Kitakarja a politikus a szépírót? Elővettük Csurka István drámáit [Csurka 90]

Kicsoda Csurka István? Azok számára, akik a szerkesztőség tagjaihoz hasonlóan a harmincas-negyvenes éveikben járnak, és a rendszerváltás idején gyerekek, illetve kiskamaszok voltak, Csurka elsősorban politikus.

Az a politikus, aki az MDF-ből történő kizárását követően 1993-ban megalapította a Magyar Igazság és Élet Pártját. A MIÉP önmeghatározása szerint „Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar” volt, a gyakorlatban viszont Csurka a párt elnökeként és 1998-2002 között országgyűlési képviselőjeként a szélsőjobboldali radikalizmust képviselte.

Beszédeiben és írásaiban antiszemita, rasszista és xenofób állításokat fogalmazott meg úgy a kulturális, mint a társadalmi életre vonatkozóan, és visszahozta a közéletbe azt a gesztust, hogy egyes magyarok meg akarják határozni, hogy mások magyarnak számítanak-e. Pártja és politikai pályafutása végét a Jobbik Magyarországért Mozgalom felemelkedése és sikere jelentette, a MIÉP végül 2021-ben szűnt meg, kilenc évvel Csurka halálát követően.

Ez a cikk viszont nem Csurka politikájáról szól. Illetve elsősorban nem arról.

Szintén a mi generációnk számára (a fiatalabbaknak pedig főleg, már ha egyáltalán tudják még, hogy ki volt ő) Csurka, a szépíró láthatatlan maradt – teljesen kitakarta a politikus. Pedig termékeny szerző volt prózaíróként is, irodalmi szempontból viszont elsősorban a drámái jelentősek, amiket nagy sikerrel játszottak a hetvenes-nyolcvanas évek magyar színházai a fővárosban és vidéken is.

Hogy jobban megértsük Csurka korai drámáit, Sándor L. István színháztörténésszel beszélgettünk, aki Repedések a rendszeren című könyvének egy fejezetében foglalkozott velük (a tanulmány egy részét elolvashatod az Ellenfényben is.)

Generációs sors és rejtőzködési technikák

Csurka darabjaihoz közelítve előbb mindenképpen érdemes kiemelni a nemzedékiség kérdéseit, amely nemcsak a drámaíróhoz, de a későbbi politikushoz is kulcsot adhat.

Az író 1934-ben született, az 1956-os eseményekben már a Színház és Filmművészeti Főiskola nemzetőrségének vezetőjeként vett részt, ami miatt fél évre a Kistarcsai Központi Internálótáborba zárták, majd Raszkolnyikov fedőnéven III/III-as ügynöknek szervezték be.

Ügynökmúltját az elsők között tárta a nyilvánosság elé 1993-ban, a fellelhető dokumentumok alapján végül az együttműködés teljes hiánya miatt alkalmatlannak nyilvánították.

Csurka úgy fogalmazott, az övék a „hídon át menetelő nemzedék”: nem az apáké, akiket felnőtt korukban kényszerített tőlük idegen szerepekbe a kommunizmus, és nem is az új generációé, aminek képviselői már a Rákosi-, illetve Kádár-rendszerben születtek és szocializálódtak.

Csurka István Szigligeten, az Írók Alkotóházában 1961-ben. Fortepan / Hunyady József

Sándor L. István szerint ebben a középső értelmiségi és művésznemzedékben, amihez Csurka is tartozott, erőteljesen felfedezhető a világ alakítása iránti igény – ennyiben kapcsolódik Csurka is hatvanas években jelentkező új nemzedék szemléletmódjához. Ez a változtatási igény viszont élesen szemben állt azzal a realitással, hogy a hatvanas-hetvenes években, amikor Csurka is befut drámaíróként, mennyire nem lehetett – legfeljebb áttételesen, homályosan, becsomagolva – kimondani, néven nevezni problémákat, konfliktusokat, eseményeket.

