Claudia Durastanti Brooklynban született, siket szülők gyermekeként, majd egy kis dél-olaszországi faluba került, ott nőtt fel. Szülei sosem tanították meg neki és bátyjának a jelbeszédet. A gesztikuláció és a szájról olvasás lett a közös nyelvük. A kortárs fiatal olasz írók egyik kiemelkedő hangja, fordítóként is aktív.
Eddig öt kötete jelent meg, a magyar közönség a negyediket, az Ismerős idegeneket olvashatja először (itt beleolvashatsz), melyet 2019-ben a legfontosabb olasz irodalmi díjra, a Stregára is jelölték. Az önéletrajzi elemeket is tartalmazó könyvből nem egy „könnyű” család élete rajzolódik ki: szó van benne fogyatékosságról, mentális betegségről, migrációról, a megértés nehézségéről és idegensgégről.
„Az anyában és az apában egyszerre van jelen az arra vonatkozó igény, hogy ne kezeljék őket fogyatékosként, ne tekintsék őket „másnak”, közben viszont nagyon is hajlamosak áldozatként gondolni magukra” – írtuk kritikánkban.
Mi volt az első élményed gyerekként a szüleid siketségéről, hogyan és mikor eszméltél rá, hogy másképp működnek, mint a többi szülő?
A siketség persze tény, de ez számomra egy történet, egy elbeszélés, és ez a könyv szempontjából is releváns. Ugyanis valaki más hívta fel erre a figyelmemet, valaki más tett különbséget köztem és az anyám között. Lehet, hogy magamtól is eljutottam volna erre a felismerésre, de ez zavaros terep. Olasz vagyok, sokat gesztikulálok, de ezt azért is teszem, mert egy siket nő lánya vagyok. Számomra ez természetes, ahogy az is, hogy az anyám a számról olvas. Lett egy közös nyelvünk. Talán az apámnál más a helyzet, mert neki olyan hangja van, mint egy tipikus siketnek, míg az anyámról könnyen úgy tűnhet, hogy külföldi, aki nem ismeri a nyelvet.
A gyerekek azt fogadják el valóságnak, amibe beleszületnek. Csak idővel veszik észre, hogy az élet másmilyen is lehet, mint amilyennek ők megismerték.
Ebben az iskolának is szerepe van, hiszen azzal egyidőben, hogy felszámolja a különbségeket, meg is teremti azokat.
Kialakul a fejedben egy kép a családodról, és ott rájössz, hogy más gyerekek nem éppen így élnek.
Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy eleinte nem akartál a családodról írni, mert mindig azzal szembesültél, hogy teljesen lekerül rólad a fókusz, amikor róluk beszélsz, csak a szüleid története érdekel mindenkit. Mi változott meg az évek alatt, hogyhogy mégis könyvet írtál róluk?
Emlékszem egy beszélgetésre az egyik legjobb barátommal a főiskoláról, amit azt hiszem, a könyvben is megemlítek. Társadalomból kirekesztett szülők mellett nőtt fel a hetvenes években, a családban gyakori volt a szerhasználat, ugyanakkor tombolt bennük a kreativitás. Lenyűgöztek. Sokszor felvetettem neki, hogy ez egy valóságos aranybánya, miért nem ír róla. Azt felelte, hogy „Te írnál arról a fáról, amire minden nap rálátsz az ablakodból?”
Ezt nagyon érdekesnek találtam, mert én ugyanezt csináltam, ő is megkérdezhette volna, hogy miért nem írok a családomról. Azt hiszem, kerestem a megfelelő nézőpontot, amelyből megszólalhatok. Az antropológiában résztvevő megfigyelésnek hívják, amikor megpróbálsz minél inkább beleolvadni egy közösségbe, de mindig szem előtt tartod, hogy nem egy vagy közülük. Fontos volt számomra, hogy olyan legyek, mint egy külső szemlélő, aki mintegy meglátogatja ezeket az embereket, és nagy érdeklődéssel fordul hozzájuk.
Nem a saját traumám foglalkoztatott, hanem az, hogy ők mit tettek saját magukkal.
Egész életemben dühös voltam, a bátyám a mai napig az, amiért dél-Olaszországba költöztünk. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi vesz rá egy nőt a kilencvenes években, hogy elköltözzön New Yorkból, amit akkor a nyugati világ csúcsának tartottak.
A könyv a memoár és a regény határán mozog. Sok benne az önéletrajzi elem, fontos szerepe van az emlékezésnek, mégis fikció. Hogyan játszottál ezekkel határokkal?
