Rengeteg filmben láttuk már, ahogyan az amerikai elnök remegő kézzel azon gondolkozik, hogy megnyomja-e nagy piros gombot, amivel több száz atombomba indul el a világ különböző pontjai felé. Egyetlen politikai erőfitoktatástól függ több milliárd ember élete. A filmekben persze az emberiség megmenekül, a valóságban viszont ez nem ilyen egyszerű. Rendszerek, ügynökségek, alakulatok vannak kiképezve arra, hogy egy esetleges atomháborút megelőzzenek, vagy ha bekövetkezik a legrosszabb, mentsék a menthetőt.
Annie Jacobsen Pulitzer-díjra jelölt amerikai újságíró Atomháború című könyvében pontosan ezekbe a részletekbe avat be minket. Szó szerint percről percre mutatja be, hogy mi történne Amerikában egy atomtámadás esetén a legelső észleléstől a „nukleáris holokausztig”. A komoly kutatómunka és számtalan hírszerzői háttérbeszélgetés alapján készült kötet bár ismeretterjesztő, remek stílussal van megírva, így a száraz adatok mellett jól kidomborodnak az emberi valóságok. Mintha mi magunk is ott lennénk a katasztrófa közepén.
Íme 8 érdekesség a könyvből.
Négyezerszer nagyobb pusztítás, mint Hirosimában
1960 decemberében összeült egy legfőbb katonai vezetőkből álló amerikai csoport, hogy megbeszéljen egy titkos tervet, ami életbe lép egy nukleáris támadás esetén. John H. Rubel, aki korábban az Egyesült Államok Védelmi Kutatási és Műszaki Intézetének igazgatóhelyettese volt, 2008-ban, több évtizednyi hallgatás után írta meg, hogy pontosan mi is történt abban a teremben.
A találkozó lényege a keletiblokk (akkori Kína és Szovjetunió) szisztematikus elpusztítása volt atomfegyverekkel. A támadást a japán Okinawa szigetről hajtották volna végre, többek között olyan bombákkal, amelyek ezerszeres erővel rendelkeztek a Hirosimára és Nagaszakira ledobott bombákhoz képest.
A terv szerint 40 megatonnányi atomot irányítottak volna Moszkva ellen.
Ez 4 ezerszer nagyobb, mint a Hirosimára ledobott Little Boy.
A pusztítás tudománya
1945. augusztus 6-án az amerikai légierő egy három méter hosszú, 4,4 tonnás bombát dobott Hirosima városára.
Az egy közepes elefánt súlyával megegyező bomba kb. 80 ezer embert ölt meg.
Viszont nem csak egy gép repült akkor Hirosima felett, a bombázó mögött volt egy második gép is három fizikussal és rengeteg tudományos műszerrel azért, hogy adatokat gyűjtsenek a pusztításról.
A tényleges teljesítményen aztán évekig vitatkoztak a tudósok és katonai szakértők, végül 1985-ben úgy határoztak, hogy
a robbanás ereje 15 kilotonna TNT-nek felelt meg.
Ez kb. 2100 tonna hagyományos bombának felel meg. Nagaszakira egy 21 kilotonna TNT-nek megfelelő atombombát dobtak le.A nukleáris fegyverek bevetése azóta is folyamatosan fel-felröppenő téma a világpolitikában.
Az élőben közvetített atomrobbanások
Az atombomba 1945 után sok korábbi fegyvernemet maga mögé utasított, szinte egy pillanat alatt. Viszont az addigi kutatóbázis, Los Alamos, ami ha más nem, az Oppenheimer filmből ismerős lehet, hanyatlásnak indult. Az amerikai nukleáris fegyverprogram mintha magán is túltett volna, és látszólag véget vetett az addigi rendszernek.
Ezt az amerikai haditengerészet is érezte, ezért, hogy megelőzzék szervezetük elavulttá válását, úgy döntöttek,:
három, élőben közvetített nukleáris kísérletet hajtanak végre,
amivel szemléltetik, hogy a hadihajók sértetlenül kibírnak egy nukleáris támadást. Az embereknek a saját szemükkel kellett látniuk, mire képes ez a fegyver.
Az 1946-os „Keresztutak hadművelet” (Operation Crossroads) 80 hadihajón akarta szemléltetni, hogy a tengerészet készen áll a következő lépésre. A demonstrációra 42 ezer ember gyűlt össze a Marshall-szigeteknél. A bemutató annyira jól sikerült, hogy már abban az évben kilenc új atombombát gyártottak, 1949-ben pedig már 170, 1952-ben pedig 841 atombombája volt Amerikának.
A sziget, ami egy pillanat alatt semmivé lett
Az atombomba fejlesztése nemcsak mennyiségi gyarapodást jelentett, hanem technikai innovációt is. 1952-ben feltalálták a jóval nagyobb hatóerejű hidrogénbombát (más néven: termonukleáris bomba),
ami lényegében egy atombombával felrobbantott atombomba.
