Semmi nem érdekel jobban, mint az emberi kicsinyesség - mondja Gerőcs Péter, a legfiatalabb prózaíró-nemzedék sajátos karakterű szerzője, akinek novellái olvashatóak többek között az ÉS, az Alföld és a Kalligram hasábjain, hamarosan pedig megjelenik első kötete is. A fiatal szerzővel irodalmi hatásokról, mesterekről és a radikális életszemélet fontosságáról beszélgettünk.
Hosszú ideje várják az olvasók, hogy előjöjj egy kötettel. Korábban szó volt róla, hogy regényt írsz, aztán itt-ott megjelentek egy titokzatos novellafüzér elszórt darabjai, a Zombor-történetek. Hogy állsz a köteteddel?
A regényemről biztosan nem fogok beszélni, azt egyelőre a fiókban hagytam, és néha hozzányúlok, vagy visszaolvasom. A kötetem, már ha a Zombor-szövegekre gondolsz, kiadónál van, de nem tudom pontosan, hogy mikor fog kijönni. A dologhoz még hozzátartozik, hogy nem érzem annyira vízválasztónak a kötet megjelenését, ahogy azt korábban gondoltam. Inkább szeretnék már túl lenni rajta, mint egy szülésen.
Hogyan válogattad be a szövegeket a kötetbe? Minden Zombor-elbeszélés bekerült, ami korábban folyóiratban megjelent, vagy vannak újabbak is?
Amikor elkészült két-három szöveg, Garaczi László azt mondta, mivel annyira nyitott szerkezetűek ezek az elbeszélések, akár novelláskötetté is kibonthatóak. Onnantól elég céltudatosan kezdtem Zombor-szövegeket írni. Tehát a folyamatnak része volt az a tudás, hogy ebből egy nagyobb egység lesz.
Zombor-történetek az alábbi linkeken olvashatók:
Az Élet és Irodalomban
A Disputában
A 2000-ben itt és itt
Mennyire személyes ez a Zombor-karakter? Mennyire táplálkozik belőled?
Ezt felfoghatnám provokatív kérdésnek, jólesően provokatívnak, de nem teszem. Semmi közöm Zomborhoz, az élettapasztalatomon és az olvasmányélményeimen túl… Ha komolyan veszem a kérdést: visszaolvastam a szövegeket, és tényleg csak felszínes, közhelyes szinten van közöm a figurához, ami amúgy sem érdekes.
Érzek némi párhuzamosságot közte és Esti Kornél között.
Esti Kornél valóban ott lebegett előttem, de nem mint példakép. A világban való kalandozás tekintetében – és ezt nem csak fizikailag és térben, hanem lelki terepasztalon is értem – mindenképpen megáll a párhuzam. De ez nem sok. Meg még néhányat el lehetne mondani, a groteszk vonásokat, az öniróniát. Esti Kornél azonban inkább úgy lebegett a szemem előtt, mint ami a kalandozások során kikerülendő.
Márton László korábban azt írta rólad, hogy a szövegeid egyik jellegzetessége a radikális emberszemlélet. Az, ahogy az embereket a szavak, mondatok révén belső ellentmondásaiban ragadják meg.
Szerintem a radikális szemlélet kötelező velejárója annak, hogy más emberekről gondolkodunk. Nagyon áttételesen a Könyvesblognak is radikális emberszemlélete van. Másképpen fogalmazva: ember és ember között más emberekről való gondolkodás tekintetében nincs különbség. És nagyon remélem, hogy sikerült nem válaszolnom a kérdésedre.
