„(É)n nem is a szépségről, a harmóniáról, a sikerről akarok írni, hanem a mindenki számára átélhető varázsról akarok beszélni: a munka öröméről. A kínlódásról, a szenvedésről, amikor vérrel-verítékkel kell megküzdeni azért a mindenért kárpótoló boldogságért, hogy sikerült nekünk, csak nekünk a semmiből, a nincsből létrehozni valamit…” Boros István az Állami Balett Intézet növendékeit bemutató riportjában olvassuk ezeket az ars poeticának is beillő sorokat. Eredetileg a Magyar Nemzet hasábjain, 1987 júniusában jelent meg a szöveg, amelyet a Toljuk arrébb a piros bringát! című kötet is újraközöl. A szerző 1978 és 1996 közötti riportjaiból válogató könyv előszavából kiderül, hogy Boros igyekezett „a valóságról valósághűen” írni. Elsőre azt hihetjük, ez tautológia, pedig kevesen képesek ilyesmire. Boros tehát valósághű valóságábrázolásra törekedett, de megkockáztatom, nem állt tőle távol a metonímia alakzata sem. Úgy sejtem, az idézett passzusban például a balett-próbateremben látottakat az egész társadalomra tükrözteti, a rövid részletből pedig kicsillannak legfőbb témái is:
az identitás, az emberség és a küzdelem.
Boros István nevére néhány éve figyeltem fel. Akkor, amikor a kezembe került a Vértessy Péterrel közösen jegyzett, 1986-as Narkó-blues című kötete. A késő Kádár-kor kábítószerfüggőit bemutató, letaglózó szoció mellett életében két regénye, a Patkánykölykök (1989) és a Bronzugatás (1992) jelent meg. A Fekete Sas Kiadó gondozásában, két egykori munkatárs és barát, Javorniczky István és Jolsvai András szerkesztésében, tizennyolc évvel a szerző halála után a könyvesboltokba került Toljuk arrébb a piros bringát! Boros István a Magyar Nemzetben közölt riportjaiból válogat. Ebből először is az következik, hogy az írások logikájukban és hosszúságukban napilaposak. Azonban arra is jó pár példát szolgáltat a kötet, hogy Boros mennyire kreatívan írta szét a napilapos riport formai sajátosságait. Egyfelől folytatásos mini-sorozatokba szervezve, három-négy-öt részben közölte a legfontosabb anyagait, másrészt úgy is, hogy a rendelkezésre álló hat-nyolc flekket a lehető legsokfélébben töltötte ki: mottóval, szövegszervező elemmé tett dalszöveg-részletekkel, vendégszövegekkel vagy akár a riporttal kapcsolatos metázással is.
„Pista nem szeretett rohanni, annál inkább szeretett érdekes témák nyomába eredni” ‒ írja a bevezetőben Javorniczky István, és ezzel voltaképpen spoilerez is: a könyvben ugyanis tényleg érdekesebbnél érdekesebb, mély és alapos sövegek sorakoznak 260 oldalon át. A kötetnyitó Maszekvurstli a töltésent huszonnégy, az In Memoriam I. Cs. című zárótételt negyvenhárom éves korában írta Boros. A legkorábbi és a legújabb riport megjelenése között eltelt csaknem két évtized, és lezajlott a rendszerváltozás. Döbbenet, hogy már az első szöveg szinte teljesen kész újságírót mutat. Az irodalmi formáltságú nyitás, a remek megszólalások, az ütemérzék és a társadalom peremére vetülő tekintet, a nyitottság meg a kíváncsiság a vándoréletbe született „hintások” történetében mind benne van. És a kilátástalanságra fittyet hányó időn kívüliség is,
hiszen a lágymányosi lakótelep sarkán tanyát vert vidámparkosok mintha Molnár Ferenc Liliomjának lennének az örökösei.
Boros riportjainak visszatérő motívumai ‒ a pénztelenség, a szeretethiány, az álmodozás, a cigarettafüst meg a pia ‒ a városligeti csirkefogók legendáját megörökítő színdarabból is ismerősek lehetnek. Csakhogy ő Kiss Jánosnét és Kese Lajost, Rák Jánost és Friss Oszkárt szólaltatja meg Ficsur, Muskátné vagy a Hollunder fiú helyett. Hőseinek nagyobbik fele kevéssel a 2. világháború előtt vagy közvetlenül az 1945 utáni években született. A Toljuk arrébb a piros bringát! így azokról fest rettentő és pontos tablót, akiket a kádári politikum a pajzsára emelt, akikért fennhangon agitált, csak éppen tenni nem tett értük túl sokat. Az agitáció azonban Boros habitusától távol áll, ő inkább szimplán számba veszi a szocializmus számkivetettjeinek panoptikumát.
