Fotó: Szalai Teréz
Idén már ötödik alkalommal kapja meg egy első prózakötetes szerző a legjobbnak járó Margó-díjat. Lassan hagyomány, hogy a Könyvesblogon interjúsorozatban mutatjuk be a rövidlistára került jelölteket. Elsőként Nemes Pétert, akinek Amerigo című doku-regénye azt mutatja meg, hogyan lesz egy tehetséges falusi fiúból korszakos szobrászzseni. A legjobb első prózakötetnek járó elismerést október 10-én az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon adják át a Várkert Bazárban.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
28 éves voltam, amikor elkezdtem a kutatómunkát, hogy pontos képet adjak egy elfelejtett alkotó életéről. 12 évbe telt, amíg majdnem mindennek utánajártam, lejegyeztem és digitalizáltam. Volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy abban a pillanatban egyedül én vagyok, aki Amerigo Totról mindent tud. Most az olvasókon a sor, nekik viszont annyi előnyük van, hogy tálcán kapnak egy nagyon is valós, kézzelfogható időutazást a huszadik századba.
Nemes Péter: Amerigo
Európa Könyvkiadó, 2019, 368 oldal, 3999 HUF
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
A könyv bevezetőjében viszonylag részletesen leírtam, hogy egy fehérvárcsurgói mosókonyhában talált kötegnyi vázlatrajz keltette fel az érdeklődésemet a téma iránt, de ha mélyebbre ások, a valódi ok, amiért ez a könyv megszületett az egy nagy kérdőjel, hogy egy ilyen karizmatikus figurát, akinél a negyvenes évek végén minden ünnepelt művész és politikus megfordult, aki gyakorlatilag a semmiből világkarriert épített, hogyan felejthette el a köztudat. Kísérletet tettem hát, hogy vajon ennyi évtized távlatából újraéleszthető-e egy személyiség, egy ember teljes lénye, hogy méltóbb helyre kerüljön a művészettörténet térképén.
Mit vártál az első könyvedtől?
A könyv nyelvezete pontosan követi a falusi világból induló, a nagyvilági életbe érkező magyar parasztfiú szóhasználatát. Sok időt töltöttem a megfelelő mondatok kikísérletezésével, hogy az olvasót minél közelebb vihessem egy távolodó század valódi karakteréhez. A könyv nyelvi metamorfózisa gyakorlatilag ugyanolyan ívet ír le, mint ahogyan a főhőse alakul. Nem véletlenül emlegetik a kritikák műfajmegújítóan egyedinek ezt az életrajzi könyvet. Célom egyértelműen a szóhasználati gazdagságra, változatos kifejezésmódra való figyelemfelhívás, ami kiveszőben van ebben a században.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Mivel a kutatás folyamatos, újabb és újabb részletek látnak napvilágot. Két évnyi áldozatos munkával elkészült egy olyan honlap, ahova minden eddig fellelt dokumentumot feltöltök, közkinccsé teszek. A könyvet, tehát csak bővíteni tudnám, elvenni belőle nem igazán lehet.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
A szöveget saját magam tördeltem, a kötetet magam terveztem. Mielőtt megjelent volna, digitális printben elkészítettem tíz példányt előolvasásra, és barátoknak, a téma iránt érdeklődőknek a kezébe adtam, hogy bátran karikázzák be, jelöljék meg azokat a pontokat, ahol megtörik a történet, vagy esetleg kevésbé érthető. Ezeknek a megjegyzésekkel tarkított könyveknek köszönhetően további két fejezettel bővült a kiadvány, és sok ponton csiszolódott a történet, hogy a mostani állapotát elnyerje.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Egy ideje, saját ötlettől vezérelve olvasói kritikákat posztolok a közösségi oldalaimon. Ezek közül mindegyik más és más, ami jól mutatja, hogy miként hat az emberekre a könyv. Magam sem gondoltam, hogy például a fiatal generációra milyen hatást gyakorol majd. A legutóbbi könyvbemutatón odajött hozzám egy tizenéves-forma fiú, aki, elmondása szerint imád rajzolni, és utálja az előadásokat, mert rendszerint unalmasak, de az Amerigót még órákig tudta volna hallgatni. Vagy egy másik szívet melengető epizód, amikor azt hallottam, hogy egy fiatal pár napi tévézési rutinjába beékelődött az Amerigo és egyikükre olyan hatást gyakorolt, hogy nem szeretett volna kizökkenni az életrajzi regény világából az ikszedik sorozat kedvéért. Egy Angliából Magyarországra költözött ismerősöm pedig odáig ment, hogy a könyvből tanul magyarul. Az ilyen pillanatok is azt bizonyítják, hogy milyen ereje lehet az irodalomnak, és lendületet adnak a folytatáshoz.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Jaromír Tomaček Ezüstpér. Ez az ifjúsági regény egy hal életét mutatja be és árad belőle az író természet iránti alázata és tisztelete. Szeretem az olyan könyveket, amik beszippantanak a világukba, na ez a könyv olyan és ráadásul jó illatú a papírja.
Hány évesen írtad meg az első olyan szövegét, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Középiskolában William Blake verseit fordítottam magyarra, ez az első olyan emlékem, hogy a magyar nyelvvel milyen sokrétűen és árnyaltan lehet kifejezni valamit. A versfordítás arra is megtanított, hogy a sokféleségben a pontosságra is törekedni kell. Az első prózai szövegeim pedig megnyitószövegek voltak képzőművész barátaim kiállításaihoz. Abban az időben Lázár Ervin és Kőrösi Zoltán korai írásai voltak rám nagy hatással, amik a különös történetek esszenciájára és anatómiájára hívták fel a figyelmemet.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Egy időben a Kossuth Rádió Fülszöveg című reggeli műsorában olyan könyveket mutattam be, amik akkor, frissiben jelentek meg. Egyik ilyen volt Dahnel Jacek Lala című könyve, ami a fiatal lengyel szerző nagymamájával való beszélgetéseiből érett össze egy fontos regénnyé. Egy olyan világ nyílik ki ebben a könyvben, amiről tudom, hogy az én felmenőim is részesei voltak, és az a lüktető ér a bokámon sejteti, hogy nagyon is bennem van a történetük.
