Carlos Ruiz Zafón, Spanyolország talán legismertebb írója negyedik alkalommal fogta kézen olvasóját és vezette vissza imádott városa, Barcelona zegzugos utcáira, hogy méltó lezárást kaphasson a Sempere család és az Elfeledett Könyvek Temetőjének története.
Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa
Fordította: Kürthy Ádám András, Európa Könyvkiadó, 2018, 805 oldal, 5999 HUF
Bár a könyv fülszövege szerint – a ciklus többi kötetéhez hasonlóan – a Lelkek labirintusa önállóan is megállja a helyét, ahhoz, hogy igazán élvezhető legyen, ismerni kell a korábbi regényeket is, mivel azok szereplői, és eseményei megidéződnek a lapokon. Zafón ugyanis elvarrt minden korábban nyitva hagyott történetszálat ebben a grandiózus történetben. Grandiózus, nem csak a terjedelme miatt, hanem azért is, mert nagyon sok régi és új szereplőt mozgat az író a „kárhozottak városában”. Megelevenedik például az Angyali játszmából és a Mennyország fogságában-ból jól ismert David Martin, a Szél árnyékában főszereplő Daniel Sempere viszont kicsit háttérbe szorul, hogy teret engedjen édesanyja, Isabella és David Martin eddig nem ismert élettörténetének. Feltűnik a rettegett Fumero felügyelő is pár oldal erejéig, de aztán átadja a stafétát egy talán még nála is gonoszabb, hatalmat kiszolgáló csatlósnak, Hendayanak. Mindegyikük története önmagában is elég érdekes, regénylabirintusát Zafón azonban nem köréjük, hanem egy eddig nem szereplő nő, Alicia Gris köré építette fel.
Alicia az író eddigi legjobb női karaktere. Ellentmondásos személyiség, titokzatos, veszélyes, erős, de mégis esendő, aki egy ördögi, a Franco-éra legfelsőbb köreibe érő összeesküvés felgöngyölítésén fáradozik. Társa egy Vargas nevű tapasztalt, hősnőnknél sokkal megfontoltabb nyomozó, akivel munkakapcsolatuk a kezdeti nehézségek után egymásért kiálló bajtársiassággá alakul. Klisének hangzik, de Zafón tökéletesen megoldotta, hogy a szereplők szurkálódó párbeszédei ne erőltettek és kiszámíthatóak legyenek, hanem élőek, tökéletesen modellezve Alicia és Vargas kapcsolatának változó dinamikáját. A regény hangulata nagyon noir-os, az író ezt a zsánert is remekül tudja hozni. Ez az egyik, amit nagyon szerettem ebben a könyvben, sok műfajt idéz meg, de úgy, hogy az a szöveg és a történet szolgálatában áll. A Lelkek labirintusa egyszerre bűnügyi történet, gótikus regény, monumentális családtörténet, korrajz, és természetesen óda Barcelonához. Amit hiányoltam, az a Szél árnyékát belengő, gótikus-misztikus atmoszféra volt, ami anno első olvasásra magával ragadott.
A korábbi három kötet elvarratlan szálait és jelen regény cselekményeit mesterien egybeszőve Zafón tényleg választ adott minden kérdésünkre, megoldódik a bűnügy, és kiderül, Alicia sorsa miként kapcsolódik a Sempere családéhoz (és főleg mindenki kedvenc Fermínjéhez). A regény végén szinte valamennyi szereplő sorsába betekinthetünk Daniel fia, Julián Sempere jóvoltából. Zafón ezzel is érzékelteti, hogy az Elfeledett Könyvek Temetőjének kapuja bezárult, a történet – sokunk nagy bánatára – véget ért.
Remélem, hogy az Európa Kiadó elhozza magyarul a magamfajta rajongóknak az író ifjúsági, Prince of Mist-trilógiáját. Aki nem szeretne kiszakadni Zafón Barcelonájából, az író honlapján meghallgathatja a Szél árnyékához komponált saját szerzeményeit, vagy foglalhat egy Szél árnyéka-tematikájú sétát Barcelonába, közben pedig lehet reménykedni, hogy a Temető kapuja esetleg még egyszer újra kinyílik, hiszen „egy történetnek nincs se eleje, se vége, csak bejáratai”.
Szerző: Petes Judit