Az első hidrogénbombatesztet 1952 novemberében végezték, amikor is felrobbantották a Marshall-szigetekhez tartozó Elugelab-szigetet. A 80 tonnás bomba (ami akkora volt, hogy egy közel 7 emeletes épületben szerelték össze) akkora hatóerővel rendelkezett, hogy a sziget teljesen eltűnt, a korallzátonyban pedig egy hatalmas kráter keletkezett. Ebben a kráterben kb. 473 magyar parlament férne el. A pusztításról képfelvétel is készült:
Az első képen a természetesen kialakult sziget látható, a többi Marshall-sziget mellett. Az utóbbin már csak a hiánya. Ez pedig annyira tetszett Amerikának, hogy
1967-ben már 31 255 nukleáris bombával rendelkezett.
A terv, ami a nácikra emlékeztet
John Rubel 2008-ban úgy emlékezett vissza, hogy amit akkor 1960-ban abban a bunkerben látott - Amerika atomháborús forgatókönyve -, az a náci népirtás terveire emlékeztette. Miszerint a Moszkva ellen irányított bombák
275 millió embert ölnének meg az első órában, és 325 millió embert a további hónapokban.
A terv másik része, a támadást követő radioaktív csapadék a környező országokban még több ember halálát idézné elő azzal, hogy ellehetetleníti az élővilágot, továbbá betegségeket okozna. Ez csak Kínában 300 millió ember halálával járt volna.
1960-ban 3 milliárd ember élt a Földön, és
ez a terv megölte volna az egy ötödét,
nem számolva azzal, mennyi további halál következhet a természeti károkból. Ez ellen pedig senki nem szólalt fel a teremben Rubel szerint.
Egyedül David M. Shoup tábornok nem maradt csendben, aki szerint nem „amerikai módszer” olyan embereket megölni, akiknek „lehet, hogy a háború nem is az ő harcuk”.
Csak percek kellenek a megsemmisüléshez
1960-ban az akkori Pentagon tudósainak a vezetője, Herb York és csapata kiszámolta, hogy egy Oroszországból fellőtt interkontinentális ballisztikus rakéta (ICBM) kb.
26 perc és 40 másodperc alatt tenné meg az utat a kilövéstől a becsapódásig.
Ez összesen 1600 másodpercet jelent. Ezeket a számításokat se York, se a tudósai nem hozták nyilvánosságra, és ma is csak azért tudjuk, mert York másolatokat készített a számításokról és egy nyilvános könyvtárban hagyta (direkt vagy véletlenül) a személyes dokumentumai között.
Akkor Amerika mellett csak Oroszország rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel, viszont ma kilenc országban találhatóak ilyenek. Egy Észak-Koreából fellőtt rakétának kicsivel több idő kellene, hogy célba érjen, de ez is 33 perc. Ennyi idő maradna hátra a teljes megsemmisülésig.
Ezeket a rakétákat se visszafordítani, se megállítani nem lehet kilövés után.
Az amerikai elnök, atomrakéták és a foci
Az atomtöltetek nem voltak mindig kódolás alatt, egy egyszerű bombaként működtek, amit bárki, akár egy mezei közkatona is képes volt élesíteni és felrobbantani. 1959-ben viszont egy NATO demonstráció után minden megváltozott. Egy bizonyos Harold Agnew szemtanúja lett annak, hogy nyolc repülőre szerelt, nukleáris (gravitációs) bombát egyetlen katona védelmez, egy gépfegyverrel a kezében. Agnew úgy érezte,
bárki ellophatja ezeket a gépeket, sőt akár a katona is úgy dönthet, hogy felszáll és élesíti a bombákat.
Agnew ekkor határozta el, hogy egy mérnökkel közösen kifejlesztenek egy kódolt zárat, amelyet csak a megfelelő három jegyű kóddal lehet kinyitni. Agnew és társa a műszert demonstrálták John F. Kennedy elnöknek, aki elrendelte, hogy minden atomfegyver ilyen zárral legyen ellátva. A kódokat és az ahhoz szükséges utasításokat pedig egy aktatáskában helyezték el, így jött létre az amerikai elnök vészhelyzeti táskája, a Futball.
Azután, hogy minden bomba felrobbant
Ha bekövetkezne a legrosszabb, és a világ nagyhatalmai kilőnék az atomtölteteiket, akkor a világ, ahogy ismerjük, megszűnne létezni.
A becsapódások után kicsivel elkezdődne a „nukleáris tél”: a robbanásoktól és az azt követő égésekből származó káros anyagokat tartalmazó korom kerülne a légtérbe, amely olyan vastag réteget képezne, hogy kiszűrné a napfény 70%-át. Így az ökoszisztéma teljesen megváltozna, fele annyi eső esne, csökkenne a hőmérséklet, azok a növények, amik nem robbantak fel vagy égtek el, megfagynának, az édesvizek jéggé dermednének. Emellett pedig a radioaktív sugárzás nagy mértékben terjedne,
a felszíni élet teljes egészében élhetetlenné válna.
De ha sok-sok hónap után fel is szívódna a nukleáris köd egy része, és több napfény jutna a felszínre, akkor is veszély fenyegetne. Ugyanis a robbanások miatt az ózonréteg nagy része elpusztult, és a Nap halálos UV-sugarakat bocsátana ki magából.
Fotó: Pexels
