Egy kérdés évek óta rendszeresen visszatér:
melyik Esterházyval kezdjem az életművet.
Ez általában egy teljesen értelmezhetetlen szégyen kíséretében érkezik, mintha mindenkinek Esterházyt kellene olvasnia, de ez nincs így, Esterházy egyszer mindenkit meg fog találni, ettől nem kell félni, mi most ehhez próbálunk meg segítséget nyújtani.
Esterházy mint Édesapám - Könyves magazin
2015 áprilisában a Könyvfesztiválon a rendhagyó Esterházy-életrajz, Az évek iszkolása szerzőjével, Marianne D. Birnbaummal beszélgettem, aki ezt írta bevezetőjébe: "Idősödő írót többnyire azért igyekszünk mielőbb meginterjúvolni, hogy meg ne haljon a beszélgetés előtt" - olvastam akkor a könyv elején, majd dobtam egy hátast, pedig Birnbaum valójában maga miatt sürgette ezt az interjút, EP pedig viccelődött ezen, nem tudta kihagyni.
Esterházy Pétert próbálta megcibálni a politika az elmúlt években, általában teljesen fogalmatlanul támadták és hivatkoztak rá, mint az íróra, aki tönkreteszi a hazát, pedig, ahogy mondta, Isten, haza, család versenyszámokban nehéz őt lepipálni: kezdődött a rendszerváltáskor, amikor például nagypapám is leállt a könyveinek vásárlásával. Egyszerűen az irodalom fontossága másodlagos lett a politika mellett (szerinte épp azért, mert akkor az irodalom nem csupán irodalmi kérdés volt). Amikor ezt Esterházynak elmondtam, akkor azt felelte, hogy a könyvespolc nem lehet megosztott, ami szépen hangzik, de valójában nincs így. Az elmúlt években Esterházy úgy lett a politikai identitásképzés meghatározó alakja, hogy a munkáit nem nagyon ismerik, és most udvarias voltam, és bár halála miatt már nincs jelen a napi közügyekben,
ellenben szövegei nagyon is velünk élnek - ez a halhatatlanság.
Amikor megkérdezik tőlem, hogy kit szeretek a legjobban olvasni, akkor biztos a három említett szerző között van Esterházy. Ha az olvasásra gondolok, akkor az ő szövegei ugranak be. Ha azt kérdeznék, melyik szerzőt szeretem a cselekményért, a főszereplőért, az elbeszélőért, a világteremtésért, akkor nem Esterházyt mondanám kapásból.
Viszont az olvasás más, hiszen Esterházy tanított meg olvasni.
Prózája számomra arról szól, hogy mindig a hagyományban vagyunk, mindig szövegek között és mindig olvasunk, mert nála az olvasás megelőzte az írást, és hogy így teremtünk a nyelvvel, ami nem leírja, hanem létrehoz egy valóságot.
Ha ezek után megkérdezik tőlem, hogy mivel érdemes kezdeni az Esterházy-olvasást, akkor soha nem a Bevezetés a szépirodalomba vagy a Harmonia Caelestis című nagy műveket mondom. Általában a rövidebb dobom be, mert az a tapasztalatom, saját magamon is, hogy amikor olvasóként egy ismeretlen, de érdekes új szerzővel ismerkedünk, elkezdünk utánaolvasni a Wikipedián, újságokban, életrajzokban, amik általában a legfontosabb, legnagyobb szabású műveket említik. Viszont ezek sokszor túl nagy falatok elsőre, és ez Esterházy esetében is igaz. Azt különösen nehéz elmagyarázni, hogy miért nem történet- vagy cselekményközpontúak ezek a könyvek, és hogy ezért vagy ennek ellenére miért fantasztikus Esterházyt olvasni, mondatról-mondatra belefeledkezni az olvasásba.
A mondatokban ott van a történet, az irónia, sőt a dráma, a tragikum és a komikum is.
