Durica Katarina legújabb könyve, az Üveghattyú egyik hősnője sok mindenben rezonál a szerzőre: Rita öt éve él Brüsszelben három gyerekével és a férjével, aki a városban kapott ígéretes állást. A nő is szeretne dolgozni, így aztán jobb híján elszegődik egy temetkezési vállalathoz, ahol betekintést nyer a frankofón világban elterjedt ravatalozási szokásokba. Interjú.
Elmeséled, mi volt az az ötlet, ami az Üveghattyút inspirálta?
Nagy hatással volt rám, hogy több embert is elvesztettünk a szűkebb környezetemben. Volt egy hozzám igen közel álló személy, akinek a haláláról telefonon értesültünk, majd egy hónappal később elmentünk a temetésére, és ott egy urnában láttuk őt viszont.
De mi történt közben? Miért van az, hogy Magyarországon ennyire elhúzódik a halál és a temetés közötti idő?
Felvidéken egy héten belül temetnek, de Brüsszelben is, pedig az egy nagy város. Az érdekelt, hogy mi történik a holttesttel. Nem sokat tudunk róla, fogalmunk sincs, ki ér hozzá, hova szállítják… Óriási tabusítás veszi körül, senki nem akar róla tudni, nem akar vele foglalkozni.
Az is érdekes, hogy Magyarországon mennyire másképp állnak a temetkezéshez, mint nálunk Felvidéken vagy a frankofón világban. Nálunk mindenkit ravataloznak, az öngyilkosokat is, nagyon ritka az, ha valakit nem. De Brüsszelben is így van: ha valaki meghal, akkor a rá következő két nap el lehet menni megnézni a holttestet a temetkezési vállalatnál. Ott van a test a ravatalon, eljöhetnek a rokonok, barátok, ismerősök búcsúzni. Van, aki megérinti, megpuszilja, és van, aki hosszan ül mellette.
Pszichológiai szempontból fontos a testtől való búcsú, sokkal könnyebb így elengedni a szerettünket.
Itthon viszont alig van olyan középkorú ember, aki látott halottat.
Megváltoztatta ez a könyv a halálhoz való viszonyodat?
Igen. Volt egy rokonunk, aki amikor meghalt, ragaszkodtam hozzá, hogy legyen ravatal. De még a családtagok között is voltak olyanok, akiket ez megdöbbentett. Aztán meg azzal is jöttek, hogy milyen drága. Budapesten külön kell kérned a ravatalt, sokan nem jönnek el ilyen formában elbúcsúzni, mondván: milyen középkori, perverz megközelítés ez. Mások meg arra panaszkodnak, hogy túl sok pénzbe kerül. Persze mindenütt drága a temetés, de Magyarországon kiugróan sokba kerül.
A gyászfolyamatokkal elakadhat az ember, ha nem látja a holttestet, ezt tapasztalatból tudom, de akkor még inkább, ha egy szerettünkről nem tudhatjuk biztosan, hogy valóban meghalt, mert „csak eltűnt”. Ez a probléma megjelenik az Üveghattyúban, Klaudia figurájában is.
Ez abszolút így van. Gyásztanácsadók mondják, hogy ha valakit úgy veszítesz el, hogy nem tudtál neki mindent elmondani, akkor is búcsúzz el tőle: tegyél ki két széket, az egyikre ülj le, a másikra képzeld őt oda, és mondd ki neki hangosan, amik benned ragadtak.
Mindig alaposan feltérképezed a könyveid anyagát, hátterét. Ezúttal milyen kutatásokat végeztél?
Jártam számos hamvasztóban, temetkezési vállalatnál segédkeztem, igyekeztem olyanokkal összeismerkedni, akik ezen a területen dolgoznak, temetésekre jártam, de voltam illegális boncolásokon is.
A regény egyik szála egy Brüsszelbe költözött háromgyerekes nő, Rita mindennapjait mutatja be. Miért épp most érezted azt, hogy szeretnéd elmesélni ezt a történetet? És mennyiben tartalmaz téged Rita figurája?
Mindig kell egy szemszög, és ez volt a legegyszerűbb: az én világom. Közben persze meg is akartam írni az élményeimet, a kisgyerekes létet külföldön, családi háttérország nélkül, hogyan élünk nyelvtudás, tapasztalat nélkül, hogyan nevelünk gyereket idegenben.
Hogy milyen az, amikor a gyereked jobban ismeri a befogadó ország nyelvét, mint te.
„Meg kell a gyerekeket tanítani magyarul is írni-olvasni” – döbben rá Rita. Te hogyan élted meg azt, hogy néha már nem elég, ha a két szülő csak simán beszéli otthon a gyerekeknek az anyanyelvüket?
