Kertész Imre és felesége, Kertész Magda (fotó: Kovács Attila/MTI)A legmagasabb magyar állami kitüntetéssel, a Magyar Szent István Renddel tüntette ki Áder János augusztus 20-án Kertész Imrét. A régóta súlyos beteg író személyesen vette át a kitüntetést a Sándor-palotában. „Csak arra törekedtem, hogy megtaláljam a nyelvet a totalitarizmus leírására. (...) Soha nem akartam nagy író lenni, mindig csak azt akartam megérteni, miért ilyenek az emberek.” Kertész összes műve ezt a problémakört járja körül, mindegyikben egy kicsit más oldalról közelítve. Kitüntetése alkalmából összegyűjtöttük az öt kedvencünket.
5. K-dosszié
„Csak nem azt akarod mondani, hogy te találtad ki Auschwitzot?” – teszi fel a provokatív kérdést a regény riportere az írónak. De tulajdonképpen ki a riporter, és ki az író? És mi a műfaj? Interjú? Álinterjú? Önéletrajz? Regény? Mit jelent a K.? Kertészt? Vagy Kaddist, kudarcot, kegyelmet, koncentrációs tábort, Joseph K-t? Esetleg mindet egyszerre? A sok kérdést felvető 2006-os könyv a 2003-2004-ben Hafner Zoltán által készített „magnós” interjúk alapján íródott – a kérdés-válasz struktúra megmaradt, az író és a riporter karaktere azonban egybemosódott. Vajon mennyire lehet működőképes az ilyesfajta ön-párbeszéd? Bán Zoltán András szerint az eredmény egyenesen kínos, Franziska Augustein viszont olyan tökéletesnek tartja, hogy úgy véli: „kötelező olvasmánnyá kellene megtenni minden újságíró-iskolában.”A regényt a szokatlan forma mellett a többi regényre való folyamatos (ön)reflektálás teszi igazán izgalmassá.
- (..)Életemet a regényeim nyersanyagának tekintem – egyszerűen így gondolkodom, s ez minden gátlás alól felszabadít.
- Akkor hát megkérdezem: mit éreztél azon az éjszakán, amikor még nem állt rendelkezésedre ez a távolságtartó… cinizmus helyett inkább talán iróniát mondanék… ez az irónia tehát, mert hiszen szemtől szemben álltál a halállal? Nem féltél?
- Valószínűleg féltem is. Ma már erre nem emlékszem. Sokkal fontosabb volt azonban egy másfajta érzés, a felismerés egy neme, amelyet A kudarcban sikerült, sok-sok év múltán megfogalmaznom: „Megértettem a számomra adott világegyetem egyszerű titkát: bárhol, bármikor agyonlőhető vagyok.”
4. Gályanapló
„Persze, az élet is egy módja az öngyilkosságnak: az a hátránya, hogy rettentő soká tart.” – szellemeskedik Kertész első naplóregényében, az 1992-es Gályanaplóban. A mondat egyébként a Detektívtörténetből vett önidézet – nem az egyetlen sem a Naplóban, sem a Kertész-életműben. A Gályanapló az 1961 és 1991 közötti naplóbejegyzéseket tartalmazza. Leginkább annak a dokumentuma, hogyan alakult, fejlődött az évek során Kertész gondolkodásmódja. Napi eseményekről – gyakorlati teendőkről, személyes történésekről, pláne politikáról – szinte egyáltalán nem esik benne szó. Annál többet megtudhatunk viszont az író irodalomhoz, művészethez és filozófiához való viszonyáról: a bejegyzések mögül egy érzékeny, sokoldalú gondolkodó képe bontakozik ki.
„Hol is olvasható az a kitűnő történet a lordról meg az inasáról? Az elvonultan élő fiatal lordot megkérdezik, miért nem vesz részt az életben. A lordot a kérdés megrendíti: mi az élet? Hát társaság, versenyek, barátok, megnősülni, családot alapítani, mondják neki. Vagy úgy – feleli erre a lord –, nos, ha ez az élet, ezt elintézi helyettem az inasom.”
3. Kaddis a meg nem született gyermekért
„Nem!” – mondtam rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt...” – hangzik a Kaddis vissza-visszatérő mondata. Kertész harmadik nagyregénye radikálisan tagadja, hogy érdemes volna gyermeket nemzeni erre a világra. A cím és a forma a rituális zsidó gyászimára, a Kaddisra utal. A regényt szokás a Kertész önéletrajzi ihletésű könyveiből álló trilógia (a Sorstalanságot és A kudarcot követő) harmadik részeként felfogni, ami 2003-ban a Felszámolás megjelenésekor tetralógiává bővült. Persze az önéletrajziság kérdése Kertész-életművében sokkal bonyolultabb kérdés, hiszen az író sohasem vállalta a főszereplőivel való nyílt azonosságot – sőt, a szereplők egymással való azonosságát sem. Ez már a neveken is jól látszik: a Kaddis én-elbeszélője például „B., író és műfordító”. A Kaddist az is elválasztja a korábbi regényektől, hogy itt már nem beszélhetünk jellemfejlődésről: B. egy megérkezett pozícióból, a létezés törvényeinek ismeretében mondja el litánia-szerű monológját.
