Beleolvasó scolar

Per Petterson: Lótolvajok - részlet

Könyves Magazin | 2009. november 20. |

Per Petterson: Lótolvajok, Scolar kiadó, 2009, Fordította: Földényi Júlia

– Légy résen! – kiáltottam vissza; ülő helyzetből hasra fordultam az ágon, kezemmel kapaszkodtam és egyen súlyoztam, míg lábamat széttártam a levegőben. Döngött a talaj a lovak patái alatt, a rengés felkúszott a fán, még a mellkasomban is éreztem, ugyanakkor egy másikfajta remegést is érzékeltem, a gyomromból indult, és a csípőmet is átjárta. Nem tudtam mit tenni ellene, így aztán nem törődtem vele. Ugrásra készen álltam. Vágtattak felém a lovak. Hallottam szaggatott lihegésüket, a faág egyre erősebben rázkódott alattam, egész lényemet betöltötte a paták dübörgése, és amikor megpillantottam a hozzám legközelebb eső ló pofáját, lábamat szétterpesztve lassan csúszni kezdtem lefelé, elengedtem az ágat, és a ló hátára ugrottam. Kicsit elvétettem az ugrást, majdnem a nyakába érkeztem, az állat lapockái a combomhoz ütődtek, hullámokban tolult fel bennem a hányinger. Amikor Zorro hajtotta végre ezt a mutatványt a filmben, könnyűnek tűnt… Kicsordult a könnyem, öklendez - het nékem támadt, de közben mindkét kezemmel görcsösen kapaszkodtam a ló sörényébe, ültömben elő - re dőltem, és összeszorítottam a számat. A ló szilajon rázta sörényét, gerince az ágyékomat verte.

Egyre gyorsabban vágtázott, akárcsak a másik ló, így aztán fej-fej mellett dübörögtünk a fatönkök között. Hallottam, amint Jon elkurjantja magát mögöttem: – Juhééé! Magam is megeresztettem volna egy győzelemittas kiáltást, de fojtogatott a torkomon feltörő hányás; ahogy kinyitottam a számat, lehánytam a ló nyakát. A ló erős szaga most a hányáséval vegyült. Már nem hallottam Jont. Zúgott körülöttem a levegő, a lódobogás egyre távolabbról hallatszott, a ló gerincének minden ütése végiglüktetett a testemen, akárha a szívverésem lenne, aztán átható csend borult mindenre. A némaságon csak a madarak csicsergése hatolt át. Az egyik fenyőfa csúcsa felől feketerigó énekét hallottam, valahol magasan fölöttem egy pacsirta dala szólt, és feltűnt néhány számomra ismeretlen madárfajta hangja is. Különös érzés volt; mintha egy lehalkított film peregne, alatta másik hanggal, egyszerre két helyen voltam, és nem éreztem fájdalmat. – Juhééé! – üvöltöttem. Ugyan tisztán hallottam a saját hangomat, de mintha egy másik helyről érkezett volna, abból a tágas térből, ahol a madárének szólt. Mindez egy pillanatra boldogsággal töltött el. Mell - kasom kitágult, akár a harmonika fújtatója, és minden lélegzetvételnél zörgött valami a torkomban. Egy szerre csillogást észleltem a fák között – a szögesdrót volt. A ló átvágtatott velem a tisztáson, és most eszeveszett gyorsasággal közeledtünk a legelő túlsó oldalán húzódó kerítéshez, a gerince szúrta az ágyékomat, erősen kapaszkodtam, és azt gondoltam, át fogja ugorni a kerítést. De nem így történt. Közvetlenül a szögesdrót előtt a két állat hirtelen megtorpant, én pedig a fizika törvényeinek engedelmeskedve lerepültem a ló hátáról, és a levegőben kapálózva nyílegyenesen átrepültem a kerítésen. A szögesdrót felszakította a pulóverem ujját, éles fájdalom hasított a ka romba; a következő pillanatban már a harasztosban feküdtem, testemből a földre érkezéssel egy időben kiszorult minden levegő.

Azt hiszem, pár másodpercre elvesztettem az eszméletemet, mert amikor kinyitottam a szemem, mintha újraszülettem volna: minden idegennek tűnt, az agyam kiürült, eltűnt minden gondolat, csak a tiszta, ragyogóan kék ég maradt. Nem jutott eszembe a saját nevem, a testemet sem érzékeltem. Névtelenül lebegtem ebben az új világban; fényben úszott és csodásnak, áttetszően törékenynek tűnt. Váratlanul nyerítésre és lódobogásra lettem figyelmes; abban a pillanatban, akár egy surrogó bumeráng, visszatért mindaz, ami történt, egyetlen csattanással homlokon talált, a pokolba is, megbénultam. Lenéztem a harasztosból kikandikáló meztelen lábfejemre: mintha elszakadt volna a zsinór, amely összekötötte a lábamat a testemmel. Még akkor is mozdulatlanul feküdtem, amikor Jon odaért a kerítéshez; a ló pofájára kötelet erősített, és annak segítségével irányította. Egyet rántott a kötélen, a ló meghőkölt a kerítés túlsó oldalán, és testével hosszában a szögesdrót mellé állt. Jon lenézett rám.

