Stephen Baxter, Antijég, fordította: Hidy Mátyás
Metropolis Media, 2014, 248 oldal, 2990 HUF
B+
Mi lett volna, ha nagyjából 100 évvel korábban fedezik fel az atombombát? Nagyjából ebből a kérdésből indít Stephen Baxter 1993-as Antijég című steampunk regénye, bár az atombombát itt egy fiktív anyag, a címbeli antijég helyettesíti. Erre a sztori szerint egy brit felfedező bukkant rá a Déli-sarkon, ahova az űrből, meteoritként zuhant. Az antijég többfajta anyagból áll, amelyeket egy elektromágneses áramlat választ el, és amikor ez az áramlat a hő, az olvadás hatására megszűnik, iszonyúan pusztító kémiai reakció lép fel. A fantasztikusan jó expozícióban egy ilyen antijégbombával tesznek az angolok pontot a krími háború végére 1855-ben: Szevasztopolt egyszerűen elsöprik a Föld felszínéről. Josiah Traveller, a bomba alkotója elszörnyülködik a hatalmas pusztítást látva és megfogadja, hogy a jövőben csakis békés célokra használja az antijeget. De 15 év múlva újra forrong egész Európa: bár Traveller antijég hajtotta, csodás gépezetei ámulatba ejtik a fél világot, a franciák és a poroszok egymás torkának készülnek ugrani, miközben az angolokon kívül nyilván senki nem túl boldog, hogy az egész bolygón csak nekik vannak (egyre fogyó) antijégkészleteik.
Ebből az izgalmas, ezer lehetőséggel kecsegtető felállásból aztán Baxter egészen meglepő irányba indul el: a főhős, Ned Vicars brit diplomata (akinek testvére tanúja volt Szevasztopol elhamvadásának) egy újságíró barátjával együtt Traveller Phaeton nevű repülő szerkezetére kerül, ami egy francia szabotázsakciónak köszönhetően kirepül az űrbe. Traveller és három útitársa (a negyedik a feltaláló inasa) egy ellenséges kémmel a fedélzeten sodródnak a Föld körül, és egyre fogy a reményük, hogy visszatérjenek a felszínre, amit tudtukon kívül közben elkezd felemészteni a háború. Szóval, Baxter egyfajta katasztrófa-dramaturgiát alkalmaz, és azt keveri össze a Jules Verne-féle sci-fivel, vagyis a felfedezés pezsgő izgalmával, a világ megismerésének szándékával, és az ismeretlen rejtette csodákkal.
Ennek a romantikus világképnek megfelelően, és az egyes szám, első személyű narrációnak köszönhetően (ami, hasonlóan az Időhajókhoz, autentikusan adja vissza a korszak modoros beszédmódját) az Antijég a felszínen egy izgalmas, fordulatos ifjúsági kaland-sci-finek mutatja magát, ám a felszín alatt ott örvénylenek Baxter gondolatai a civilizációról, az emberi természetről és a társadalmi éretlenségről. A sziklaszilárd világképpel a Phaetonra lépő karakterek hite először a francia szabotőr tetteinek és szavainak következtében inog meg, bár a helyenként rendkívül gúnyosan, gonosz mosollyal ábrázolt brit felsőbbrendűségi érzés ezt még csak-csak lepergeti magáról. De Vicar elképzelései az angol birodalom mindenek felett álló nemességéről éppúgy tévesnek bizonyulnak, mint hiú és naiv reményei a tiszta, első látásra kibontakozó szerelemről.
Ahogy a tudomány fejlődése (az író a fiktív gépezetek meglehetősen részletes és pontos tudományos leírásával is szolgál) és annak potenciálisan rettenetes következményei egymás után sorakoztatják azokat a morális dilemmákat, amelyek a könyv utolsó harmadában már nem csak dialógusokban bukkannak fel, hanem hatalmas hadseregek pusztító tettei miatt válnak égetőkké, Baxter a vernei hangvételhez képest nyers és lehangoló következtetésre jut, az epilógusban pedig különösen sötét, rémisztő jövőképet vázol fel. A fő motívum a túl gyors, a konkrétan az emberiség ölébe hulló technikai forradalom, ami felőröl békeszerződéseket, határokat, társadalmakat, és ami olyan mértékű felelősséget ró a Föld lakóira, amivel azok – nem véletlenül vannak pöffeszkedő, öntelt, vadnacionalista hólyagokként ábrázolva – képtelenek mit kezdeni. A következmény: önpusztítás?
Ugyanakkor az Antijégnek van egy pozitívabb olvasata is. Ha visszatérünk az alapfelvetéshez (Mi lett volna, ha nagyjából 100 évvel korábban fedezik fel az atombombát?), és arra a Baxter által sugallt választ adjuk (teljes katasztrófa), akkor eljuthatunk arra a következtetésre, hogy az emberiség ahhoz képest érett, nőtt, fejlődött annyit, hogy amikor aztán a való világban ténylegesen elérkezett az „antijég’” korszaka, sikerült nem kiirtania magát. Bár – és azt hiszem, Baxter is leginkább erre tette le a voksát – attól tartok, „még nincs vége a napnak”.
