„Kästner moralista. Racionalista. Dédunokája a német felvilágosodásnak, esküdt ellensége a hamis >>mélység<<-nek, ami a költők és gondolkodók hazájában soha nem megy ki a divatból, hódolója és rajongója a három elidegeníthetetlen követelésnek: az érzelmek őszinteségének, a gondolkodás tisztaságának és az írott és mondott szó egyszerűségének.” Mindezt nem más, mint Erich Kästner írta saját magáról a Szív a tükörben kötetben (magyarul 1959-ben jelent meg a Magyar Helikonnál Békés István fordításában), személyiségéről, világlátásáról ugyanakkor elég sokat elárul a magyarul ismét – immár csonkítatlan egészében – megjelent Ebek harmincadja című regény.
Utóbbi 1931-ben került a német könyvesboltok polcaira Fabian. Die Geschichte eines Moralisten címmel (magyar fordításban: Fabian, egy moralista regénye). A címet a kiadója javasolta, az író eredetileg olyasmiben gondolkodott, mint Disznóól vagy az Ifjúság vákuumban, és a kiadó felvetése volt az is, hogy néhány szexuális kifejezést meg egy fejezetet – a vakbeles részt – húzzanak ki a szövegből. Ezt már csak azért is nehezen élhette meg Kästner, mivel az évek során sokszor elővette, csiszolgatta a kéziratot,
a regényt tehát élete egyik főművének szánta.
Az eredeti, teljes változat végül csak 2013-ban jelent meg a zürichi Atrium Kiadónál, mégpedig a Német Irodalmi Archívumban őrzött Kästner-hagyatékban fennmaradt gépirat alapján. Érdekesség amúgy, hogy a regény még a csonkított változatában is nagyon népszerű volt, a magyar lapok a két háború özött a regénye után csak a Fabian írójaként emlegették Kästnert, a kötet pedig Németországban már a megjelenésekor bestseller lett: a puha kötésű kiadást egy hét alatt elkapkodták, a kemény táblásból pedig 1931 novemberére elfogyott hatezer példány.
Tehetetlen sodródás
A regény tulajdonképpen egy időkapszula, amely kibontva a weimari köztársaság feszült miliőjét árasztja: néhány évvel vagyunk a náci hatalomátvétel előtt, a társadalom recseg-ropog, a gazdasági válság pedig tovább élezi az ellentéteket. Az emberek mintha a zsigereikben éreznék a közeledő vihart, a nagy bummot, ami pár év múlva majd mindent elsöpör: aki teheti, megragadja a kínálkozó lehetőségeket, legyenek azok bár szexuálisak vagy anyagiak. „A város olyan volt, mint egy vurstli. A házak homlokzatára színes fények kenődtek, a csillagok szégyenkezhettek az égen” – írja Kästner. Az Ebek harmincadja hőse egy Jakob Fabian nevű bölcsész, egy germanista, aki a történet elején egy reklámügynökségnél dolgozik. Egyedül rója a harmincas évek eleji Berlin utcáit, látogatja mulatóit, bordélyait, kávéházait, műtermeit, hozza össze a sors lehetetlen, dekadens vagy éppen kispolgári alakokkal. A sztori legelején például felcsíp egy nőt, felmegy a lakására is, és csak ott szembesül vele, hogy otthon van a férj, aki rendszeresen szemrevételezi a neje szeretőit, és ha kell, még fizet is nekik. A jelenetben ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzanak el:
„Bocsásson meg, uram, nem tudhattam, hogy már a padlón hentereg a feleségemmel.”
„Ha már egyszer azt akarod, hogy minden egyes új szerzeményedet megtekintsem, akkor légy szíves, legalább szalonképesen mutasd be őket.”
„Nyilvánvalónak tűnt, hogy szexuális szükségletei házasságunk időtartamával arányosan növekednek, és olyan fantáziákat gerjesztettek, amelyek tartalmáról, önnek, uram, szerencséjére elképzelése sem lehet. Hogy úgy mondjam, a feleségem alteste a fejemre nőtt.”