A szülők részéről extra erőfeszítést igényel, hogy a gyerek az anyanyelvét magas szinten tudja művelni, használni. Vannak hétvégi iskolák, szombati magyar nyelvtanfolyamok, mindenütt vannak magyar kolóniák, közösségek. Mi borzasztóan odafigyeltünk erre, rengeteg energiát tettünk bele, hogy a gyerekeink bő szókinccsel beszéljenek magyarul.
A Pelekaland című gyerekkönyvem kapcsán sokat jártam magyar expat közösségekbe, ahol azt figyeltem meg, hogy a luxemburgi magyar gyerekek között sokan vannak, akik akár szebben beszélnek magyarul, mint ha idehaza kiválasztanál egy random helyet és ott kérdeznél meg valakit. Tehát ha a szülők odateszik magukat, és tudják, hogy ez az, amire oda kell figyelni, akkor az nagyon erősen működik.
A főhősöd öt éve költözött Brüsszelbe, két évre. „Ide szinte mindenki pár évre jön” – hangzik el a szájából. Mi történik, hogy a tervezettnél mindenki tovább marad?
Ez ugyanúgy igaz lehet a londoni vagy a bécsi magyarokra. Nehéz azt mondani, hogy örökre kiköltöztem, és csak nyáron megyek majd haza egy hétre a Balatonra. Ezt kevesen tudják így kijelenteni.
Könnyebb azt mondani, hogy csak egy kis időre mész, aztán majd úgyis hazatérsz.
Főleg, hogy bizonyos idő elteltével átértékelődik, hogy mi lesz a hazád, az otthonod. A haza egy idő után sokkal távolabbi lesz, és jóval kevésbé ismerős, mint az a közeg, amibe odaköltöztél. Mi hét éve élünk Brüsszelben, és most költözünk haza.
Belgium fővárosa azért mégis kicsit más, mint London vagy Bécs, hiszen – ahogy te is írod – „Brüsszel a magányos nők városa, ahol a férfiak mind kaptak egy visszautasíthatatlan ajánlatot”. Ők dolgoznak, a gyerekek iskolába, óvodába járnak, a nők viszont légüres térbe kerülnek.
Brüsszelben ott vannak az EU-s intézmények, a NATO, rengeteg civil szervezet, ezekben a magasan kvalifikált munkakörökben jellemzően férfiak dolgoznak. A párjuk pedig otthon marad a gyerekekkel, miközben ő ugyanolyan magasan képzett. Ezt a felemás helyzetet kell megoldani valahogy, és úgy helyezkedni, hogy mindenkinek jó legyen. Sok kihívással jár.
Neked sikerült megszeretni a várost?
Nagyon, imádom a kulturális életét, az ételeket, az ízeket… most épp kagylószezon van, hihetetlenül olcsón lehet nagy szatyor kagylót venni. Kiváló pékárukat lehet kapni, de szeretem az emberek laza mentalitását is.
Eleinte nagyon furcsa volt, hogy ennyire nyugodtak a brüsszeliek.
Egy U alakú társasházban lakunk, ahol így rálátunk a szomszédainkra is. Én ott nyugodtam le anyaként, hogy megtapasztaltam, ők hogyan élnek. A hozzám közel álló helyiek mind nyugodt anyák, végtelen türelemmel vannak jelen a gyerekeik mellett, kiegyensúlyozottak, és egyáltalán nem görcsölnek olyan dolgokon, amilyenek itthon áradnak a médiából.
Reggel csinosan felöltöznek, és úgy ülnek le a szépen terített asztalhoz.
Soha nem láttam őket mackónadrágban. Nagyon megadják a módját.
Lehet, hogy csak három pulóverük van, de az mind magas minőségű.
De mondok egy másik dolgot, ami nagyon megfogott. Fél évvel azután, hogy kiköltöztünk, lakógyűlést tartottak a házban. Na, gondoltam, most fog kibújni a szög a zsákból! Biztos egymás torkának esnek, hisz hallottam, hogy az egyiket zavarja, hogy a másik odahúzza a kukát… ehelyett olyan volt az egész, mint egy coaching ülés. „François, jól értem, hogy neked nem tetszik, hogy a kuka ott van? Nos, Jérôme, mit tehetnénk, hogy ez megoldódjon? Ki milyen feladatot vállal az ügyben?”
Mindenki nagyon szépen beszélt, udvarias volt és asszertív. Én teljesen máshoz voltam szokva. Olyan helyzetekhez, amikor húsz éve dédelgetett nézeteltérések miatt van vérre menő csetepaté.
