre a történetben, könnyen lehet az az érzésünk, hogy még ha a főszereplő mindennapjait látjuk is, a kötet sokkal inkább szól az egyes személyek sorsáról, mint magáról Villőről:
Ryantől tanultam meg, hogy a magyarok nem ismerik a fogselymet, a budapesti mallt Sugárnak, a department store-t Skálának hívják, és a Nyugati pályaudvarról keletre indulnak a vonatok.
A teringettét mindenre jó, a spenótos fasírtra a Garay utcai kifőzdében, de arra a hírre is, hogy indulnak a kommunisták a jövő évi választáson. Megkérdezi, rajzolhat-e sarló-kalapácsot a négyzet alakú foltba, ahol azelőtt Jézus-kép lógott. Ryan a beáramló tőke nyomása alatt álló társadalmat tanulmányozza Magyarországon. Az emberek hamarosan rá fognak jönni, mennyivel jobb volt a régi rendszer.”
A Hullámzó horizont rengeteg történetet sűrít össze egy rövid cselekménybe, és ez a jól megrajzolt karaktereknek, illetve a történelmi távlatnak köszönhetően működik jól. Egyszerre van benne egy emigráns család története, amelyben megismerjük Villő szüleinek kivándorlását és a külhoni magyarok nehézségeit, de ott van benne egy válástörténet is, egy balatoni szerelem története, a rendszerváltás utáni Budapest művészalakjainak portréja, és politikatörténet is. Villő ugyanis egy angol nyelvű, magyar híreket közlő újságban a Fidesz nevű frissen induló párttal is találkozik:
„Veszek virágföldet, kiborítom a régit a cserépből az újságpapírra. Lecsippentem a halott nyúlványt, tenyeremmel lapátolom a cserébe az új földet, csak ekkor látom meg a papíron a borostás jogászfiút, akiről azt mondta apám, hogy Magyarország reménysége.
The Federation of Young Democrats says it views privatization as the solution to the media war.”
Talán pont ezért szorul háttérbe maga Villő, akinek tűpontos és olykor lírai megfigyelésein keresztül jól megismerjük mindkét világot, de a személyiségét, és belső gondolatait mégsem láthatjuk. És itt jön be a kötet egyik legnagyobb kérdése: ki vagy akkor, ha nincs hazád? A kötet mindezt a lehető legkevesebb patriotizmussal teszi fel, arra helyezve inkább a hangsúlyt, hogy hogyan találhatja meg magát valaki, aki két világ közé született. A válasz: (talán) sehogy. Az asszimiláció sosem teljes, mert maga Villő gyökértelen, így végérvényesen sosem válik amerikaivá, sem magyarrá.
Manhattan és Lipótváros csak egy utcára kerül egymástól Garaczi László és Nagy Ildikó Noémi kétkezes regényébe. Olvass bele!
A narráció remekül szemlélteti ezt, Villő rövid, dinamikus, leíró mondataiban ott van a precíz, mindenkit kifigyelő, alkalmazkodó, a feltűnés minden módját kerülő idegen, és az egyes tárgyakba, feliratokba, kifejezésekbe kapaszkodó elbeszélő, aki minden részletet azért rögzít, hogy teljesebb és színesebb képet alkothasson a számára idegen világról. Így válik fontossá a földön heverő mentolos cigi, az amerikai márkás joghurttal telepakolt hűtőszekrény, a McDonald’s és a Budapest Sun elnevezésű újság is. Az „az vagy, amit megeszel” mondás akár itt is érvényes lehet:
Villő mindent magába akar szívni, hogy egyszer úgy tehessen, mintha az Unicum vagy a Szomorú vasárnap természetes lenne, nem pedig egy tanult dolog.
Korkép, semmi nosztalgia
A kötetbemutató egyik kulcsmondata az volt, amikor Garaczi megjegyezte: hogy a kézirat készítése közben „amit ki lehetett hagyni, azt ki kellett hagyni” elv szerint dolgoztak. Ez pedig jól látszik a könyvön. Biztosak lehetünk benne, hogy a két szerző – akik maguk is akkor találkoztak Budapesten, amikor a regényben Villő Magyarországra érkezik – rengeteg történetet tudna mesélni a 90-es évekről. A könyvben mégsem érződik a fejnehéz nosztalgia, helyette egy jól körülrajzolt, egy-két figurán keresztül felvillantott korképet kapunk erről az időszakról.
A kötet hangulata leginkább Török Ferenc Moszkva tér című filmjéhez hasonlít, a lecsengő szocializmus utolsó lehelete és az új, bizonytalan, de reménnyel teli világ egyszerre tölti meg az utcákat:
„Mindenki egyfolytában cigarettázik, a parázsról gyújtanak rá a következőre. Bulicímeket cserélnek, szervezik a hétvégi programot, Lali a karjára írja fel a neveket, házszámokat. Bemutat Csupor Andrisnak, a szemüveges, agársovány fiú befőttesgumival fogja össze a haját, és két cigarettát szív egyszerre. (…) Négyéves koráig nem szólalt meg, és otthagyta a tanárképzőt, mert a tanítás arra irányul, hogy a gyerek elfelejtse, amit eleve tud. Leadott kézirata van egy kiadónál, a Plexi Krisztus, kétszázhuszonnégy cím nélküli prózavers.”
A kötet jó aránnyal válogatja meg a 20. század utolsó évtizedéből felvillantott képeket, bejárhatunk különböző underground klubokba, hajnalban csatangolunk Villővel és egy pár perccel korábban megismert, de rokonszenves művészlélekkel a kihalt belvárosban, mentoloscigi-füstben egy dr. Alban-számra vonulunk át a felszabadult, de még az előző rendszer reflexeit nyögő budapesti fiatalságon. És szerencsére egy ponton sem veszi át a nosztalgia a fókuszt, ugyanannyira fontos Villő – magyar szemmel – unalmasabb amerikai élete, mint a 30 évvel ezelőtti buliszcéna. És bár bőven lehetett volna írni még arról az időszakról, ez a könyv nem erről akart szólni, helyette Villő útkeresését és idegenségét helyezi a középpontba, aminek ez a kavalkád éppen csak egy részlete.
Az utolsó oldalon mintegy kiderül, hogy Villő mindezt a történetet a mából, 2026-ból írja, visszagondolva egykori önmagára, és 1993 legszebb nyarára.
A kiürült diszkó, beomlott nyaralók képei jelennek meg előttünk, miközben a Retro Rádióból egy dr. Alban remix szól.
És megértjük, hogy Villő, mint egész életében, úgy most is az emlékek és a múlt fogságában él, egy korszakra vágyakozik, ami nem tér vissza soha már.
Fotó: Valuska Gábor