Igen, szépen kikerülted…
Nekifuthatok még egyszer. Semmi nem érdekel jobban, mint az emberi kicsinyesség. Az emberek döntő többségét, ahogy én azt ma, huszonnégy évesen látom, kizárólag a kicsinyességei, és az individuálisnak vélt, valójában azonban a büszkesége által körülhatárolt, és a pillanat falai közé bezárt motivációi működtetik. Amik valójában még csak nem is igazi motivációk, hanem félelmek. És ezeket nagyon könnyen meg lehet ragadni az ellentmondásokban. Amiben segítenek a párbeszédek, és a párbeszédek mellé állított cselekedetek. Ennek nagy mestere Dosztojevszkij. Tőle lehet a legtöbbet tanulni arról, hogy az ember állandóan csak fecseg, fecseg, identifikálja magát a szavakkal és minden módon, ahogyan csak lehetséges. Maga a beszédaktus és minden, ami jelen van az életében, az pontosan ennek a fonákját rajzolja ki. Szerintem erről kell beszélni, mert csak ez az érdekes az emberben.
Persze, de amellett, hogy vannak sötétségek és mélyen tragikus vonások a figuráidban, a történeteid hangütése alapvetően mégis vidám.
Egyszer véletlenül tettem egy olyan kijelentést, hogy ötvözni akarom Kafkát és Hrabalt. Ez az egyik, amit erre mondani tudok. A másik megjegyzésem nem annyira sokatmondó, inkább analitikus jellegű. Ez az elbeszélői technika és leírásmód, amit alkalmazok, segít a kicsinyesség leleplezésében. Tehát az, hogy kétféle fókuszba van beállítva egyazon figura az elbeszélőnek ebben a nagyvonalú, olykor anekdotikus viccelődéseiben. Ahogyan én látom, itt az elbeszélő az elbeszélt figurának leginkább valamilyen ellendrukkere, vagy rossz barátja lehetne. Nagyon hasonló kicsinyességek működnek az elbeszélőben és az elbeszélt, nevetségessé tett figurában. És nehogy a narrátor önmaga lelepleződjék, olykor a nagyon is fikcionált figurára próbálja a saját kicsinyességeit áthárítani. Valójában mégis az elbeszélő lepleződik le minduntalan, tehát ezek az elbeszélések kétségtelenül maguk is kicsinyesek és gonoszak lesznek.
A történeteket olvasva mindig éreztem egy nagyon erős Márton László-hatást. Legalábbis ami az elbeszélői technikát illeti. Mi a véleményed?
Igen, lehet mondani, minden kertelés nélkül. Tekintve hogy a mesterem, és barátom, ráadásul korábban az ő szövegeihez irányított egy-egy szerkesztő is. Az elbeszélői technikája mindenképpen meghatározza azt, ahogyan viszonyulni akarok az elbeszélőmhöz. Ahogy beszéltetni akarom. Kezdjük egy posztmodernizáló közhellyel: nyilván az elbeszélő az első, maga az elbeszélés és a történet is csak ennek fényében látható, vagy ennek van alávetve. Tehát a történetbe be lehet bújni, ki lehet forgatni, el lehet hitetni, hogy az valójában nem történt meg, és olyannyira tárgyává tehető az elbeszélő iróniájának, hogy végül a történet maga dekonstruálódik. Ennyiben mindenképpen nagy hatással volt rám Márton László. És tudván, hogy ő saját bevallása szerint Mészöly Miklós köpenyéből bújt ki, utánamentem Mészölynek is. Úgyhogy most éppen párhuzamos Mészöly-Márton- tanulmányozásban vagyok.
Pedig Mészöly technikája, legalábbis ami a Film előtti szövegeket illeti, nagyon nem hasonlít a Mártoni elbeszélés-technikához. Mészölynél nagyon sűrített a forma, és a tárgyak érzékletes megjelenítése dominál. Ebben a másik elbeszélésmódban pedig kétségtelenül bele van kódolva egyfajta szószátyárság.
Igen, a Mészöly-Márton- tanulmányozás konklúziója egyelőre a különbségek felfedezését jelenti. Ami paradox módon mégis inkább rokoníthatóvá teszi ezeket a technikákat. És itt most első sorban nem magamra, hanem Mártonra és Mészölyre gondolok. Ha pedig megpróbálom unokának tekinteni magamat ebben a családfában, akkor én még messzebbre tartok ettől a hagyománytól.
