Beleolvasó scolar

Per Petterson: Lótolvajok - részlet

Könyves Magazin | 2009. november 20. |

Per Petterson: Lótolvajok, Scolar kiadó, 2009, Fordította: Földényi Júlia

– Légy résen! – kiáltottam vissza; ülő helyzetből hasra fordultam az ágon, kezemmel kapaszkodtam és egyen súlyoztam, míg lábamat széttártam a levegőben. Döngött a talaj a lovak patái alatt, a rengés felkúszott a fán, még a mellkasomban is éreztem, ugyanakkor egy másikfajta remegést is érzékeltem, a gyomromból indult, és a csípőmet is átjárta. Nem tudtam mit tenni ellene, így aztán nem törődtem vele. Ugrásra készen álltam. Vágtattak felém a lovak. Hallottam szaggatott lihegésüket, a faág egyre erősebben rázkódott alattam, egész lényemet betöltötte a paták dübörgése, és amikor megpillantottam a hozzám legközelebb eső ló pofáját, lábamat szétterpesztve lassan csúszni kezdtem lefelé, elengedtem az ágat, és a ló hátára ugrottam. Kicsit elvétettem az ugrást, majdnem a nyakába érkeztem, az állat lapockái a combomhoz ütődtek, hullámokban tolult fel bennem a hányinger. Amikor Zorro hajtotta végre ezt a mutatványt a filmben, könnyűnek tűnt… Kicsordult a könnyem, öklendez - het nékem támadt, de közben mindkét kezemmel görcsösen kapaszkodtam a ló sörényébe, ültömben elő - re dőltem, és összeszorítottam a számat. A ló szilajon rázta sörényét, gerince az ágyékomat verte.

Egyre gyorsabban vágtázott, akárcsak a másik ló, így aztán fej-fej mellett dübörögtünk a fatönkök között. Hallottam, amint Jon elkurjantja magát mögöttem: – Juhééé! Magam is megeresztettem volna egy győzelemittas kiáltást, de fojtogatott a torkomon feltörő hányás; ahogy kinyitottam a számat, lehánytam a ló nyakát. A ló erős szaga most a hányáséval vegyült. Már nem hallottam Jont. Zúgott körülöttem a levegő, a lódobogás egyre távolabbról hallatszott, a ló gerincének minden ütése végiglüktetett a testemen, akárha a szívverésem lenne, aztán átható csend borult mindenre. A némaságon csak a madarak csicsergése hatolt át. Az egyik fenyőfa csúcsa felől feketerigó énekét hallottam, valahol magasan fölöttem egy pacsirta dala szólt, és feltűnt néhány számomra ismeretlen madárfajta hangja is. Különös érzés volt; mintha egy lehalkított film peregne, alatta másik hanggal, egyszerre két helyen voltam, és nem éreztem fájdalmat. – Juhééé! – üvöltöttem. Ugyan tisztán hallottam a saját hangomat, de mintha egy másik helyről érkezett volna, abból a tágas térből, ahol a madárének szólt. Mindez egy pillanatra boldogsággal töltött el. Mell - kasom kitágult, akár a harmonika fújtatója, és minden lélegzetvételnél zörgött valami a torkomban. Egy szerre csillogást észleltem a fák között – a szögesdrót volt. A ló átvágtatott velem a tisztáson, és most eszeveszett gyorsasággal közeledtünk a legelő túlsó oldalán húzódó kerítéshez, a gerince szúrta az ágyékomat, erősen kapaszkodtam, és azt gondoltam, át fogja ugorni a kerítést. De nem így történt. Közvetlenül a szögesdrót előtt a két állat hirtelen megtorpant, én pedig a fizika törvényeinek engedelmeskedve lerepültem a ló hátáról, és a levegőben kapálózva nyílegyenesen átrepültem a kerítésen. A szögesdrót felszakította a pulóverem ujját, éles fájdalom hasított a ka romba; a következő pillanatban már a harasztosban feküdtem, testemből a földre érkezéssel egy időben kiszorult minden levegő.

Azt hiszem, pár másodpercre elvesztettem az eszméletemet, mert amikor kinyitottam a szemem, mintha újraszülettem volna: minden idegennek tűnt, az agyam kiürült, eltűnt minden gondolat, csak a tiszta, ragyogóan kék ég maradt. Nem jutott eszembe a saját nevem, a testemet sem érzékeltem. Névtelenül lebegtem ebben az új világban; fényben úszott és csodásnak, áttetszően törékenynek tűnt. Váratlanul nyerítésre és lódobogásra lettem figyelmes; abban a pillanatban, akár egy surrogó bumeráng, visszatért mindaz, ami történt, egyetlen csattanással homlokon talált, a pokolba is, megbénultam. Lenéztem a harasztosból kikandikáló meztelen lábfejemre: mintha elszakadt volna a zsinór, amely összekötötte a lábamat a testemmel. Még akkor is mozdulatlanul feküdtem, amikor Jon odaért a kerítéshez; a ló pofájára kötelet erősített, és annak segítségével irányította. Egyet rántott a kötélen, a ló meghőkölt a kerítés túlsó oldalán, és testével hosszában a szögesdrót mellé állt. Jon lenézett rám.