Fabiannak eleve nincs nagy szerencséje a nőkkel, így a színésznői álmokat dédelgető Corneliával sem, aki a felfelé ívelő karrier reményében inkább a gazdag filmproducert választja helyette. A német irodalmárok tudni vélik, hogy Cornelia Battenbergnek megvolt a valós előképe, ahogy Fabian legjobb barátjának, a tragikus sorsú Stephan Labudénak is, aki egy gonosz vicc áldozataként végez magával. Valamennyien együtt sodródnak Fabiannal: ideig-óráig mellé csapódnak, elkísérik az útján, majd ahogy jöttek, úgy el is tűnnek – Kästner hőse ugyanis alapvetően egy magányos figura. Egy klasszikus szemlélő, megfigyelő típus, aki látja, érzi, hogy a hazája valami nagyon rossz felé robog, de nem tudja, hogyan húzhatná meg rajta a vészféket (alapvetően erre a széthullásra utal az Ebek harmincadja cím is). Kästnernél az élvezetek hajszolása a látszattal ellentétben nem öncélú, értelmezésében ez a tompa feloldódás sokkal inkább eszköztelenségből, egyfajta lelki-szellemi bénultságból fakad. A szatirikus hangvétel, a sorokból áradó autoritás- és háborúellenesség mindenesetre sok korabeli olvasónál jól rezonált, tudtak olvasni a sorok között, érezték és értették a cselekményt átható tehetetlen kétségbeesést – igaz, a nácik pont nem tartoztak közéjük.
Máglyára dobták a nácik
A nemzetiszocialista Völkischer Beobachter recenziójában például nyomtatásban megjelent szemétnek nevezte a regényt, „mocskos történetnek”, amely „alsóbbrendű lények orgiáját” ábrázolja. Hitler hatalomra kerülését követően aztán Kästner könyvei is feketelistára kerültek. „1933-ban Berlinben, az Állami Operaház melletti nagy téren egy bizonyos Herr Goebbels komor és ünnepélyes pompával elégette a könyveimet” – írta erről utóbb az író. De nemcsak az ő könyveit dobták akkor máglyára, a tűzben végezték például Heinrich Mann és Erich Maria Remarque könyvei is, de olyan külföldi írók műveit is elégették, mint Ernest Hemingway, Jack London vagy épp a magyar Illés Béla.
Aznap éjjel olyan szerzők könyveit dobták a lángok közé, akikre a nácik a „nem német irodalom” bélyegét ütötték – a feketelistára tett német írók nagy része addigra már elhagyta az országot, Kästner viszont nem. Ráadásul 1933. május 10-én éppen Berlinben volt, így az érintett szerzők közül ő volt az egyetlen, aki
személyesen, a saját szemével nézte végig, ahogy az Opernplatzon elégetik a könyveit.
Magyar recenziók
A regény magyarul Fabian, egy moralista regénye címmel 1932-ben jelent meg először a Nova Irodalmi Intézet gondozásában és Braun Soma fordításában. (Volt egy későbbi kiadása is 2000-ben az Európa Könyvkiadónál, a fordítók: Lendvay Katalin és N. Kiss Zsuzsa.) Érdemes egy pillantást vetni a korabeli recenziókra. A Magyar Hírlap (1932. február 14.) munkatársa például azt írta, hogy ez a könyv Kästner kétségtelenül legjobb regénye, majd így folytatta:
„Ebben igazi elbeszélőnek bizonyul, mert alakokat teremt, teljesen érthető és átvilágított alakokat, akik soha nem szorulnak magyarázatra, annyira lényük törvényei szerint mozognak. Ez a berlini regény műtermek, redakciók, olcsó penziók, fantasztikus találkahelyek, perverz mulatók rikítószínű kulisszái közé viszi egy érzékeny és törékeny szerelem bonyodalmát. A harmincéves kiábrándult egy pillanatra komolyan veszi az életet és ezért nem élhet tovább.”
