Tulajdonképpen éppen a költözés miatt már az ősszel elkezdtünk ráállni egy gyökeresen másfajta életmódra. A mindennapos boltba rohangálás helyett nagybevásárlásokat csináltunk, kajarendelés helyett főzni kezdtünk, és megtanultam kenyeret sütni is. Ha ilyen szempontból nézzük, a mostani helyzet nem ért készületlenül. A vidéki rutinunk egészen működőképes most is, a járvány óta csak azzal egészítettük ki, hogy a kenyeret kovásszal készítjük, a kertbe zöldségeket ültettünk, és még a horgászásba is belevágtunk. Szóval amennyire csak lehet, megpróbáltunk önellátóvá válni és tényleg a lehető legkevesebb emberrel találkozni.
A fentiek mellett kialakult még egy új szokásom, amit még eddig nem vallottam be senkinek: mindennap megnézem a naplementét.
Amióta itt vagyunk ugyanis alapvetően változott meg az időhöz való viszonyom és ennek része lett, hogy a napomat az egymásba folyó teendők helyett a Nap felkelése és lenyugvása tagolja.
Ez valami olyasmi persze, ami triviálisnak tűnhet, hiszen az egész világ működését az éjszakák és nappalok váltakozása határozza meg. Számomra azonban ez a körforgás a hetedik kerületi lakásban ülve korábban csak az óramutató által létezett, és csak most vált igazán valóságossá. Itt sokkal inkább érzékelem az időt, az évszakok váltakozását és a természet ritmusát, ez pedig mást súlyt ad a napjaimnak. Így alakult ki, hogy mindennap kimegyek sétálni, amikor látom, hogy kezd narancssárgára váltani az ég alja.
A naplemente a kultúrtörténetben összeolvadt a giccs fogalmával, amit bizonyos szempontból értek, másrészről viszont igazságtalannak tartok. Sok esztéta próbálta már megfejteni, hol a határ a giccs és a művészet közt, ahogy azt is, mi a baj egyáltalán a giccsel. Elég csak Bartis Attila A vége című regényébe belelapozni és rögtön előkerül a naplemente, ahogy szóba jön a téma: „Aztán a Dózsa György úton hazafele Apám elmagyarázta, hogy a giccs a művészet ellentéte. A buták művészete. Az összes naplemente, meg patakból ivó őzike hazugság. Nem szó szerint hazugság, hiszen naplemente is van, az őzek is isznak. Művészetként hazugság. Mert az örök idill illúzióját akarják kelteni.” A giccs sokak szerint tehát valamiféle hazugság. A giccses képek és versek olyan idillt hazudnak, ami nem létezik, és ami éppen ezért nem állja meg a helyét a művészet birodalmában, akkor sem, ha egyébként sokan kedvelik.
A giccs közhelyes, álnok, átverés, valami olyasmi, amivel a tömegeket meg lehet etetni, amit zabálnak a fogyasztói kultúrában, ami öncélú, felszínes és túlzó.
Bartis az apja halála után újraírta A végét - Könyves magazin
Fotó: Vörös Dávid/New York Művész Páholy Facebook Tizennégy év telt el azóta, hogy Bartis Attila kultkönyve, A nyugalom megjelent. Azok a gyerekek, akik a regény megjelenésének évében születtek, ma már gimnazisták, emlékeztet az eltűnt, zord, rohanó időre a New York Kávéházban a Magvető igazgatója, Nyáry Krisztián. Balról kávészag, jobbról aranyfüst, középen tükör.
Ennek a szimbóluma lett a naplemente. Ezt figyelem én minden nap és ezt próbálom megfejteni. A naplemente számomra a változást testesíti meg. Megigézve nézem, ahogy pillanatról pillanatra változnak a fények, a színek, a kontúrok, ahogy átalakul az ég és a víztükör. És megdöbbenve állapítom meg mindig, mennyire más minden egyes alkonyat.
A naplementét utánozni akaró műalkotások lehetnek giccsesek, de maga a naplemente nem. Az univerzum a naplemente által szembesít azzal, hogy a természet részei vagyunk, és ilyenkor lehetőséget kapunk arra is, hogy értékeljünk, mi az, amit ma megtettünk, elvégeztünk, hova jutottunk most, hogy eltelt 24 óra az életünkből. A mostani járványhelyzet és a karantén szerintem megadja a lehetőséget, hogy az időről gondolkodjunk. Hogy meglássuk az unalom arcát, hogy megtanuljuk beosztani a napjainkat, hogy kitaláljuk, mihez akarunk kezdeni az időnkkel most, illetve akkor, ha majd ennek vége lesz.
Ha valaki készen áll rá, hogy szembenézzen az életidejével, érdemes a naplementével kezdeni. Bármilyen giccsesen hangzik is ez.
