Az eheti Hosszúba minden belefért, ami miatt anyázó kommenteket szoktunk kapni. Az illiberális hétköznapokon kesergő értelmiségiek, az afrikai feministák, a véres forradalom elől menekülő emigránsok (értsd. bevándorlók), de még az irodalomhoz lazán kapcsolódó techkütyük is. Mutatunk egy hepiendet nélkülöző történetet egy 15 nyelvre lefordított iráni írónőről, megvizsgáljuk, mi a baj a jelennel, és az is kiderül, hogy hány szót tud kimondani percenként Stephen Hawking.
Konrád és Csurka, két jóbarát
Rácz Lajos 2007 óta készít interjúkat Konrád Györggyel, aki 2013 októberében Csurka István fűződő viszonyáról mesélt neki budapesti lakásának erkélyén. Konrádról és Csurkáról elsőre talán senkinek nem a barátság jut eszébe, az meg főleg nem, hogy a két író (akkor még csak író, és nem zsidó író meg szélsőjobbos politikus) Hernádi Gyulával együtt írt alá egy antiszemitizmus elleni állásfoglalást. Az aláírásra persze nem a Csurka-botrányokkal pettyezett kilencvenes években, hanem még a nyolcvanas évek végén, az MDF-es idők kezdetén került sor. Ismeretségük az Életképek című irodalmi folyóiratnál kezdődött, ahová Csurka egy remek novellával jelentkezett. A beszélgetés érinti a Hungária kávéházban elszívott cigiket, a Csurka családi eredetű antiszemitizmusáról szóló első pletykákat, az Eszméletnél együtt töltött időket, de szó esik benne spiclikről, népvezéri szerepről, a londoni sajtról, amiről Csurkának angoltudás hiányában le kellett mondania, a cikkekről, amikben már nyoma sem volt a jó kapcsolatnak, egy Spitzer Gyöngyibabával áttáncolt éjszakáról, és a kihagyott temetésről. Az interjúért ide kell kattintani >>
Elúrhodott, nagyfőnök, rajtad a kevélység!
„Mostanság rendre és nagy indulattal és kajánul említjük föl a hatalmi urizálás nevetséges és fölháborító példáit, a parlamenti viszonyoknak megfelelően, értelemszerűen főként jobboldali eseteket hozva, most ezek látszanak jobban.” Így kezdődik Esterházy Péter HVG-ben megjelent zseniális véleménycikke, A vereség. „A rendszerváltástól 2010-ig eltelt huszonkét év legfontosabb karakterisztikuma a kedélyes derű és a mértékletes semmitmondás lett. A politika egy közepes népszínmű színvonalán teljesített. Nézők és szereplők egyaránt úgy érezhették, hogy ez az egész nem olyan nagyon fontos.” Ez pedig egy véletlenszerűen kiragadott részlet Péterfy Gergely 168 órában megjelent remek véleményéből, a Pogány derűből. Mindkét író ugyanarról beszél. A tökéletesen regénybe, de minimum Örkény-egypercesbe illő jelenetekről a magyar nép zivataros elmúlthúszévéből. Közelebbről mondjuk az elmúlt huszonöt hétről, még annál is közelebbről meg mondjuk arról a huszonöt szerencsés NER-huszárról, akik bárhová is utaznak, valahogy mindig épp ugyanolyan közel maradnak a Gucci-mintás húsosfazékhoz. Azeri baltával felszerelt Tormay Cécile, bagatell urizálás, problémás kutyák, szőrös tökű nacionalizmus, és „a félelem összetéveszthetetlen savanyú szaga.”
Mi történik, ha nem jön be az amerikai álom?
Hogyan lesz egy bestsellerszerzőből remete? Mire képes egy író, hogy legyőzze a démonjait? Felnőttmese az iráni születésű Marsa Mehranról, aki egy szemétdombbá változtatott kunyhó magányában halt meg, valahol Nyugat-Írországban. A nő évekig koncertzongoristának készült, dolgozott orosz gengszterek kamuéttermében New Yorkban, és szűk egy évnyi ismeretség után ő kérte meg barátja kezét. Mehran 2005-ben robbant be az irodalmi életbe Pomegranate Soup című regényével, melyben három iráni nővérről sztorizik, akik egészen egy xenofób ír városkáig menekülnek a forradalom elől, és ott megnyitják kávézójukat. Az Independent cikkében megszólal Mehran férje, aki felesége nyughatatlanságáról mesél, apja, aki mindvégig tisztában volt lánya állapotával, és egy ír pubtulajdonos, akik néha behívta melegedni az utcáról. Mehran történetéről bővebben itt olvashatsz>>
A cég, ami megújította Stephen Hawking beszédét
Stephen Hawking 1985-ban, egy tragikus genfi CERN-kirándulás közben tüdőgyulladással kórházba került, és a betegség következményeként elvesztette képességét a beszédre. (A svájci útról és a lábadozásról bővebben Hawking első feleségének, Jane Wilde-nak memoárjában, az Utazás a végtelenbe – A mindenség elméletében olvashattok – a szerk.) A fizikus kezdetben betűkártyákkal kommunikált, majd az Equalizer nevű számítógépes programra váltott, ami lehetővé tette, hogy a felhasználó néhány kattintással kiválassza a megfelelő szavakat. A program kezdetben egy Apple II számítógépen futott, amihez egy beszédszintetizátor volt csatlakoztatva. Később Hawking már a kattintásra sem volt képes, és amikor 2011-re már csak egy vagy két szót tudott megformálni percenként, az Intelhez fordult segítségért. Hogy az Intel mire jutott, azt ebben a remek WIRED-cikkben olvashatod. >>
A miniszter nem néz félre
És akkor most valami egészen más...méghozzá irodalom! Kedvenc afrikai feministánk, Chimamanda Ngozi Adichie új novellájának már első mondatában elfolyik a magzatvíz. Az újszülöttet anyja Nigéria egykori egészségügyi miniszteréről, Olikoye Ransome-Kuti-ról nevezi el, aki a nyolcvanas években ingyenes vakcinákat adott a csecsemőknek, és megtanította szüleiket, hogyan lássák el gyermekeiket, hogy megelőzzék a korai halandóságot. Adichie történetének főszereplője a szülés előtt a kórházi nővérnek göngyölíti fel családja történetét – mesél apjáról, aki a miniszter sofőrje volt, szülei két elvesztett gyerekéről, és Olikoye látogatásáról a falujában, amivel rengeteg nigériai újszülött életét mentette meg. A novellát itt találod >> (Olvasd el Adichie eddig egyetlen magyarul megjelent regényét, Az aranyló fél napkorongot is, amiről ITT írtunk.)
