Fotó: Forgács Ádám
Idén már ötödik alkalommal kapja meg egy első prózakötetes szerző a legjobbnak járó Margó-díjat. Lassan hagyomány, hogy a Könyvesblogon interjúsorozatban mutatjuk be a rövidlistára került jelölteket. Nemes Péter, Novics János, Mesterházy Balázs, Jassó Judit, Mucha Dorka, Vass Norbert és Pungor András után most Forgács Péter mesél világteremtésről, alkotói szabadságról és valóra vált novellákról. A legjobb első prózakötetnek járó elismerést október 10-én az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon adják át a Várkert Bazárban.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Számomra az írás elsősorban intellektuális játék, ugyanúgy, mint a versenysakk, a keresztrejtvény-szerkesztés, esetleg egy matematikai vagy fizikai probléma megoldása. Rettentően élvezem, ahogy, amolyan 21. századi alkimistaként, elegyíthetem a valóságot a fikcióval, bolyonghatok a magam teremtette novellányi világ útvesztőiben. Aztán lassan kibontakozik a szöveg belső logikája, végül megszületik a mű. Néha úgy érzem, tőlem függetlenül. Ez gyakran megrémít, de aztán idővel mégis minden novellámat saját gyermekemként szeretem.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Nem véletlenül kötöttem ki a novellánál. Ez a műfaj jelenti számomra a legnagyobb alkotói szabadságot, óriási potenciált látok benne. A szikra mindegyik mű esetében egy újabb ötlet, igazolásra váró tézis, elgondolás, megfigyelés. Ezek jelentik a szöveg legmélyebb rétegét, erre rakódnak rá a további, egyre könnyebben értelmezhető szintek, míg ki nem alakul egy közérthető, mégis – szándékom szerint – mélyebb gondolatiságú szerkezet.
Mit vártál az első könyvedtől?
Pontosan azt, amit a Szuperholdtól meg is kaptam: hivatkozási alapot. Hiába nyersz több novellapályázaton, hiába publikálsz folyóiratokban, egyszerűen kell egy tárgy, ami te vagy, ami a gondolataidtól az, ami. Persze, ez az „intim kitárulkozás”, amit egyszerűen csak könyvnek nevezünk, felelősséggel jár, van benne kockázat, nem is kevés, és akár kudarccal is végződhet. Hála istennek, az én esetemben nem ez történt. Mind a szakma, mind az olvasók kedvezően fogadták. Életem egyik legjobb és legfontosabb döntése volt, örülök, hogy belevágtam.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Talán kihagynék egy-két novellát a harminckilencből, nem tudom. Viszont mindenképpen növeltem volna a példányszámot. A szerződés aláírásakor megpróbáltam rábeszélni a kiadót, hogy magasabb példányszámban gondolkodjon, de hát egy elsőkötetes érvei eléggé hiteltelenek, igazából ma sem értem, mire alapoztam az optimizmusomat, így maradt a 400 példány, ami két hónap alatt el is fogyott. Most már lenne mire hivatkoznom, hiszen a kötet sikeres, csak hát kellene egy olyan kiadó, amely a dolgok mostani állása szerint fantáziát lát a Szuperhold újbóli megjelentetésében.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
A kötet az utóbbi 4-5 év anyagát tartalmazza. Írás szempontjából ez volt életem legintenzívebb szakasza, elvégeztem a Magyar Író Akadémia szépíró mesterkurzusát, rendszeresen látogattam írószemináriumokat, részt vettem több írótáborban is, ahol a műhelymunkák során kortárs írók foglalkoztak a szövegeimmel. Szakmai tanácsaik és biztatásuk nélkül valószínűleg nem tartanék itt. Legádázabb kritikusaim mégis a fiam és a feleségem, sokat köszönhetek nekik, és persze a tesztolvasóimnak, akik általában elsőként olvashatják a novelláimat.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Általában a valós élet van hatással a műre. Két novellám kapcsán mégis ennek a fordítottja történt: a mű hatott a valós életre. Az egyik szöveg egy afrikai származású srácról szól, aki benősült a tágabb rokonságunkba, sose láttam, így jobb híján kitaláltam a karakterét. Aztán egy nap látogatóba hívtak. Amikor Jonathan ajtót nyitott, a hideg futkosott a hátamon: ott állt előttem hús-vér emberként az egyik novellám szereplője, ráadásul kísérteties volt a hasonlóság. Egy másikban meg arról írok, hogy egy tanár a saját garázsa alatti kis pince foglyává válik, mert valaki rázárja az akna fedelét. Nincs nála se kulcs, se mobil. Egy nap épp a pincében foglalatoskodtam, amikor nevetve leszólt valaki: szóval, ez az a híres pince, majd mindjárt rád zárom. Megismertem a szomszéd hangját, rögtön tudtam, hogy olvasta a novellámat. Na, azóta csak kulccsal és mobillal a zsebemben merészkedek le a pincébe.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Sajnos, erre nem emlékszem, de az első néhány kötet bizonyára ifjúsági regény lehetett, talán Erich Kästnertől az Emil és a detektívek, vagy a Robinson Crusoe, esetleg Az utolsó mohikán, nem tudom. De jellemzően minden olvasmányélményem írásra sarkallt, erre emlékszem.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Minden akkori szövegemet irodalomnak tartottam az akkori eszemmel. Emlékszem, például, hogy a Kukori és Kotkoda annyira megihletett, hogy talán nyolcévesen írtam néhány hasonló történetet, amit természetesen anyámnak mutattam meg, aki – jó anyaként – már akkor biztatott.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Az elmúlt 5-6 év alatt rengeteg írótárssal hozott össze a sors. Együtt vágtunk bele ebbe a kalandos utazásba, sokan közül azóta már szintén elsőkötetesek, sőt! Figyelemmel követem a pályájukat, szeretem olvasni a könyveiket. De mivel kötődöm hozzájuk, nem szeretnék név szerint kiemelni közülük senkit. Ezért inkább Grendel Lajos első regényét említem, az Éleslövészetet, amelyben iróniába hajló, emberközeli humorral ír közös hazánk, a Felvidék szlovákiai magyar viszonyairól.
(Forgács Péter: Szuperhold, Madách Egyesület, 2018, 184 oldal, 2990 Ft)