Egészen más hangot ütött meg a szélsőségesen nacionalista Magyarságban (1932. december 18.) Kühnelt-Leddhin Erik, aki kettős recenzióját (melyben a Fabian mellett Aldous Huxley Szép új világáról írt kritikát az eredeti megjelenések alapján) a következővel kezdte: „Kästner Erich bizonyára a jelenkor legcinikusabb költője. Egész lénye, minden munkája csupa cinizmus”. Az íróban a nihilizmus megtestesülését látta, aki „csupa tagadás, az egoisták és hülyék valószínűtlen, lárvaszerű, vigasztalan, kísérteties világával szemben való vállvonogató lemondás”, egy olyan ember, aki „semmiben sem hisz, sem a kereszténységben, sem a bolsevizmusban”. Mindemellett – megjegyezve, hogy Kästner főhőse „természetesen messze van attól, hogy a keresztény ember ideálja legyen” – jó emberként aposztrofálta Jakob Fabiant: „Lehetetlen, gyakran egészen állatszerű élet folyása ellenére valahogy benne él a természetes keresztény lélek; csak jót akar tenni és senkinek sem ártani. Az élet megragadja, ide-oda dobálja, beleveti egy asszony karjába, onnan egy másikéba, majd a munkanélküliségbe, összehozza egy őrülttel. Fábián akarat nélküli ember, puha viasz a sors kezében, betege a létnek s az élet mélyen beleveri orrát a piszokba. Ez a kispolgár végzete a nagyvárosban”.
Akárhogy is, az kiderül a korabeli beszámolókból, hogy
Kästner a harmincas években rendkívül népszerű szerzőnek számított Magyarországon.
Írásait, verseit közölték a lapok, a Színházi Élet rejtvényében megfejtésként az ő négysoros versét kellett beküldeni, a Magyar Hírlap (1932. augusztus 20.) pedig Erich Kästner kalandja legjobb barátjával címmel egy anekdotát is közölt róla. Kästner tehát igazi irodalmi celebritás volt a harmincas években, akinek ismertsége túlterjedt az írói közegen, miközben tehetségét sem vitatta senki. A Literatura című lap munkatársa, Szántó Magda Berlinben találkozott vele (Négyszemközt Erich Kästnerrel, a legnépszerűbb német költővel), cikkében így jellemezte:
„Most harmincegy éves. Autója van. Titkárja, Berlin rajong érte. Négy évvel ezelőtt még azt sem tudta, hogy a világon van, ma lelkesen ünnepli. Írásai a legnagyobb napilapokban, a legelőkelőbb irodalmi folyóiratokban jelennek meg. Minden új könyve esemény. Verses könyvei mindig újabb és újabb kiadásokat érnek el. Emil und die Detektive, a nagy regénysiker fordítási jogát múlt nyáron adta el tíz országnak (köztük Magyarországnak is), a regényből írt szcenárium alapján pedig a nyáron forgatták le az első gyermek-hangosfilmet.
Sikerei csúcspontján van ez az ember.
Egy karrier csúcsán. Ilyeneket mond csöndesen. Élményeim? Legnagyobb örömöm: a gyermek. Szatirikus vagyok, pesszimista a felnőtteknek szóló írásaimban, verseimben? Lehet. A mi életünk elveszett, a mi életünkön már nem lehet segíteni; én a gyermekhez fordulok, a jövőhöz: hiszek az életben, amely mindig megújul és nem számít, ha néhány emberöltőn át szomorú is a világ“.
(Apró disclaimer: természetesen nem tudjuk, hogy Szántó Magda mikor találkozott Kästnerrel Berlinben, de a cikk 1932 júniusában jelent meg, az író pedig 1899-ben született, így nem jön ki a cikk elején jelzett életrajzi matek, hiszen 1932-ben a szerző már 33 éves volt, ez viszont nem von le annak értékéből, hogy feltehetően kevés magyar riport készült vele, ez pedig azok egyike lehet.)
