Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj
Arstisjus-díj 2021
A táj gyakran beláthatatlan, akkor is, ha valamennyit azért látunk belőle.
Van egy rosszindulatú, de nem teljesen igazságtalan bonmot, miszerint egy könyvet mindenki tud írni. Mert egy nagy története a legtöbbünknek van. Kiss Tibor Noénak mostantól, a Beláthatatlan táj megjelenése óta nem kell ettől félnie, de nyilván nem véletlenül nyilatkozta azt kedves alanyi témái (első két könyve) megírása után, hogy nem akar se „transz-megmondóember” lenni (Inkognitó, 2010), sem a „szegénység prókátora” lenni (Aludnod kellene, 2014).
Új regényében, az immáron Artisjus-prózadíjas Beláthatatlan tájban a családi, emberi kiszolgáltatottság van a fókuszban. Vagyis bizonyos értelemben tovább íródik az Aludnod kéne világa, csak egyszerre beszűkül, és ahogy Károlyi Csaba írja az ÉS-ben, általánosabbá válik. A mozaikos szerkezet, az én-elbeszélők elhallgatásai, hazugságai, vagy finomabban: részlehajlásai a család működését imitálják, egy világét, ahol mindenki főszereplő, mégis mindenki epizodistának érzi magát. A négy egó persze négy regényvilág, négy izgalmas narratíva. Kiss Tibor Noé remekül szerkeszt, és galádul izgalmasan adagol.
Nagy tudása, hogy szinte szépen, finoman képes megmutatni a legkegyetlenebb dolgokat is. A szépség és a költői hang több szólamban át is veszi a dominanciát, a lírai folyamok, szabad asszociációk szinte versnyelvi megformáltságúak. Kissnek rendkívül fontos a vizualitás, a szövegben folyton visszatérnek a mindenféle kép-utalások, fotók vagy mozgóképek, álmok. De az is lehet, hogy az apróságok foglya, hiszen részletes, pontos leírásaiban a hangok is hasonló dominanciával bírnak.
Kiss egy szörnyű és mindennapi puzzle-t rakat ki velünk, és miközben folyton a hiányokat érzékeljük, mindvégig nagyon közel vagyunk, mindent szinte centikről nézünk.
Kiváló regény, fontos munka, 2021 nagy irodalmi történése.
Grecsó Krisztián
Laudáció Bódi Katalinról
Állunk egy múzeumban, egyszer majd biztosan állunk ott újra, és nézünk egy aktot. Aligha teszünk úgy, mint 1914. március 10-én az a „konszolidált hölgy”, akiről Bódi Katalin ír – a szemlélőből támadóvá átalakuló asszony betörte a védőüveget, felhasította a vásznat, megsebezve Velázquez Rokeby Vénuszát, majd az őrnek állítólag annyit mondott: igen, szüfrazsett vagyok. Ha ilyen harciassá nem is válunk tehát, értetlenek még lehetünk, mintha csak turista-megszokásból ácsorognánk a képtárban. Ha viszont másképp akarunk látni, többet szeretnénk érteni, olvassuk el az Éva születését.
Találunk itt írást a heverészés esztétikájáról, a Vénusz-témáról a nagybányai festőiskola cigányaktjain, vagy arról, képpé alakítható-e a szégyen, hogy csak néhány példát mondjak.
Bódi Katalin irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, a Debreceni Egyetem oktatója. A XVIII. századi regények, a levélregények, Dayka Gábor és Kazinczy Ferenc kutatójaként (az Éva születése óta még egy könyve megjelent, 2021-ben, a Látásgyakorlatok. Kontextusok Kazinczy Ferenc képzőművészeti tárgyú írásaihoz, az Irodalomtörténeti füzetek 184. darabjaként) hatalmas tudással segít nekünk abban, hogy közelebb kerüljünk a felvilágosodás korának emberképéhez, egyúttal árnyaltabban lássuk, hogyan alakult a testről való beszéd, miként írható le az akt kultúrtörténete, illetve milyen módon lehet a képek elemzését hasznosítani az irodalmi szövegek olvasásában. Bejárhatjuk azt az utat, amit a kötet szerzője maga is: Bódi Katalin, remek tanárként, végig visz minket magával. Vele együtt szembesülhetünk vele, milyen az igazi kutató, aki nem a lezárt igazságoknak, hanem a megnyíló továbblépési lehetőségeknek örül leginkább.
A 2019 legvégén megjelent Éva születését nem reklámozták óriásplakátokon – az Artisjus díj, remélhetőleg, többek figyelmét fogja felhívni egy remek kötetre, és egy kiemelkedő irodalomtörténész, esszéista, egyetemi oktató teljesítményére. A képtárak eldugott termeibe is érdemes benézni, csodákat találhatunk ott.
Szilágyi Zsófia
Egy ideális párkapcsolat anatómiája
Laudáció a Mészöly Miklós című monográfiát jegyző Szolláth Dávid Artisjus-díjához
Az már eleve érték, ha könyv születik Mészöly Miklós prózájának egészéről.