Egyfajta önálcázás, rejtőzködés Csurka életében is megjelent. Családi hátterében inkább polgári, illetve művész-értelmiségi státusz határozta meg, rá mégis népi származású íróként tekintettek és ő maga is ezt erősítette, hogy érvényesülhessen a kor elvárásai közt: a dramaturg szakra jelentkezve önéletrajzában azt az egy nagyapát emelte ki, aki kisparasztból szegényparaszttá csúszott le, majd ahogy Sándor L. írja, a főiskolán egyfajta narodnyik szerepet felvéve eleve úgy állította be magát, mint akit szükséges átnevelni, formálni.

„A védekezésnek az kínálkozott a legjobb módjául, ha egy ponton, egy magam által választott ponton bírálhatóvá, hibássá és átnevelendővé teszem magam.

Ezt választottam. Tudtam ízes békési tájszólással beszélni, ismertem a paraszti élet és munka számtalan emberi és tárgyi vonatkozását” – idézi Csurkát a színháztörténész tanulmányában.

A taktika bevált, Csurka pedig az apai örökséggel szembehelyezkedve más barátokkal, más társasággal vette körbe magát, és felvette annak a bohémnak a szerepét, aki lóversenyre jár, iszik, kártyázik, jól érzi magát a bőrében.

Tulajdonképpen kettős szerepről beszélünk: a nappali énhez tartozott az író, aki a kortárs értelmiség, valamint társadalom problémáit feszegette sok humorral és érzékenységgel. Éjszaka pedig bohémként szórakozott, és időről időre – mint Eörsi István az Egy átvilágítás átvilágítása című írásában felidézte – a barátait sokkolóan előtört belőle az antiszemitizmus. Mint Eörsi írja, a Kádár-korszakban egy „bécsi konfliktus miatt bámultam Csurkát: hogy egy-két szörnyű kisiklástól eltekintve milyen elszántan küzd a hazulról kapott ideológiai útravaló ellen. Olyan barátokhoz kötötte kölcsönös szeretet, akiket ma kiiktatna [a kilencvenes évek politikusaként – a szerk.] a nemzet testéből, mint szennyezet liberális vagy pláne exbolsevista hordalékot.”

„Az az érzésem, hogy sok mindent elfelejtett ezekből az élményekről és érzésekről, amikor a rendszerváltás után elkezdett politizálni” – mondta Sándor L. beszélgetésünk során. „Csurka úgy tett, mintha nem is hídon átkelő nemzedék lett volna az övé, és vissza lehetne térni az egyik partra, a kommunizmus előtti időkhöz, és érvényessé lehetne ismét tenni a háború előtti politikai gondolkodás módot és retorikát.”

Újító, humoros és elsöprően népszerű

Miről is szólnak Csurka István drámái? Csak néhány példa a teljesség igénye nélkül: négy férfi éjszakai kártyázás közben beszélget, és így tárul fel a kompromisszumokkal teli, sehova sem tartó valóságuk (Ki lesz a bálanya?). Két férj kitalálja, hogy feleséget cserél, hogy történjen valami, ami próba elé állíthatja őket (Deficit). A színészek fellázadnak, mikor a rendszer által kegyelt, de tehetségtelen rendező képtelen levezényelni a próbát, és visszakövetelik jó képességű asszisztensét, mire megérkezik a filmgyár ura, az elvtárs, és „helyre rakja” a dolgokat (Eredeti helyszín).

Az 1970–80-as évek fordulóján Csurka az egyik legtöbbet játszott és legsikeresebb hazai drámaíró,

mutat rá Sándor L. tanulmányában. Kifejezetten termékeny szerző, akinek szinte minden évben van egy bemutatója az akkor legprogresszívebbnek számító Vígszínházban. A sikerhez hozzátartozik az is, hogy Csurka értő rendezőre talált Horvai István személyében, aki megküzdött azért is, hogy a darabok színre kerülhessenek. A darabjait műsorra tűzik a fővárosban és vidéken, van, amiből forgatnak tévéfilmet, miközben ő hangjátékokat és forgatókönyveket is ír. 

