A
Rosmer János: Hátsó ülésKalligram, Pozsony, 2010., 91 oldal, 1900 Ft.
Pozsony a kelet-európai melegpornóipar egyik fellegvára. Cseh, magyar, orosz, szlovák, és ki tudja még, milyen nemzetiségű szépfiúk pózolnak a város elrejtett luxuslakásaiban, kamerák és fényképezőgépek kereszttüzében, nyalják-falják egymást, és ez sokaknak jó, különösen azoknak, akik szeretik a melegpornót, és meg is tudják fizetni. Van azonban Pozsonyban valami, ami egészen más szempontból jó: úgy tűnik, a minőségi, magyar nyelvű melegirodalom is utat talál magának lassan. Ami jót tesz a – még mindig kissé prűd – magyar nyelvű kultúrának, jót az olvasóknak, és ki tudja, talán a meleg szubkultúra hazai megítélésének is. Legyen bárhogy: a Kalligram újabb remek meleg verseskötetet adott ki, két év alatt ez a második. Előbb Gerevich András Barátok című kötete jött tavaly, most itt a Hátsó ülés Rosmer János verseivel.
Pornó és irodalom. Melegpornó és melegirodalom. Nem véletlen a párhuzam. Ezeket a szavakat ízlelgetem, miközben Rosmer János kötetét először lapozom át, mert látszólag ezek a kategóriák szálazódnak össze a versek között. Magyarul talán még soha senki nem talált ennyire pontos nyelvet ahhoz, hogy megfogalmazza a meleg hús rezgéseit, a kemény és brutális, máskor viszont lágy és szerelmes, de mindenképpen végletesen testies érintkezést két férfi között. És még ha csak kettőről lenne szó. De nem, itt bizony csoportos, öklözős és megkötözős baszásokról is szó esik, rossz hírű szaunák, bárok és fürdők világa tárul fel az olvasó előtt. Ugyanakkor mindez hihetetlenül pontos, kifinomult nyelven történik: érzékletesen, de nem tolakodóan, durván, de nem brutálisan, máskor finoman, de nem érzelgősen. Szóval ami a nyelvet, a stílust illeti, minden a helyén van.
És talán ezért igazságtalan is volna Rosmer János kötetével kapcsolatba nettó pornóirodalmat, pornóverseket vagy brutális buziverseket emlegeti. Mindenkit óvnék ettől. A Hátsó ülés gyönyörűen megkonstruált képekben, szép mondatokban beszél egy sokszor undorítóan pornografikus világról, és gyanítom – bár nem tudhatom pontosan – hogy a versek olvasásától akkor sem lenne erekcióm, ha mondjuk izgatnának az ilyen típusú szexuális aktusok. Egészen egyszerűen azért nem, mert ezek a versek nem a pornográfia logikáját követik. Nem felizgatni, hanem gyönyörködtetni akarnak, nem kéjelgésre, hanem esztétikai élvezkedésre hívnak fel. Felmutatnak egy hihetetlenül izgalmas szubkultúrát, és ha elfogadóak vagyunk, akkor a versek nyelve által képesek leszünk megtalálni a mindenki számára közöset. A közöset, ami legszebben talán így fogalmazódik meg az egyik versben:
„A test csak nyelvtan, s néha kijön a ragozás” /A magánhangzók forradalma/
Ahogy Rosmer János verseit olvassuk, egyre inkább kirajzolódik a bizonyosság: legyünk bármilyenek, tartozzunk bárhová, kulturálisan, szexuálisan satöbbi, végeredményben mind egyek vagyunk. Ugyanaz a szerelem, ugyanaz a szenvedély, és ugyanaz a testi undor talál meg mindannyiunkat, legfeljebb más-más helyzetekben. Például ha mélyen magunkba nézünk, melyikünk nem tapasztalta még a vasúti utazások titkos erotikáját? Ahogy a velünk átellenben vagy mellettünk ülő idegen, esetleg félig ismerős lány/fiú vonzerejétől állatira felizgulunk. Parázna, de ártatlan élvezet ez:
„Lába a lábam, ajkát támasztja az alkar gótikája, s bár minden elem megvan, Kecskemétig aligha épül fel eltitkolhatatlan paráznaságom belakható katedrálisa.” /Egy fiú (Heni), aki Kecskemétre utazott/
Persze ahogy mondtam, nem csak ártatlan paráznaságok vannak itt. Megismerünk ocsmány helyzeteket, nyilvános vécékben, melegszaunákban lezavart gyors numerákat, és találkozunk a meleg szubkultúra típusfiguráival: a pocakos, rózsaszín inges, érzelgős Lajossal, meg a nős, titkolózó vén buzival, a buta szépfiúval, aki jobb, ha a múzeumban meg sem szólal, a tetoválásaival és pirszingjeivel elfoglalt nárcisztikus fiúszeretővel, és a melegpornófilmes szereplővel, aki munka után hazamegy, és talán a hitvesi ágyban tér nyugovóra.
Rosmer János verseskötetének azonban nem csak az az erénye, hogy jó. A könyvnek talán az a másik fontos üzenete, hogy igenis, egyre inkább van értékelhető magyar nyelvű melegkultúra, van jó melegirodalom, és hogy ennek nem kell, nem is szabad elszigetelve lennie. Ami jó, az a perifériáról kerüljön a centrumba, jól teszik a kiadók, ha teret engednek neki, mert ez hosszú távon nemcsak az olvasónak, és nem is csak a meleg szubkultúrának, de a társadalom egészének is hasznára válik. Olvassunk melegverseket, és többet tudunk meg magunkról. Ha másképp nem is, nyelvileg mindeképpen élvezünk.