Elvetetett, elhagyott vagy elhanyagolt gyerekekről tudósít, alkalmi munkásokról és életüket végigdolgozókról. Az önfeláldozók és a nemtörődömök, a derűsek és az apatikusok, az elesettek, a megalázottak és a magányosok krónikáit kínálják a szövegei. Szereplője a szakmába született tisztítós és a pályaelhagyó kémikus. Sikk Ernő a fess sakter és a végrehajtó, akinek a trapéznadrág, a szandál és a vaníliaszín ing miatt egyáltalán nincs végrehajtó külseje.
Itt vannak aztán az inkognitójuk őrzése érdekében névtelenül maradók. Őket Boros hol monogrammal illeti, hol pedig átkereszteli – és mintha ebből is az látszana, hogy cikkről cikkre tapogatja ki a riport műfajának lehetőségeit. Miközben a formával kísérletezik, szívesen ad olyan rögrealisztikus arcközeliket is, mint például ez itt: „Hatvanegy esztendős Hoklics Károly, de valamivel öregebbé teszi, hogy ínye nem bírja a protézist. Alsó fogai girbe-gurbán és hiányosan sorakoznak szájában, mint egy telibe rúgott kerítés. Sárgásbarnás bőrén mély ráncok szaladnak végig, ám szelíd tekintete elveszi az idő élét. De feszültség is bujkál benne, amit magába fojtott indulattal igyekszik eltakarni. Elgondolkozva szívja le a cigarettafüstöt, és ahogy megremeg a keze, érzem,
Hoklics Károly eleget élt ahhoz, hogy az életet bölcsességgel szemlélhesse”.
Boros előszeretettel hasonlítja a riportalanyait Bruegel-festmények, Fellini-filmek vagy Rejtő-regények hőseihez. A megnyúlt ábrázatok, az elálló fülek vagy a hiányos fogazatok pedig ugyanúgy részei alapos környezetrajzainak, mint az olajos Trapper farmerok, a szakadt műbőr dzsekik, a Lux szappan, a Rexona dezodor, a kacsintós pénztárca vagy az Ámor vermouthos üveg.
Azonban nemcsak a tárgykultúrára rímelő anatómiát figyeli meg, hanem láttatja a szereplők vonásai mögül kibontakozó sorsokat is. A kisbetűs mindennapok alól ugyanis rendre átüt a nagytörténelem. Az ostrom- és fronttapasztalatok, a deportálás meg a kitelepítés, a sztahanovizmus vagy az ’56-os forradalom. Traumarétegek és hiánytapasztalat szinte mindenütt. És persze generációs ellentétek is, amiket Boros képes akár egyetlen rövid bekezdéssel pontosan megfesteni. „Valahogy hazug lett minden. A jópofáskodás, a »na öcsi gyere, megiszunk egy pohár sört«, a szombat délutáni meccsek varázsa, a »Hajrá Fradi!«, az a rohadt lemezjátszó, amit én kaptam karácsonyra, amelyen egész este azt kell hallgatni, hogy »gyere Bodri kutyám...« Hazug lett a nagyfiúskodás, amit a fater minden este eljátszott itthon.”
A Hobo Blues Band közönsége az 1981. április 6-án, a szolnoki sportcsarnokban, a P. Mobillal közös, a Kopaszkutya bemutatója kapcsán tartott koncerten. Fotó: Fortepan / Gábor Viktor.
Az idézett, intarziaként Hobo-dalszöveget használó Ki vagyok én? egy feleslegességét érző nemzedék dühös tehetetlenségét fogalmazza meg líraian. Az 1982-es Vágóhíd blues című sorozat pedig élőállat-minősítők, húsakasztók, szúrók és belezők halál közelében élt, jórészt mégis életteli napjait mutatja be. Talán az egész kötet leghátborzongatóbb része az, amikor a huszonnyolc éves Pintér Pálnétól (akinek a fölfogott vér kevergetése a feladata a vágóhídon) Boros azt kérdezi, szokott-e álmodni. „‒ Jaj, de miket ‒ csücsörít izgatottan. ‒ Egész éjjel a fülembe sivítanak a disznók. Hallom a röfögésüket. Egy perc nyugalmam sincs. És csak jönnek, jönnek... Tátott szájjal lökdösnek, taszigálnak... ‒ és a derekára mutat. ‒ Itt ni! Óriásira nyitott pofával belémharapnak, összerándulok a fájdalomra. Aztán elém zuhannak átvágott torokkal... folyik a vér... Végre ilyenkor izzadtan felébredek ‒ és hangja megnyugszik.” Aztán kelhet, biztonságban van megint, viheti óvodába a gyerekeket és indulhat Gyálról – a sertések közé.