De milyenek a drámák, amik ennyire betalálnak a kor közönségének?

„A hatvanas-hetvenes évekbeli Csurka-dráma a magyar társalgási dráma hagyományába illeszkedik, azaz nem a cselekmény vagy a jellemek rajza hangsúlyos bennük, hanem a verbalitás, a szöveg” – mondja Sándor L., aki szerint Csurka jól mondható dialógusokat írt és erős karakterek szájába adta őket.

Csurka István Amerikai cigaretta című rádiójátékának felvételekor. Iglódi István színész-rendezővel. Fortepan / Szalay Zoltán

Sokszor megjelenik nála a szerepekbe kényszerítettség témája, a drámák pedig nem egyszer szerepekre szétbontott monológok. Ebben párhuzamosan mozog a kortárs világirodalmi trendekkel, gondoljunk Edward Albee Nem félünk a farkastól (1961–62) című világhírű darabjára, amely sok párhuzamot mutat akár a Ki lesz a bálanyával?, akár a Deficittel. Eltér viszont a világról jelentőset és azt pátoszosan mondani akaró elődöktől, például Németh Lászlótól, Illyés Gyulától.

Csurka fecsegőbb, játékosabb, ironikusabb hangot üt meg, fontos kérdésekről ír úgy, hogy az nem válik patetikussá.

Itthon ő emeli be először a köznyelv oldottabb formáit a dráma szövegébe, így legjobb műveiben érdekes emberek érdekes és önreflektív gondolatait halljuk. 

A tépelődő hős: értelmiségi

Csurka hősei saját magukkal és a valóságukkal elégedetlen értelmiségiek, akik valamilyen izgalmat keresnek az életben: provokálják a környezetüket vagy saját magukat akarják próbatétel elé állítani. Mindez helyettesítő szerepet tölt be, hiszen a világot nem tudják megváltani és önmagukba vannak szorítva.

Mivel a korban nincs szabadon kimondható, és így megjeleníthető konfliktus sem, a dráma tétje is a hősökben ragadható meg: 

az önértékelés küzdelmeit látjuk.

Képesek-e ezek a szereplők becsülni önmagukat? Milyen bizonyítékot tudnak felmutatni az 1960–70-es években arra, hogy jutottak valamire az életben? 

Bár például Csurka első és talán legjelentősebb darabjának, a Ki lesz a bálanyának a vége az egyik szereplő öngyilkosságát sejteti, Csurka hősei az életet és az élvezetet választják, és mivel élni akarnak, alkalmazkodnak. Az említett darab bravúrja egyébként, hogy a hagyományos drámai szituációkat helyettesítő erővé a kártyajáték válik, annak a feszültségei, fordulatai bontakoztatják ki a szereplők karakterét, dilemmáit, valóságát.

Ki lesz a bálanya?

Csurka darabjai kezdetben nehezen találtak színpadra, sőt, Csurka a saját bevallása szerint azért írta az első után a további drámáit, hogy azokkal utat törjön, és „színpadra segítse” a Bálanyát.

Az eredetileg kisregénynek szánt darab 1961-ben született Szigligeten, és erősen önéletrajzi ihletésű: Csurka alteregóját, Csüllöghöt később Cserhalmi György alakította Dömölky János 1977-es tévéjátékában. Az eleve csupán 1980-ban képernyőre kerülő adaptációig viszont rögös út vezetett, a darabot 1969-ben mutatták be, akkor is stúdiószínpadon (utána majd csak 1983-ban Zalaegerszegen, aztán 1984-ben a Pesti Színházban, Horvai István rendezésében).

Az akadályt egyfelől az jelentette, hogy a ma már kissé nehézkesnek ható eszmecsere akkor kifejezetten progresszívnek, a konzervatívabb ízlés számára bosszantónak számított: négy férfi egy banális helyzetben elvontabb kérdésekről is beszélget.

A másik okot a szerző is megfogalmazta 1977-ben: „A Bálanyában végeredményben egy nemzedéknek egy bizonyos történelmi helyzetből, az ’56-ot követő történelmi helyzetből való útkeresését, az élet egyre fogyó és egyre táguló, egyre megújuló és egyre változó, tehát őket állandóan válaszút elé állító kérdéseibe, lehetőségeibe való csimpaszkodást írtam meg. Emiatt szenvednek, emiatt kártyázzák halálra magukat ezek a figurák, mert 

egyrészt kicsúszott lábuk alól a talaj, másrészt új szőnyegek, új varázsszőnyegek kerülnek talpuk alá, és nagyon nehéz a régi eszméket megtalálni, tovább vinni a zászlót”.

Csurka sikerében közrejátszhatott az is – véli Sándor L. –, hogy a legjobb darabjait sokáig tilalmas volt játszani. Mint ahogy az 1961-ben írt Ki lesz a bálanya? is csak 1969-ben kerülhetett színpadra, az 1967-ben írt Deficitet is csak 1979-ben mutathatták be. Ez sajátos „ellenzéki feelinget” adott a Csurka-darabok premierjeinek, a közönség azt kereste bennünk, hogy mi mindenről beszélnek, amiről nem szabad nyilvánosan szólni.

Szónoklat a szobában és tömegek előtt

Míg Csurka első drámái a vígjáték és a tragédia között mozogtak, a későbbiekben egyre inkább eltolódtak a szatíra felé (Döglött aknák - 1971, Nagytakarítás - 1977), amiben felfedezhető egy szerzői elmozdulás is. Csurka a hősei györtődésében megjelenő, számára is személyes és önreflektív bűntudatot, valamint felelősségvállalást fokozatosan áthárította a társadalomra. 

„Az érvényes írói gondolkodás jellemzője, hogy képes ábrázolni az egy emberben is megjelenő belső ellentmondásokat. Amikor ez megszűnik és a szerző elkezd ítéleteket megfogalmazni, az már nem olyan érdekes” – mondja Sándor L., aki szerint

a szatíra a „társadalmi számonkérés” műfaja.

Mint ilyen, az az elvágólagosság jellemzi, hogy valaki vagy egyetért a benne megfogalmazott kritikával, mert hasonlóan látja a világot, vagy nem tud vele mit kezdeni. És ezzel el is érkeztünk Csurka politikussá válásának problémájáig.

Az írónak a közös emberit kell megjeleníteni, amiben – világnézetétől vagy politikai hovatartozásától függetlenül – mindenki megtalálhatja a maga igazát. A politikus viszont részigazságokat képvisel, és miközben megpróbál ennek minél nagyobb elfogadottságot szerezni, eközben kizárja a közös gondolkodásból azokat, akik nem értenek vele egyet. 

Csurka darabjaiban a színháztörténész látja a politikus előképét is. A Csurka-hősök gyakran lakásokban szónokolnak, de eleinte saját magukkal sincsenek kibékülve. Amikor viszont Csurka hősei már rendben vannak magukkal és továbbra is szónokolnak, akár fel is fedezhető mindebben az a számonkérő gesztus, ami a későbbi politikust is jellemzi.

Értelmiség válságban

„Tulajdonképpen Magyarország egyik tragédiája ez, hogy a magyar értelmiség – ahogy Czifra is beszél róla a Bálanyában – sokáig csak a tagadásban tudta megfogalmazni magát. És amikor konstruktív magatartásokra lett volna szükség, akkor nem volt honnan ezt a tudást előrángatni” – írja Sándor L. a rendszerváltó értelmiség kudarcára utalva.

„A gondolkodó ember tagadott” – fogalmazza meg már a beszélgetésünk során, amikor arról mesél, hogy a nyolcvanas évekre általánossá vált az érzés, hogy nincsenek valós ideálok, a „tervezés” pedig nevetséges, hiszen ez „a létező változatlanság ideológiai eszköze”. 