De nemcsak a Literatura használt szuperlatívuszokat, ha Kästnerről volt szó, az Ujság című lap például (1933. május 21.) egyenesen a modern német irodalom egyik legnagyobb tehetségének nevezte a szerzőt, aki „(m)unkálkodásával rövid idő alatt új stílust, új iskolát teremtett és különös új lendületet adott a német lírának”.
Kästner a harmincas években élete legtermékenyebb időszakát élte:
ekkorra már megjelent az Emil és a detektívek (ebből csak Németországban kétmillió példány fogyott és napjainkig 59 nyelvre fordították le), majd (a teljesség igénye nélkül) a Május 35. (1931), a Fabian (1931), A repülő osztály (1933), és persze rengeteg verset, cikket jegyzett abban az időben. Nagy siker lett az Emil és a detektívek című könyvéből forgatott film is (1931), bár maga Kästner nem volt elragadtatva a forgatókönyvtől, amelyet Gerhard Lamprecht rendezővel közösen az a Billy Wilder jegyzett, akinek később olyan hollywoodi kasszasikerek fűződtek a nevéhez, mint a Van, aki forrón szereti vagy az Irma, te édes.
A nácik előretörésével Kästner körül elkezdett fogyni a levegő, már csak álnév alatt dolgozhatott, és egy rövid időre külföldre is távozott (a magyar lapok tudni vélték, hogy gyümölcsöt árult, illetve irodalmi kabarét kívánt nyitni Párizsban), ám visszatért Németországba. A háború vége az ausztriai Mayrhofenben érte: Eberhard Schmid, az UFA producere felvette ugyanis az írót és élettársát egy fiktív stábba, a fedőszöveg pedig az volt, hogy a 60 fős csapat egy filmet fog forgatni Tirolban, ami nem volt igaz, egészen egyszerűen csak biztonságosabbnak vélték Berlinnél a hegyek közt megbúvó osztrák falut.
A háború után Münchenbe költözött, újságíróként dolgozott, közéleti szerepet vállalt, szerzőként nagyon érdekelte az irodalmi kabaré, és persze könyvet is írt – A két Lotti például 1949-ben jelent meg. Kästner 1974-ben halt meg, 75 éves volt.
Csonkítatlan formában most megjelent könyve nem életrajzi, bár az irodalomtörténészek szerint sok életrajzi elemet tartalmaz, ami nyilván hozzájárul egy teljesebb pályakép megrajzolásához, ennél sokkal fontosabb viszont
az a kimerevített pillanatkép, amit a harmincas évek Berlinjéről ebben a regényében rögzített.
Zárásként pedig érdemes elővenni valamelyik versét – az én javaslatom a Rövidre fogott életrajz, amely magyarul Békés István fordításában olvasható:
Rövidre fogott életrajz
Kit meg nem szültek, nincs belőle kára.
Egy fán csücsül az űrben és nevet.
Én tudtomon kívül jöttem világra,
mint kisgyerek.
Az iskola, hol oly sokat feledtem,
felélte éltem java napjait.
Szabadalmazott mintadiák lettem.
Hogy is történt ez? Sajnálom maig.
S vakáció helyett jött világháború.
És felhúztam a köztüzéri mezt.
A földgolyóbis mocskos lett és vérszagú.
Túléltem. Hogy hogyan, no hagyjuk ezt.
Majd Lipcse jött s az inflációs márka.
Jött ó-gót, Kant, jött tőzsde, hivatal,
közügy, művészet, számos könnyű lányka.
S vasárnaponként jött a zivatar.
Közel 31 év szállt el felettem,
s egy kis versgyár minden tulajdonom.
Halántékom megszürkült dérlepetten,
S a háj gyarapszik barátaimon.
Kedvvel telepszem két szék közt a földre.
Az ágat, amin ülünk, vígan vágom.
Holt érzések kertjében járva körbe,
elültetem sok tarka vicc-virágom.
A zsákomat magamnak kell cipelnem!
A zsák dagad. De hátam nem kövérebb.
Talán így foglalhatnám össze elvem:
világra jöttem, s íme mégis élek.