– Levetett a ló – állapította meg.
– Megbénultam.
– Nem hiszem.
– Lehet, hogy nem – hagytam rá. Újra a lábfejemet néztem, és megpróbáltam felülni. Az egyik oldalon sajgott a hátam és a derekam, de megúsztam belső sérülés nélkül. Az alkaromból csorgott a vér, átáztatta a pulóveremet, melyen jókora szakadás tátongott a seb fölött, más bajom nem esett. A karomat megtámasztottam a combomon, letéptem a széthasadt pulóverujjat, és bekötöztem vele a sebet. Égő fájdalmat éreztem. Jon töretlen nyugalommal ülte meg a lovat. Ekkor vettem észre, hogy egyik kezében a tornacipőmet tartja.
– Felülsz rá? – kérdezte.
– Nem tudok. Fáj a hátsóm – válaszoltam, jóllehet nem is a fenekem sajgott a leginkább. Jon lopva elmosolyodott, bár nem vagyok benne biztos, mert a nap a szemembe sütött. Lecsúszott a földre, eloldozta a kötelet, majd egy intéssel útjára engedte a lovat. Az állat boldogan elvágtatott. Akárcsak befelé jövet, Jon átmászott a drótok közt, könnyed, gyors mozdulatokkal. Egyetlen karcolás sem esett rajta. Odalépett hozzám, a tornacipőmet a földre dobta.
– Tudsz járni?
– Azt hiszem. Bebújtam a cipőmbe, de a fűzőt nem kötöttem meg, hogy ne kelljen előrehajolnom. Elindultunk az erdőben. Jon ment elöl, én mögötte; minden lépésnél belém hasított a fájdalom, mereven tartottam a hátamat, az egyik lábamat kicsit húztam, a karomat a felsőtestemhez szorítottam. Egyre mélyebbre hatoltunk a fák között, és közben azon rágódtam, talán nem is lesz majd erőm megtenni az utat hazafelé. Eszembe jutott, hogy apám egy héttel azelőtt megkért rá, hogy kaszáljam le a füvet a kunyhó mögött. Túl magasra nőtt, a fűszálak megtörtek, fonnyadt gyékénnyé szövődtek, amelyen már semmi nem tud átnyomakodni. Azt mondta, használjam a rövid kaszát, könnyebb bánni vele annak, aki nincs szokva az effajta munkához. A fészerből előhoztam a kaszát, minden erőmmel nekiestem a fűnek, felidéztem apám mozdulatait, és próbáltam utánozni. Addig dolgoztam, mígnem jó alaposan kimelegedtem és megizzadtam. Habár azelőtt nemigen volt a kezemben kasza, nekem úgy tetszett, ügyesen bánok vele. A kunyhó egyik oldalát jókora területen sűrűn benőtte a csalán, ezt a részt nagy ívben kikerültem. Amikor apám a kunyhó másik oldala felől odajött hozzám, megállt, és a fejét oldalra billentve, az állát dörzsölgetve csak nézett. Fel egyenesedtem, vártam, hogy mit fog szólni.
– Miért nem vágod ki a csalánt? – kérdezte. Tekintetem lesiklott a rövid kaszanyélre, majd a hosszú szárú csalánt méregettem.
– Összecsípné a kezem – válaszoltam. Apám halványan elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét. – Te magad döntöd el, mikor érzel fájdalmat. Egyszerre elkomolyodott, a kunyhó falához lépett, puszta kézzel megragadta a csalánt, és rendületlen nyugalommal tépkedni kezdte, egyik szárat a másik után, egy kupacba hajítva őket, és addig folytatta, míg teljesen meg nem tisztította csalántól a ház oldalát. Egyetlen arcizma sem rezdült közben. Most, ahogy Jon nyomában bicegtem, hirtelen szégyenérzet fogott el; kihúztam magam, meggyorsítottam a lépteimet, úgy mentem, mintha mi sem történt volna, és pár lépés után már nem is értettem, miért bicegtem az előbb.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
– Mutatok neked valamit. Már nem vagyunk messze. A nap magasan járt, a fák törzse között megrekedt a meleg, orromban éreztem a hőség szagát, miközben csak úgy zuhogtak rám az erdő hangjai. Madár - szárnyak verdestek, ágak hajlongtak, recsegtek a gallyak, felhangzott egy héja rikoltása, azután egy nyúl utolsó vinnyogása, és halkan zümmögtek a méhek, valahányszor virágra szálltak. Hallottam, mint futkosnak a hangyák az avarban, és amikor az út emelkedni kezdett, az orromon át mélyen beszívtam a levegőt, és arra gondoltam, bárhogy is alakul a sorsom, sodorjon bármilyen messzire az élet, mindörökké az emlékezetemben őrzöm majd az erdőt, úgy, ahogyan most látom, és örökké visszavágyom majd ide. Meg fordultam, és a fenyő- és lucfenyőtörzsek között lenéztem a völgyre és a kanyargó folyóra. A vízen meg-megcsillant a napfény. Valamivel délebbre, a folyóparton Barkald fűrészmalmának teteje piroslott, a kisbirtokok zöld foltokként terültek el a keskeny vízszalag két oldalán. Ismertem az ott gazdálkodó családokat, tudtam, melyik házban hányan laknak, és annak ellenére, hogy nem láttam a kunyhónkat a túlsó parton, pontosan tudtam, mely fák mögött bújik meg. Azon tűnődtem, apám alszik-e még, vagy talán már járt egyet odakint, és most mindenféle ijedség nélkül azt találgatja, vajon hova tűntem, hazajövök-e hamarosan, elkezdje-e készíteni a reggelit. Rádöbbentem, hogy farkaséhes vagyok.

 

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Nem az a lényeg, hogy megjósoljuk a Föld jövőjét, hanem hogy alkalmazkodjunk [Podcast]

Litkai Gergely zöld podcastjének vendége Jordán Ferenc ökológus, akivel tavalyi nagy sikerű, Az ember vége a természet esélye című könyve apropóján beszélgettek.

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről.