Tabajdi Gábor: A III/III. krónikája
Jaffa, 450 oldal, 2013, 2792 HUF
Fotó: Valuska Gábor
A mai napig számos mítosz, legenda és félreértés övezi az 1962 és 1989 közötti időszakban a belső elhárítással foglalkozó III/III-as csoportfőnökség tevékenységét. Ezeket próbálja most eloszlatni Tabajdi Gábor új könyve, A III/III. krónikája, amely az ügynöktörténetek helyett kimondottan a szervezet működésére fókuszál.
„Benkei elvtárs! Ebből nem derül ki, miért áll Moldova ellenőrzés alatt. A feljegyzésben foglaltak nem indokolják. Tájékoztassatok. Inkább a kiadó álljon vele vitában, mint Ti” – írta még 1976 novemberében Biszku Béla. Moldova György író akkor már jó ideje megfigyelés alatt állt: telefonját lehallgatták, nyomon követték író-olvasó találkozóit, akárcsak a MÁV-ról szóló könyvének születését. Nem ő volt az egyetlen az írók közül. 1972-ben például egy átfogó BM-es felülvizsgálat arra jutott, hogy a „veszélyes elemként számon tartott” Bibó Istvánt és Göncz Árpádot továbbra is ellenőrizni kell. És szintén nem bíztak semmit a véletlenre Nagy Gáspár költő esetében, akinek 1973 februárjában a Marczibányi téren tartott estjéről a könyv szerint legalább négy hálózati személy jelentett. Heller Ágnesnek még a megfigyelési fotóját is közli a kötet: a filozófus ellenőrzése az 1968-as csehszlovákiai bevonulást elítélő nyilatkozata után vált erőteljesebbé.
A III/III. krónikájából ugyanakkor kiderül az is, hogy a politikusok, írók, másként gondolkodók mellett a belső elhárítás a zenészeket is szoros megfigyelés alatt tartotta. Az 1973-as miskolci popfesztivált megelőző napon például többeket igazoltattak, ezt követően pedig – mások mellett – Bródy János is a rendőrségi fogdában töltötte az éjszakát. A zenész ezt másnap koncert közben felemlegette, Bródy pedig emiatt rendőrhatósági figyelmeztetésben részesült, fél évre eltiltották a színpadtól, és később izgatás miatt eljárás indult ellene. Az állambiztonság emberei kiemelt figyelemmel követték a Beatrice sorsának alakulását is, és örömmel nyugtázták az együttes 1981-es felbomlását. A zenekart egyébként 1978 óta folyamatosan megfigyelték. Volt, hogy Nagy Ferót koncert közben a színpadon igazoltatták, emellett hamis híreket is terjesztettek róla (például, hogy élő csirkét darált a színpadon).
A III/III-as csoportfőnökség tevékenységével kapcsolatban az elmúlt években egészen sajátos helyzet alakult ki. Tabajdi Gábor a Könyvesblognak adott interjújában emlékeztetett arra, hogy míg a szakmai publikációk egyre gyorsuló ütemben látnak napvilágot, addig a szélesebb közvélemény kevéssé ismeri ezeket, ráadásul a belső elhárítással foglalkozó csoportfőnökség tevékenységét még mindig sok mítosz, legenda és félreértés övezi, „kezdve azzal a régi tétellel, hogy mindenfajta iratot megsemmisítettek ’89-ben”.
Az iratmegsemmisítések ugyanakkor egyfajta keretet is adnak a kutatásoknak: „nyilván abból dolgozunk, ami megmaradt”. Leginkább a nyolcvanas évek iratai tűntek el, ilyen esetekben a kutatók lehetőleg alternatív forrásokra támaszkodnak, például az állami, illetve a pártvezetésnek felterjesztett napi jelentésekre.
A könnyen átlátható és közérthető nyelven megírt kötet 1962-től kezdve időrendi sorrendben villantja fel a szervezet krónikáját, a nagy port felvert botrányoktól kezdve az egészen csip-csup esetekig (például amikor a belső elhárítás emberei a parkolási körülményekre panaszkodnak), és a történész abban reménykedik, hogy az így felfűzött ügyek „új összképet adnak, új összefüggésekre mutatnak rá, és továbbolvasásra buzdítanak”.
Tabajdi Gábor a kötet által tárgyalt ügyek közül kiemelte a Matheovits Ferenc egykori kereszténydemokrata politikus elleni koncepciós eljárást. A könyvből kiderül, hogy esetében a rendszerellenes szervezkedés vádját baráti összejövetelekre, borozásokra, névnapozásokra alapozták, az írott program hiányát pedig a „mély konspirációval” magyarázták. „Az ő ügye kapcsán bemutatható, hogyan változik a szervek belső működése, és hogyan változik a politikai megrendelés. Milyen a Rákosi-korszak ÁVH-ja, és ehhez képest miben más a kádári állambiztonság. Ugyanakkor kimutatható az is, hogy mik az állandó elemek, vagy hogyan hasznosítják újra, akár a hatvanas évek közepén is, az ötvenes években kialakított koncepciókat” – hangsúlyozta Tabajdi Gábor.
A III/III. hivatalos állományában egyébként nagyjából két-háromszázan dolgoztak: ők voltak azok, akik a központból a belső elhárításért, a belső stabilitásért indított titkosszolgálati akciókat irányították. Esetükben három generációt különböztethetünk meg. Első körben ott volt az úgynevezett ávós generáció, ők 1949-50-ben tömegével kerültek be az állambiztonsághoz, „népi káderként többnyire”. 1956 után átalakították az állományt, ennek a tagjai azután valamikor a hetvenes évek elején-közepén mentek nyugdíjba. Ezenkívül volt egy, már a Kádár-korban szocializálódott, „akár a belügyminisztérium más területéről, például bűnügyi vonalról vagy máshonnan érkezett megfiatalított állomány, amely 1989-ig dolgozott”. Tabajdi Gábor elmondta, hogy ők voltak azok, akik az ügynökök beszervezését, tartását, irányítását végezték, „adott esetben olyan ügynökökét is, akik évtizedekig szolgáltak, akár úgy, hogy kezdetben egy ávós tartótiszt, a végén pedig egy fiatal főhadnagy irányította őket a nyolcvanas években”.
1962-ben egyébként leszerelték azokat az államvédelmi tiszteket, akik valamilyen formában részt vettek a koncepciós ügyekben. Ők voltak az „elbocsátott légió”. A szervezet azonban nem hagyta őket magukra: a történész szerint a továbbiakban „hruscsovi minta alapján gondoskodtak róluk”, és más területeken közép- vagy felsővezetői pozícióban helyezték el őket. Piros László, az ÁVH korábbi vezetője például a Szegedi Húskombinátnak lett a vezetője, de általános volt, hogy a kompromittált ávósok osztályvezetőként, rendészeti vezetőként dolgoztak tovább (a kötet részletesen felsorolja, hogy kit melyik vállalat vezető beosztásába javasoltak).
A könyvből egyébként a nagy ügyek mellett a III/III-asok mindennapjait, hétköznapi sirámait is megismerhetjük. Így például 1978-ban az egyik beosztott a rossz technikai ellátottságra panaszkodott, máskor pedig az nem tetszett a dolgozóknak, hogy a Néphadsereg (ma: Falk Miksa) utcai új épületben nem működnek a liftek, a munkaszobában nincsenek hamutartók, és sok asztali lámpa hiányzik. Gondot okozott a parkolás is, az egyik feljegyzés írója például azt sérelmezte, hogy az épület előtti helyeket rendszerint magánautók foglalták el. Máskor pedig azt kifogásolták, hogy a legnagyobb nyári melegben arról ismerhető fel az állambiztonsági állomány, hogy „egyedül az idetartozók járnak a városban zakóban, zárt ing-nyakkendővel”.
A kötetnek saját honlapja is van: itt A nap krónikája rovatban mindig az aktuális dátumhoz kötődő eseményekről olvashatnak majd az érdeklődők.