Ez az a mentalitás, amit szeretnél magaddal hazahozni?
Abszolút! Egyszer Varró Dani járt nálunk, a brüsszeli Liszt Intézetben, ahol felolvasta a buszsofőrökről szóló versét, akik mind mogorvák. A gyerekek meg nem értették, hogy miért undok a buszvezető? Bennük az van, hogy ha futunk, akkor megáll a sofőr, és mindig mosolyog.
Mennyire volt nehéz megtartanod az itthoni barátságokat, kapcsolatokat? Rita ezzel is küzd, két világ közé kerül.
Ez is nagy tudatosságot igényel, de pont azt beszéltük a férjemmel: azokért a kapcsolatokért, amik időközben eltűntek, felmorzsolódtak, igazából nem kár.
A rendes lányok csendben sírnak sikerköteted is megjelenik utalásszerűen a gyerekkori barátnő, Klaudia karakterében. Miért tartottad fontosnak, hogy ebben a regényedben is felbukkanjon a dunaszerdahelyi maffia körüli dolgok?
A rendes lányokat nagyon sokan szerették, rengetegen olvasták, és tudtak hozzá kapcsolódni. De közben voltak olyan hangok is, amik azt mondták: nem is érintett ez olyan sok embert. Holott itt még mindig van egy kollektív trauma, én is ismerek több olyan embert, aki még mindig várja vissza a hozzátartozóját.
Az a pokol egyik legmélyebb bugyra, amikor nem tudod, hol a gyereked.
A másik szál egy táncoslány, Laura útját kíséri végig. Sok kihívás éri: szeretne bejutni a vágyott produkcióba, egy modern cirkuszba, közben Brüsszelben próbál boldogulni, és egy abuzív kapcsolatba is belekeveredik. Miért tartottad fontosnak, hogy beszélj a könyvedben a bántalmazó viszonyokról?
Nagyon erősen hatnak rám azok a hírek, amik olyan fiatal lányokról szólnak, akik előtt ott lenne az egész élet, de a párjuk meggyilkolja őket. Ezt iszonyatosan felháborítónak és igazságtalannak tartom. Közben ott van egy csomó előjel, amik alapján ezek a férfiak kiszűrhetőek lennének. De a médiában is úgy jelennek meg az erről szóló hírek, hogy egyébként milyen rendes férfi volt. Holott a környezetük is gyakran tudja, látja, hogy milyenek valójában. Mégsem szólunk.
Van két lányom, nagyon sok félelmemet beleírtam ebbe a könyvbe.
Milyen érzés most lezárni ezt a könyvet, és útjára bocsátani?
Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni hozzá az olvasók. Ami furcsa: amikor meséltem róla, hogy ez a regényem ravatalozásról, temetkezési szokásokról fog szólni, sok hűséges olvasóm jelezte, hogy ő ezt biztos nem fogja a kezébe venni. Úgy csináltak, mintha tőlem tudták volna meg, hogy majd meg fognak halni. Arról nem is beszélve, hogy az eddigi témáim sokkal keményebbek voltak.
Miért van ennyire tabusítva a halál szerinted?
Ez régiónként, országonként változik, de minél inkább nem akarunk róla beszélni, az annál inkább kedvez a temetkezési üzletágnak. Ha nem tudod, mi történik, bármennyi pénzt le tudnak rólad gombolni. Az, aki még a balatoni lángosnál is alkudozni kezd, az anyja temetésével kapcsolatban nem fog. Azt kínosnak érzi.
A temetkezési irodában dolgozók között nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akik nagyon boldog, kiegyensúlyozott életet élnek.
Rendben vannak a kapcsolataik, szépen be vannak rendezve az otthonaik, és abszolút a carpe diem felfogásnak élnek. Talán az, hogy naponta látnak halottakat, és tudják, az élet bármikor véget érhet, szemléletformáló erővel bír. Sokszor találkoztam ezzel a felfogással náluk: sosem lehet tudni, meddig tart az élet, úgyhogy felveszik a szép cipőt, finom vacsorát főznek a családjuknak, lezárják a vitáikat és csak értékes kapcsolatokat tartanak fenn.
Magyarországon viszont a temetkezési vállalatot olyan tabu övezi, hogy a benne dolgozók sokszor eltitkolják még a tágabb rokonság vagy a szomszédaik előtt is a munkájukat. Ma már inkább a gyökértelen rítusok dívnak: a Facebookon feketére állítják át az emberek a profilképüket, meg angyalkákat küldenek, de a temetésre már nem mennek el.
