Nem az Összeesküvés Amerika ellen az egyetlen regény, amit Donald Trump elnökké választása után azzal a felkiáltással kezdtek sokan olvasni, hogy megjósolta a jövőt. Ilyen az 1984 George Orwelltől, Az ember a Fellegvárban Philip K. Dicktől vagy az Ez nálunk lehetetlen Sinclair Lewistól is. De ezek közül csak Philip Roth regénye az, amit megjelenése (2004) évében az akkori elnök, ebben az esetben George W. Bush kritikájaként (is) olvastak.
Persze a fenti regényeket nyiván nem a Trump-adminisztráció jövőbeni bírálata ihlette és például az Összeesküvés Amerika ellen esetében még a Trump elnökké választását megélő, 2018-ban elhunyt Roth is azt nyilatkozta, hogy már csak azért sem áll a hasonlóság, mert
az ő regényében szereplő elnök legalább egy tényleges hős,
egy mai napig elismert amerikai, és nem egy szélhámos. (Korábban az író a Bush-párhuzamokat is cáfolta.) Ez az elnök nem más, mint Charles Lindbergh, az ember, aki 1927-ben megszakítás nélkül, elsőként repülte keresztül az Atlanti-óceánt. Ezzel korának egyik első celebritásává vált, és pár évvel kisgyermeke elrablása ezért lett “az évszázad bűnügye”. A Lindbergh-bébi végül szörnyű tragédiába torkolló esetét a rádión és az újságokon keresztül országszerte követték, és bár még halálos ítélet is született az ügyben, az akkor szárnyra kapott összeesküvés-elméletek a mai napig foglalkoztatják az arra fogékonyakat.
Lindbergh a háború előtti években többször is járt Németországban, hivatalosan azért, hogy fölmérje a német légierő állapotát. Az egyik ilyen látogatás során még Göringtől is kapott egy kitüntetést, amit a későbbiekben is megtartott, hiába kritizálták érte sokáig. A háború kirobbanása után többször is az európai beavatkozás ellen és a Németországgal fenntartott béke mellett kardoskodott és a legnagyobb korabeli háborúellenes szervezet, az America First Committe szóvivője lett; az amennyire hazafias, legalább annyira antiszemita AFC gyűlésein aztán a zsidó agitátorokat okolta az európai történések miatt.
Az Összeesküvés Amerika ellen alternatív történelmében Lindbergh nem elégszik meg ennyivel: háború-, kommunista- és kicsit zsidóellenes szónoklatait egyre nagyobb tömeg előtt tartja, előbb hírességként, később már republikánus elnökjelöltként, és végül F.D. Rooseveltet legyőzve ő lesz az elnök. (Erről amúgy Roth a fent hivatkozott interjúban azt mondta, hogy még mindig könnyebb elképzelni, hogy akkor Lindbergh elnök lehetett volna, mint felfogni azt, hogy Trump 2016-ban tényleg az lett.)
Megválasztása után a nyilvános szerepléseire mindig saját repülőjével érkező Lindbergh egyezséget köt Hitlerrel,
távol marad a világháborútól, és többek között olyan minisztereket nevez ki, mint az autógyáros Henry Ford , a Német-Amerikai Szövetség tagjait pedig a korábbiaktól eltérően nem vegzálják már. (Ford a valóságban is háború- és Roosevelt-ellenes volt, nem szerette a zsidókat és az AFC tagja is volt. A szövetség is létezett, ők tartották 1939-ben ezt a hírhedt náci tömegfelvonulást) .
Lindbergh elnök ugyan már jelöltkorában elhagyta az enyhén antiszemita retorikát, de a hétköznapi életben megindul a változás: az utcán már előfordul a zsidózás, és egyre több hely van, ahol nem látják szívesen őket. A Fehér Ház olyan programot indít, ami idénymunka keretén belül megismerteti a városi fiatalokat a vidéki Amerikával, de valójában csak zsidó fiatalok kerülnek távol az otthontól, később pedig a munkaerőpiac bürokratikus átalakításával a korábbi biztos életet addig példás hazaszeretettel megháláló családok áttelepítése is megindul. Sokan Kanadába költöznek, de nem a főszereplő családja. Ez Amerika, ők amerikaik, otthon vannak és maradnak is. (A Kanadába költözés gondolatával már Bush második megválasztása (2004) után eljátszottak a demokrata szimpatizánsok, és Anna Paquin főszereplésével még egy játékfilm is készült a jelenségről.)
A regény narrátora a Roth-tól megszokott módon a szerző saját, félig önéletrajzi, félig fiktív énje, aki ezúttal nem Nathan Zuckerman vagy David Kepesh, hanem Philip Roth, aki felidézi a gyerekkori élményeit. Az ő szemén át látjuk,
hogyan csúszik át a család és a newarki zsidó közösség a korábbi biztonságból a félelmetes és kiszolgáltatott bizonytalanságba, és hogy ki milyen stratégiát választ.
Ki az, aki ellenáll, ki az, aki csak magára gondol és hasznot húz a helyzetből vagy ki az, aki kollaborál, mint Bengelsdorf rabbi, Philip nagynénjének udvarlója, aki Lindbergh szolgálatába áll. Ő felügyeli az idénymunka programot is, amelyben Philip bátyja, Sandy is részt vesz, sőt, később szóvivője lesz, fizikailag és lelkileg is eltávolodva szüleitől. Ő az, aki nem hajlandó “amerikai Hitlernek” tekinteni Lindberghet.
Mindeközben Philip próbál csak gyerek lenni, de azt sem lehet felhőtlenül: rémálmok gyötrik, a barátjával szórakozásból embereket követnek, a szomszéd sráctól ruhákat lop. Érzékeli és egyre inkább felfogja, hogy baj van a világban és a családban is, és még neki is feltűnik, hogy a biztosítási ügynökből rakodómunkássá lett apja már nemcsak ünnepnapokon, hanem minden egyes melós nap után legurít egy pohár italt.
A zsidókat a verbális fenyegetés után végül az idő előrehaladtával fizikai erőszak is éri, de az ilyen esetek még az egy-két haláleset ellenére sem az európai forgatókönyv mentén alakulnak, és nem is feltétlenül a Roth család közvetlen környezetében történnek, hanem olyan városokban, amelyekről
eddig csak annyit tudtak a newarki srácok, hogy van-e zsidó játékos a baseball-csapatban.
Itt nem részletezett fordulatok után aztán az erőszak is a múlté lesz, ahogy Lindbergh elnöksége is, visszatér Roosevelt és kiegyenesedik a történelem: Amerika belép a háborúba.
Ami a vészjósló történet után velünk marad, az a törékeny demokrácia, és a társadalom mélyén megbúvó félelem és indulat, ami bármikor felszínre törhet és pusztító támadásba lendülhet.