Az meg csak tovább növeli az értéket, ha ennek a könyvnek a szerzője úgy beszél az egészről, hogy közben hangsúlyozza a részek különbözőségeit is. Tulajdonképpen csak ezt hangsúlyozza. Hogy éppen attól egész, hogy sokféle. Hogy a sokféleség jó tulajdonság. Mégpedig a jó tulajdonságok egyik legjobbika. A szépirodalomban mindenképpen. Meg azon kívül is. A jó olvasó pedig szereti ezt a jó tulajdonságot. A sokféleséget. Bár ebben az értelemben nem mindenki jó olvasó.
Mindenesetre Szolláth Dávid, ebben az értelemben, nagyon jó olvasó. Meg sok más értelemben is. Például abban, hogy sokféleképpen műveli a sokféleség szeretetét. Megmutatja a Mészöly-pálya különböző szakaszaiban – részben külső, de leginkább belső okok miatt – fellelhető változatok mindegyikét (illetve a hozzájuk való közelítés változatait). Nem válogat közülük, mint Szent Pál szerint a szeretetlen szívűek. Vagy mint elkényeztetett anyám tyúkja a kendermagban. Pedig tényleg el van kényeztetve. Hiszen keresve sem találhatna a huszadik század második felének magyar irodalmában jobb életművet a sokféleség iránti érzékenysége gyakorlásához, mint a Mészölyét.
Úgy is mondhatnám, hogy egy ideális párkapcsolat rejtelmeibe pillanthatunk bele a Mészöly Miklós című monográfia végigolvasása során.
Amelynek kiegyensúlyozottan lelkes szerzője tehát nem válogat az életmű epikai változatai között, az 1942-es Koldustánctól az 1976-os Filmen át az 1995-ös Családáradásig, hanem követi őket. Természetesen időrendben. De nem mechanikusan és ideologikusan. Hanem dinamikusan és (ha nem is erotikusan, de) hermeneutikusan (ami lényegében ugyanaz). Vagyis nagyon sokféle megközelítésmódot alkalmaz, szövegelemzéstől hatásvizsgálaton át kultusztörténeti leírásig. Mindeközben rugalmasan használja az értelmezés szempontjait, például az epikai „integráció” és „dezintegráció” változó arányokban működő fogalompárját.
Hálát adhat az olvasó az irodalomtörténészek istenének, hogy monográfiányi bepillantást nyerhet egy ideális párkapcsolat anatómiájába.
Bazsányi Sándor
Wirth Imre: Lementem egy üveg borért Hajnóczynak
Artisjus Irodalmi Díj – KÖLTÉSZET kategória
Több mint húszéves kötetcsönd után verseskönyvvel jelentkezett Wirth Imre, gyors egymásutánban kettővel is, és készül a harmadik. Lett hirtelen egy érett és nagy hatású költőnk, tektonikus készülődések után működni kezdett egy versvilág. A 2018-as kötet (Ő volt a rejtélyes állat) mellé 2020-ban már újabbat megjelentető Scolar Kiadót dicséri a felismerés, hogy életszerűen követni kell, ha egy pályán fontos dolgok történnek.
Versről versre haladva fölvetül és egyre izgalmasabb a kérdés: hogyan lehet ennyire cikázó természetű az elégia?
Hogyan lehet ilyen fölkorbácsoló a végletekig kitartott melankólia? Wirth mozgalmas világokat nyit befelé, amelyek közt ólmos szenvedéllyel, olykor brutálisan átjárásokat vág az olvasónak. Nemcsak a megszólaló Én van darabokra szedve, az emlékezetből elősereglő lények is folyamatos áttűnésben, a memoriterből fölbukkanó irodalmi allúziók pedig bizonytalan státusban szerepelnek: olykor mintha átiratokat kapnánk, olykor csak egy kulcsszó lép működésbe. Egy üveg bor, egy félrecsúszott nyakkendő vagy nagycsütörtöki váróterem (a legújabb versek egyikében). Ezek körül saját szótár épül, de az is mindig „a véges szókészlet határain”, ahogy maga a költő kommentálja.
A kegyelmi pillanatok, amelyek felé oly tétován, de minduntalan törekszenek a sorok, végül nem is a verszárlatokban jutnak diadalra, sőt, é
pp azok a versek a legcsodálatosabbak, amelyekben nem ott, mintegy poénszerűen, hanem valahol belülről, utólag derengenek föl bennünk.
Egyetlen példa: Hatévesen. A kincset találó kisgyerek, akinek egy ókori érmével a kezében személyes, testi(!) élménye lehet az idő, s aki a lelőhellyel, a hajdani kerttel együtt mára nincs sehol, egyszerre tapasztal meg máskülönben üres fogalmakat: „történelem”, „természet”. Diocletianus és földszag. De mindez menedékül szolgál, „az élet odúja”-ként, ahol a személyiség elrejtőzhet. A rejtőzés esélye a meghatározó élmény. Ehhez képest az egyébként gyönyörű utolsó két sor, a poézis önreflexiója már másodlagos: „a nyelv korbácsolja mindig / vissza az emlékezetet?”
Alakul, beomlik, újra- és másként alakul. Az a bizonyos tektonika működik tovább.
Reményi József Tamás