Boros plafonig koszos szuterénlakásokat, lerobbant lakókocsikat és semmilyen panelokat látogat végig. Bejárja a Majakovszkij utcát, Csikágót, Kiskunhalast és Dunaharasztit, és mindenütt a munka kilúgozódásával, elbecstelenedésével találkozik. Mintha az általa bemutatott évtizedekre is ráíródnának az öt részben bemutatott Circus Torino mutatványosainak kunsztjai: az idomítás, az illúzió és az akrobatika.
Egy vándorcirkusz művészei 1977-ben. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás.
Nemcsak szemfüles, de bátor is. Helyettünk, és magának is felteszi az égető kérdéseket. Az Önkezével és máséval dermesztő true crime, ám egyszersmind a tényfeltárás és a riport közti nem lényegtelen határra is rámutat. A Ravasz kígyó bosszúja a riporter tehetetlenségéről számol be ‒ egy roppant erős, rendhagyó riport keretébe ágyazva, a címadó szöveg pedig a fociultrák lelátón kiüvöltött traumáit veszi számba érzékletesen.
A kötetben közöltek közül nekem a hozzátartozó nélküli, állami gondozott értelmi sérülteket befogadó Bárka-házakról szóló háromrészes riport volt a leginkább megindító. Ebben Boros Jean Vaniert, a francia alapítót idézi, aki egy ápoltjával kapcsolatban fogalmazza meg: „(a) valóságban ugyanazokat a sebeket hordozom én is, mint Eric, nem nagyon különbözöm tőle, éppen olyan szegény és korlátos vagyok jómagam, mint ő. Természetesen értelmem éberebb, gyakorlati képességeim jobbak. De lényünk mélyén egyformák vagyunk. Mindketten ugyanabba a megsebzett emberiségbe tartozunk. Mindkettőnknek bíznunk kell abban, hogy sebeink ellenére nem vagyunk egyedül, hogy élhetünk és növekedhetünk, és Isten szeret bennünket”. A különbségek felszámolására tett igyekezet, a tudtunk nélkül bennünk épülő falak lebontásának vágya, a törékenység megélése, az elfogadás és az odafordulás Boros számára is a legfontosabb értékek, tapasztalatok közül valók,
és képes írásaiban is közvetíteni mindezeket.
Martin József kötet végi összegző szövege Kálnoki Izidort idézi, aki szerint „riport nélkül nincs újság”. Kálnoki amúgy Boros István számára is kitűnő riporter-előkép lehetett, hiszen Az ördög bibliája vagy az Éjszakai kóborlások című, a 20. század elején megjelent könyveiben éppúgy a dzsentrifilálódó, kétes egzisztenciákat, a társadalom margóján élőket skiccelte fel, ahogy Boros tette a riportjaiban.
A Toljuk arrébb a piros bringát! írásai Lukianosz- és József Attila-, Ézsaiás- és Moliére-idézetekkel szemléltetik az életükkel megbékéltek és a sorssal berzenkedők megéléseit. A háttérben hol a Kraftwerk szól, hol a Gombay Dance Band, a Pa-Dö-Dő, de behallatszik a magyar nóta is, az ezeréves Warszavából, babakék Trabantból és lehasznált Ladából álló járműpark pedig mintha
a megindulás bonyodalmait illusztrálná ötletesen.
Míg a válogatás első kétharmadát a kádári mozdulatlanság járja át, a kötet utolsó írásaiban az elmúlás motívuma a hangsúlyosabb. Amiatt is szívszorító ez, mert a szerkesztői előszavakból kiderül, azokban az években a szerző egy legyőzhetetlen betegséggel állt harcban szüntelen. Végigolvasva Boros István riportjait, az embernek az a keserű érzése lehet, hogy a bemutatott időszak alatt az ország nem változott túl sokat, az viszont kétségtelen, hogy a három-négy évtizede írt szövegek ma is érvényesek. Közel húsz évvel szerzőjük halála után a kérdés már csak az, hogy melyik az a lap, amelyik közöl az övéhez hasonló színvonalú riportokat?