Ebben az állapotában az értelmiség nem tud konstruktív ellenpontot kiépíteni a rendszerváltás utáni közéletben, mert nincs róla megélt tapasztalata.

Mindeközben az értelmiségi politikusok, köztük már Csurka is, úgy tettek, mintha a kilencvenes évek elején vissza lehetne térni a közvetlenül a második világháborút követő pillanathoz, és abból a pozícióból, azokkal az attitűdökkel folytatni. Nem csoda, véli Sándor L., hogy olyan gyorsan túlléptek rajtuk, és érkeztek új politikusok, más retorikával, kevesebb ideológiai kötöttséggel és sokkal praktikusabb célkitűzésekkel.

Réz Pál írta Csurka nekrológjában: „Ifjú hívei, tanítványai voltak azok, akik az ő pártjánál is radikálisabb mozgalmukkal, a tőle tanult fajelmélet továbbélezésével, korszerűbb retorikájukkal villámgyorsan elhódították szavazóit, őt magát pedig úgy szorították ki, kergették ki a politikai arénából, mintha soha nem is játszott volna szerepet a magyar életben. Csurka eltűnt. 

Annyi ideje már nem maradt, hogy visszataláljon az irodalomhoz, de amúgy is erősen kétséges, hogy az efféle vállalkozás sikerrel járt volna.

Kegyetlen játéka, kaján fintora ez a történelemnek.”

Csurkát, az írót tehát gyakorlatilag eltörölte Csurka, a szélsőjobboldali politikus. De mi a drámaírói hagyatéka? Felbukkanhat-e a szerző a politikus mögül?

Mi lesz Csurka drámaírói öröksége? És Szabó Magdáé?

„El kell felejteni a politikust, hogy az író megint érdekes legyen” – mondja Sándor L., aki szerint a drámaszerző Csurka még képes volt olyan közös igazságokat megragadni az 1970-es években, amikben az emberek ráismertek önmagukra. A darabjaiban jó szerepek vannak, márpedig a drámákat nem a társadalmi környezet, hanem a színészek tartják életben, véli a színháztörténész. 

Igaz, a Csurka-darabok – a szerző politikai megítélésétől függetlenül – szakmai szempontból nincsenek könnyű helyzetben. 1992 óta öt bemutatója volt (színpadra állították például a Deficitet, a Döglött aknákat és az Eredeti helyszínt [1976] is), viszont korunk színháza vagy valami nagyon újat keres, vagy a nagyon biztos klasszikushoz nyúl. Csurka pedig már és még egyikhez sem tartozik. Emellett olyan különlegességei sincsenek, amit fel kellene fedezni bennük.

Sándor L. viszont arra figyelmeztet, hogy Csurka ezzel egyáltalán nem egyedüli példa a kortársai közül.

„Örkény István megkérdőjelezhetetlen klasszikussá vált, de rajta kívül még nincs olyan szerző, akiről ez eldőlt volna.

Ennek egyik oka, hogy a nagyon egy adott korhoz kötődő dilemmarendszert bemutató darabok nehezen élik túl a korukat. Székely Jánosnak csak a Caligula helytartója című darabját játsszák, Szakonyi Károlytól pedig csak az Adáshibát. A prózaíró Szabó Magda időközben világhírű lett, de hol vannak a bemutatásuk korában sikeres darabjai? És a Sütő András-, Gyurkovics Tibor-, Hernádi Gyula- vagy Illés Endre-darabok? Weöres Sándor drámái valószínűleg tovább fognak élni, de azok a saját korukban nem találtak színházat. Ugyanakkor egy-egy dráma továbbéléséhez nem az kell, hogy rendszeresen játsszák őket, hanem az, hogy időről időre szülessen belőlük egy-egy jelentős bemutató, ami újból felhívja rájuk a figyelmet.”