Szerencsés helyzetben voltam, mert az anyám nagyon sok mindent dokumentált az életéről. Kislánykora óta naplót vezet, ezeket én megszállottan olvastam gyerekként. Azzal dolgoztam, amire emlékeztem, nem olvastam vissza őket. Természetesen ez egy hiányos idővonal és archívum, de pont így nyílik tér a fikcióra.
A kezdettől fogva világos volt számomra, hogy arról fog szólni, mi volt akkor, amikor én még nem születtem meg. Különböző szakaszokra bontottam az életüket, és a könyv ritmusa megváltozik, amikor én képbe kerülök. Számomra olyan, mint egy regény, ami lassan átfordul napló vagy esszé formájába, főként az utolsó két fejezetben. Ötvözöm a fikciót az autofikcióval, ezek számomra nem ellentétes fogalmak, hanem egy spektrum, amivel dolgozhatok.
A londoni résznél van egy félresikerült fejezet, amit végül kihúztam. A jövőbe akartam helyezni a történetet, mert azon gondolkodtam, hogy a memoárok miért mindig azzal foglalkoznak, ami mögötted van. Akárcsak egy szelfikamera. De vajon mi történik, ha megfordítod a kamerát, és azt nézed, ami előtted van, úgy, hogy még mindig te irányítasz? Amikor Londonban éltem, folyamatosan a jövőn gondolkodtam, lehet, a város pezsgése miatt. Írtam egy fejezetet magamról, ami a jövőben játszódott, de nagyon sivár lett, nem működött. Ennek ellenére foglalkoztat a gondolat, hogy a memoárban elmélkedhetünk a jövőről.
Nekem az emlékezés addig lényeges, amíg van egy kontraszt azzal, hogy mi nem emlékezés.
A könyv címében szereplő idegenek szót számos karakterre vonatkoztathatjuk, a szülőkre, rátok a testvéreddel, vagy akár a migrációra. Mennyire segített a könyv megírása feloldani ezt az érzést?
Visszautalnék arra a kérdésre, hogy végül miért írtam meg ezt a könyvet. Valójában meg akartam szüntetni az elszigetelődést. Azt hiszem, gyerekként hosszú időn át elszigetelve éreztem magam, főleg abban a kis faluban. És akartam valamit kezdeni a szüleim izolációjával is, mert nem találtam meg őket a könyvekben.
A regényekben vannak siket szereplők, de nagyon félénkeknek vagy csendeseknek ábrázolják őket.
Sztereotípiával viszonyulunk a fogyatékosság iránt, gondolj csak a vakságra. Általában képzelőerőt vagy valamilyen mágikus dolgot kapcsolnak hozzá a történetekben, a siket karakterek megjelenítése pedig néha túlszexualizált, amiért nem férnek hozzá az általunk ismert nyelvhez. Hiányoltam a szüleimet a szépirodalomból, az volt a misszióm, hogy megjelenítsem őket, úgy gondoltam, hogy megérdemelnek egy regényt.
Ugyanakkor életem során a kirekesztés számos formájának voltam kitéve, furcsának és különösnek neveztek. Anyám lányaként arra voltam ítélve, hogy ott hagyjam az iskolát, a legalsó társadalmi réteghez tartoztunk, noha a szegénység a könyvben változik, mert falun ez kevésbé volt érzékelhető, mint városi környezetben. Aztán amikor bekerültem a főiskolára, antropológiát tanultam, mert rá akartam jönni, hogy mindaz, amiről azt hittem, hogy az idegenségemet és az identitásomat meghatározza, nem számít.
Azt hiszem, a könyv által rájöttem, hogy az idegenség pozitív dolgot is jelenthet, ha az ember ura a definíciónak.
Anyám számára az idegenség passzivitást jelentett, és érdekes volt látni, hogy anya és lánya hogyan viszonyulhat teljesen különböző módon ugyanahhoz a szóhoz.
Manapság, amikor az emberek woke kultúráról beszélnek, hajlamosak azt gondolni, hogy csak a nagyon tudatos fiatalok foglalkoznak a gender, a nemzetiség, a vallás vagy a társadalmi osztály kérdésével. Az anyám nem volt különösebben művelt vagy politikailag kifinomult, számára ez egy pragmatikus kérdés volt. Egyes napokon a fogyatékossága, máskor a nőiessége vagy a művészi oldala került előtérbe. Ezek között az identitások között lavírozott annak érdekében, hogy szociális szolgáltatásokhoz, pénzhez vagy hírnévhez jusson. Egyoldalú értelmezése a dolgoknak, ha azt gondoljuk, hogy ez a finom játék csak bizonyos csoportokra jellemző.