„Márpedig, mondhattam valószínűleg, Auschwitz volt, azaz van, tehát magyarázat is van rá, magyarázat éppen arra nincs, hogy Auschwitz nem volt, azaz nem lehetne magyarázatot találni rá, hogy Auschwitz ne lett volna, hogy ne jött volna létre, hogy az „Auschwitz” nevű tényben a világállapot ne realizálódott volna (hogy e helyt Obláth doktorról is tisztelettel megemlékezzem), igen, éppenséggel Auschwitz hiányára nem lenne magyarázat, következésképpen Auschwitz réges-rég, ki tudja, talán már évszázadok óta ott függ a levegőben, akár a számtalan gyalázat szikrázó sugaraiban érlelődő sötét gyümölcs, várva, hogy mikor zuhanhat végre az emberek fejére, elvégre ami van, az van, és hogy van, az szükségszerű, mert van.”
2. A kudarc
Az író több interjúban is elmondta: ő a maga részéről nem a Sorstalanságot, hanem A kudarcot tartja a legjobb művének. Az 1988-as regényt az önéletrajzi tetralógia második részeként, a Sorstalanság folytatásaként szokás olvasni. Mindazonáltal a regényben szereplő Köves nem azonos a Sorstalanság Köves Gyurijával – nevével csupán felidézi őt, ahogy a sziklát hiába görgető mítoszhőst, Szisziphuszt is. Még azt is csak sejteni lehet, hogy a két részre tagolódó szöveg első részének Öregje ugyanaz a Köves, akiről a második rész szól: eszerint a második rész tulajdonképpen az Öreg regénye ifjúkori önmagáról. Az egymást tükröző két történet a posztmodern irodalom egyik alapkérdését: az elbeszélhetőség problémáját állítja előtérbe.
„Nem mintha az öreg égett volna a vágytól, hogy megírjon egy újabb könyvet.
Csakhogy már eléggé régen nem jelent meg újabb könyve.
Ha ez így megy tovább, még a nevét is elfelejtik.
Ami – önmagában véve – egyébiránt a legkevésbé sem zavarta volna az öreget.
Hanem – s ez volt épp a bökkenő – egy bizonyos tekintetben mégiscsak zavarnia kellett.
Nem oly sok esztendő még, és eléri a korhatárt: nyugdíjas író válhat belőle (olyan író tehát, aki könyveivel kiérdemelte, hogy nem kell több könyvet írnia) (noha megteheti persze, ha mégis úgy tartja kedve).
Irodalmi munkásságának tehát – ha eltekintett minden ködös elvonatkoztatástól, és ragaszkodott a szilárdhoz, a kézzelfoghatóhoz – ez volt a tulajdonképpeni célja.
Ahhoz tehát, hogy ne kelljen több könyvet írnia, néhányat meg kellett írnia még.”
1. Sorstalanság
Kertész legismertebb és legtöbbet elemzett regénye mind a mai napig a Sorstalanság. Irodalomtörténeti közhely, és nem is egészen igaz, hogy a regényről a 2002-es Nobel-díj előtt alig vett tudomást a kritika – mindenesetre tény, hogy a könyv a rangos elismerés elnyerésekor került igazán a figyelem középpontjába, a legtöbb elemző véleménye szerint abszolút megérdemelten. Hiszen a Sorstalanság nem egyszerűen holokauszt-regény, hanem egy különösen összetett alkotás, mely a történelmi trauma feldolgozása mellett olyan egyetemes kérdéseket is feszeget, mint az identitás-válság, az emlékezés problematikája vagy a nyelv szerepe a világ megértésében. Legnagyobb érdekessége és erénye valószínűleg éppen a nyelvezete: az a tárgyilagos, frivol, helyenként kifejezetten komikus elbeszélésmód, mely ellentétezi a téma komolyságát. Ahogy Kertész írja a K-dossziéban: „Egészében véve, én a derű pártján állok. S ha (...) a nyersanyag eléggé komornak látszik is, a forma megváltja és örömre fordítja. Írni ugyanis csak az energiák bőségéből, tehát örömből lehet; az írás – ezt nem én találtam ki – felfokozott élet.”
„De hát ne túlozzunk, hisz épp ez a bökkenő: itt vagyok, s jól tudom, minden érvet elfogadok, azon az áron, hogy élnem lehet. Igen, ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, ezen a viharvert s mégis ezer ígérettel teli utcán, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet. Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény. Emlékszem, valaha az volt a terve, hogy mérnök, orvos vagy valami efféle legyek. Így is lesz minden bizonnyal, úgy, amint kívánja; nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a „borzalmakról” kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik.
Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.”
Szerző: Illés Zsófia