Az egyik haverom műszaki beállítottságú, neki annak idején nem is szépirodalmat ajánlottam, hanem A szavak csodálatos életéből című előadást, ami a Mindentudás Egyetemén hangzott el, majd megjelent egy kis kötetben (amiben egyébként tisztázta EP azt az elmebeteg kérdést is, hogy ki számít magyar írónak). Ha valaki programozónak tanult, és a számítógép előtt, kódok között tölti az életét, akkor mi lehet szebb annál, mint hogy valaki a prímszámokból vezeti le a nyelvi, irodalmi kérdéseket? Jelentem, a kapudrog működött, mert utána apró lépésekkel haladtunk az Egy nőtől az Esti-ig.
Egyébként az Aegon-díjjal jutalmazott Estit egyszer ajánlottam valakinek, akiről tudtam, hogy az érettségiig minden kötelezőt elolvasott, és mivel a nyugatosoknál zárult a tanmenet, ezért Kosztolányi Dezső Esti Kornélját még olvasta. Ez az ajánlat mindenkinél működik, aki a középiskolában még szeretett olvasni, de utána nem maradt ideje a munka, a család mellett, és ha olvas, akkor alapvetően kikapcsolódni szeretne.
Az Esti könnyen felpiszkálja mindenkiben a könyvekbe menekülő kamaszt, akit a gimnáziumban még örömmel töltött el, ha magától rátalált egy rejtett hivatkozásra, idézetre.
Egy másik haverommal a sportolás köt össze, így egyértelmű volt, hogy az Utazás a tizenhatos mélyére című novelláskötetet ajánlom. A sport ebben az esetben olyan hordozóközeg, ami megmutatja a játék és a verseny szakralitását, és pont elég kapaszkodót nyújtanak a hétköznapokhoz a 2006-os németországi világbajnokság felvezetéseként született tárcák. Innen egy nagyobb ugrással a Semmi művészetnél találjuk magunkat, és onnan kis túlzással bármilyen irányba lehet nyitni.
Ha valaki elég sokat olvas, de még nem találkozott Esterházyval, akkor erősebb menetet állítok össze neki: A szív segédigéi egyszerre szövegközpontú, iszonyú szomorú, de közben rendkívül játékos is, és
ha valakit nem sokkolnak a gyászkeretek közé írt mondatok, akkor imádni fogja.
Innen megint sokféle irány elképzelhető, de az Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk-változat tűnik ideálisnak, mert gyönyörű mondatokat olvashatunk családról, hitről, történelemről. Innen meg tényleg jöhet a Harmonia Caelestis, ami nálam párban jár a Javított kiadással is. Két különböző könyv, nem is feltétlenül kell mindkettőt olvasni, de ennél plasztikusabban talán nem mutatható meg az élet és az irodalom viszonya, hogyan írja át (vagy újra) a tíz évig írt nagyregényt.
Persze vannak profi újságolvasók, akik Esterházyval mint publicistával találkoztak, ezért mindig megvan a véleményük róla. Ha valakinek nagyon megvan a véleménye, az azt is jelenti, hogy politikailag már olyan előfeltevései vannak, amikkel nehéz megküzdeni. Egyszer egy hasonló, tök értelmetlen vitában azt javasoltam, hogy olvassa el az illető a Hasnyálmirigynaplót, amiben Esterházy a betegségét dolgozza fel. Ennek nincs köze a politikához, csak az emberhez, aki történetesen író, és úgy mutatja meg saját magát, ahogy egyik könyvében sem. Ezen továbblépve javasoltam Az évek iszkolása című könyvet, amelyben Marianne D. Birnbaum az Esterházy-kalauz után 24 év elteltével újra leül beszélgetni Esterházyval. Ha a szerző életrajzisága felől nem érhetünk célt, akkor azt kell mondanunk, hogy
a Trabant útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan, ami nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson,
és lecsapjuk elé a Kis magyar pornográfiát. A kommunizmus rendszerkritikája a nyelven keresztül, vicces mikrosztorik, ismerős nyelvhelyzetek.
A cikk címében feltett kérdésre a válaszunk megnyugtató: nem kell félni tőle, mert Esterházy prózája úgy is megtalálja az olvasóját, ha az elég nyitott. Mi azt a jó tanácsot adjuk, hogy nem kell a legnagyobb művel kezdeni, és mindenképp hagyni kell időt és figyelmet az olvasásra, mert működni kezdenek a szövegek. A legjobb hírünk az, hogy Esterházy itt él velünk a könyveiben.