– Levetett a ló – állapította meg.
– Megbénultam.
– Nem hiszem.
– Lehet, hogy nem – hagytam rá. Újra a lábfejemet néztem, és megpróbáltam felülni. Az egyik oldalon sajgott a hátam és a derekam, de megúsztam belső sérülés nélkül. Az alkaromból csorgott a vér, átáztatta a pulóveremet, melyen jókora szakadás tátongott a seb fölött, más bajom nem esett. A karomat megtámasztottam a combomon, letéptem a széthasadt pulóverujjat, és bekötöztem vele a sebet. Égő fájdalmat éreztem. Jon töretlen nyugalommal ülte meg a lovat. Ekkor vettem észre, hogy egyik kezében a tornacipőmet tartja.
– Felülsz rá? – kérdezte.
– Nem tudok. Fáj a hátsóm – válaszoltam, jóllehet nem is a fenekem sajgott a leginkább. Jon lopva elmosolyodott, bár nem vagyok benne biztos, mert a nap a szemembe sütött. Lecsúszott a földre, eloldozta a kötelet, majd egy intéssel útjára engedte a lovat. Az állat boldogan elvágtatott. Akárcsak befelé jövet, Jon átmászott a drótok közt, könnyed, gyors mozdulatokkal. Egyetlen karcolás sem esett rajta. Odalépett hozzám, a tornacipőmet a földre dobta.
– Tudsz járni?
– Azt hiszem. Bebújtam a cipőmbe, de a fűzőt nem kötöttem meg, hogy ne kelljen előrehajolnom. Elindultunk az erdőben. Jon ment elöl, én mögötte; minden lépésnél belém hasított a fájdalom, mereven tartottam a hátamat, az egyik lábamat kicsit húztam, a karomat a felsőtestemhez szorítottam. Egyre mélyebbre hatoltunk a fák között, és közben azon rágódtam, talán nem is lesz majd erőm megtenni az utat hazafelé. Eszembe jutott, hogy apám egy héttel azelőtt megkért rá, hogy kaszáljam le a füvet a kunyhó mögött. Túl magasra nőtt, a fűszálak megtörtek, fonnyadt gyékénnyé szövődtek, amelyen már semmi nem tud átnyomakodni. Azt mondta, használjam a rövid kaszát, könnyebb bánni vele annak, aki nincs szokva az effajta munkához. A fészerből előhoztam a kaszát, minden erőmmel nekiestem a fűnek, felidéztem apám mozdulatait, és próbáltam utánozni. Addig dolgoztam, mígnem jó alaposan kimelegedtem és megizzadtam. Habár azelőtt nemigen volt a kezemben kasza, nekem úgy tetszett, ügyesen bánok vele. A kunyhó egyik oldalát jókora területen sűrűn benőtte a csalán, ezt a részt nagy ívben kikerültem. Amikor apám a kunyhó másik oldala felől odajött hozzám, megállt, és a fejét oldalra billentve, az állát dörzsölgetve csak nézett. Fel egyenesedtem, vártam, hogy mit fog szólni.
– Miért nem vágod ki a csalánt? – kérdezte. Tekintetem lesiklott a rövid kaszanyélre, majd a hosszú szárú csalánt méregettem.
– Összecsípné a kezem – válaszoltam. Apám halványan elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét. – Te magad döntöd el, mikor érzel fájdalmat. Egyszerre elkomolyodott, a kunyhó falához lépett, puszta kézzel megragadta a csalánt, és rendületlen nyugalommal tépkedni kezdte, egyik szárat a másik után, egy kupacba hajítva őket, és addig folytatta, míg teljesen meg nem tisztította csalántól a ház oldalát. Egyetlen arcizma sem rezdült közben. Most, ahogy Jon nyomában bicegtem, hirtelen szégyenérzet fogott el; kihúztam magam, meggyorsítottam a lépteimet, úgy mentem, mintha mi sem történt volna, és pár lépés után már nem is értettem, miért bicegtem az előbb.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
– Mutatok neked valamit. Már nem vagyunk messze. A nap magasan járt, a fák törzse között megrekedt a meleg, orromban éreztem a hőség szagát, miközben csak úgy zuhogtak rám az erdő hangjai. Madár - szárnyak verdestek, ágak hajlongtak, recsegtek a gallyak, felhangzott egy héja rikoltása, azután egy nyúl utolsó vinnyogása, és halkan zümmögtek a méhek, valahányszor virágra szálltak. Hallottam, mint futkosnak a hangyák az avarban, és amikor az út emelkedni kezdett, az orromon át mélyen beszívtam a levegőt, és arra gondoltam, bárhogy is alakul a sorsom, sodorjon bármilyen messzire az élet, mindörökké az emlékezetemben őrzöm majd az erdőt, úgy, ahogyan most látom, és örökké visszavágyom majd ide. Meg fordultam, és a fenyő- és lucfenyőtörzsek között lenéztem a völgyre és a kanyargó folyóra. A vízen meg-megcsillant a napfény. Valamivel délebbre, a folyóparton Barkald fűrészmalmának teteje piroslott, a kisbirtokok zöld foltokként terültek el a keskeny vízszalag két oldalán. Ismertem az ott gazdálkodó családokat, tudtam, melyik házban hányan laknak, és annak ellenére, hogy nem láttam a kunyhónkat a túlsó parton, pontosan tudtam, mely fák mögött bújik meg. Azon tűnődtem, apám alszik-e még, vagy talán már járt egyet odakint, és most mindenféle ijedség nélkül azt találgatja, vajon hova tűntem, hazajövök-e hamarosan, elkezdje-e készíteni a reggelit. Rádöbbentem, hogy farkaséhes vagyok.

 

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.