Eleinte feldühített, amikor az anyám hol megjátszotta, hogy nem siket, hol a fogyatékosságára hivatkozva vonta ki magát dolgokból. De később rájöttem, hogy ez stratégiai gondolkodásra is vall. Ahogy a nagymamám is néha úgy tett, mintha nem tudna angolul, mert ezzel előnyhöz jutott a munkahelyen vagy a családon belül.
Célod, hogy az emberek másképp gondolkodjanak a fogyatékosságról, miután elolvasták a könyvedet?
Azt gondolom, hogy ez a könyv egyfajta kritika is arról, hogy hogyan írunk történeteket, karaktereket. De vajon az, hogy siket emberek lánya vagyok, feljogosít arra, hogy ezekről az emberekről írjak? Nem vagyok biztos benne.
Fontos pillanat volt, amikor elolvastam Lennard J. David Enforcing Normalcy (szabad fordításban: A normalitás érvényre juttatása - szerk.) című esszéjét. Itt találkoztam először azzal, hogy van egy szó a siket szülők gyermekeire, a CODA (az angol „children of deaf parents” rövidítése - szerk.). A könyv áttekinti, hogy hogyan alakult át a történelem folyamán a normalitás eszméje, és ekkor jöttem rá, hogy sosem kérdőjeleztem meg a fogyatékosság fogalmát, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit is jelent ez valójában.
Ott van például az anyám testvére, aki mostanra teljesen megsüketült, de senki nem siketként tekint rá. Az anyám négyéves korában vesztette el a hallását, mindenki hozzászokott. Érdekes volt megfigyelni, hogy két, ugyanazzal a fogyatékossággal rendelkező embert mennyire másként definiál a környezete.
Sokat beszélgettem a könyvem kapcsán siket emberek gyerekeivel és siket gyerekek halló szüleivel, és érdekes volt látni, hogy volt egy minta, amit felismertek, ami náluk is ugyanúgy működik. De olyan is volt, aki azt mondta, hogy az anyám nem is siket, csak különc vagy őrült. Ez bizonyos szempontból felszabadító érzés volt, mert a fogyatékosság nem határozza meg az egész személyiséget. A szüleim esetében szó van mentális betegségekről is, és ha ma kellene újraírnom a könyvet, talán ennek hosszabb részt szentelnék.
Olaszország még mindig egy nagyon katolikus ország, és egyfajta jóságot kötnek a fogyatékos emberekhez, akik csak elszenvedői annak, ami velük történt, már-már infantilizálják őket.
De amikor bipoláris zavarról vagy borderline szindrómáról van szó, teljesen más a megközelítés. Mintha azt maguknak okozták volna.
Egy ponton a könyvben azt írod: „Ki tudja, miféle szörnyű dolgok történhettek volna velem a jövőben, ha a felnőttek nem vették volna a fáradságot, hogy helyes útra tereljenek és felszabadítsanak”. Sokat foglalkoztat a „mi lett volna, ha” kérdés? Hogy alakult volna az életed, ha más családba születsz, ha nem hagyjátok el az Egyesült Államokat, ha nem író vagy?
Ez mindig is érdekelt. Az életem olyan, mint egy elágazásokkal és ösvényekkel teli kert. A migráció szerintem nem azt jelenti, hogy feladod a korábbi énedet. Egy részed még mindig ott él abban a városban, ahonnan elköltöztél. Nekem számos gyökerem van, és még mindig létezik egy olyan verzióm, aki az Egyesült Államokban él. Valószínűleg nem író, de állandó kapcsolatban vagyok vele. Viszont már nem érzek neheztelést az elszalasztott utak miatt.
Úgy érzem, hogy a regényeimben szereplő összes női karakter a párhuzamos énjeim valamelyike.
Fizikailag továbblépek egy helyről, de olyan, mintha az árnyékomat ott hagynám, és ebből születik a fikció.
Idén jelent meg az új regényed, a Missitalia, ami történelmi fikció, három nő szempontjából mesél a helyről, ahol felnőttél, a dél-olaszországi Basilicata különböző időszakairól. Ez azt jelenti, hogy a család témakörét teljesen kimerítetted, vagy elképzelhető, hogy valaha még visszatérsz rá?
Sokan kérdezik tőlem, hogy mi van most a szüleimmel. Azt szoktam mondani, hogy a könyv nem oldotta meg a kapcsolatunkat, ők továbbra is itt vannak és furcsa dolgokat művelnek. Nem tudom, mennyire tudatos, de azon kaptam magam, hogy jegyzetelek róluk, és úgy gondolom, hogy ezek bekerülnek majd egyszer egy könyvbe.
