A hét könyve kritikánkban azt írtuk Tove Ditlevsen trilógiájának elbeszélőjéről, hogy „szinte élve boncolja önmagát, küzdelmeit és sokszor ellentmondásos érzelmeit”. A három regény (Gyerekkor, Ifjúkor, Függés) egyszerre nyers és költői, miközben letaglóznak az őszinteségükkel.
A kedvenc idézeteink:
A Tove nevű elbeszélő már gyerekkorában kilóg a szegény, a túlélésért mindennapos küzdelmet folytató munkásnegyed lakói közül:
„Egy felnőtt sem bírja elviselni a dalt a szívemben, sem a szóvirágokat a fejemben.” (Gyerekkor)
A trilógia első darabja a gyerekkor lényegét próbálja megragadni, és több helyen megfogalmazza azt, hogy a gyerekkor tulajdonképpen soha nem múlik el, személyiségünket meghatározó alapélményként bennünk él örökre:
„(..) a felnőtteket, akik úgy hordozzák magukban a gyerekkorukat, mint egy használt, molyrágta, szakadt és lyukas szőnyeget, amely már nem kell senkinek.” (Gyerekkor)
A szegénysorból jövő fiatal lánynak rengeteg megpróbáltatáson, változáson kell átevickélnie bonyodalmakban gazdag élete során:
„Nehéz megőriznie magát az embernek, miközben a dolgok minduntalan megváltoznak körülötte.” (Ifjúkor)
A szerelem a második két rész központi motívuma. Van, hogy egyáltalán nem jön össze, van azonban olyan is, amikor valamiféle megszállottsággá válik, amikor senki és semmi más nem érdekes többé:
„Az a szörnyű a szerelemben, mondtam, hogy az ember teljesen közömbössé válik minden más iránt.” (Függés)
A trilógia utolsó regényének középpontjában a gyógyszerfüggőség kialakulása és a kínkeserves leszokás áll. De Ditlevsen arra is keresi a választ, miért lesz valaki függő, mi elől menekül:
„Semmilyen ár nem lehetett túl nagy azért, hogy távol tartsam magamtól az elviselhetetlen való életet.” (Függés)
