Egy amerikai kisvárosban, távol a II. világháború borzalmaitól egy kilátástalan és meggyötört világ rajzolódik ki. Bár győznek a szövetségesek, az öröm hamar elmúlik, és mindenki a sebek begyógyítására próbál koncentrálni. Két középnyugati család élete ekkor fonódik össze végérvényesen: Cal jóvá akarja tenni, hogy sose vonulhatott be a seregbe, felesége pedig látóként igyekszik segíteni a gyászolókon, emellett Margaret és Félix a maguk háborús élményeivel szokják meg újra a mindennapokat. A Vadgesztenye egy klasszikus amerikai családregény sorsról, jövőről és szeretetről. A könyv 2025-ben az év könyve volt az Amazonon.
Patrick Ryan: Vadgesztenye (részlet)
Ford. Török Krisztina
Három és fél évvel korábban a katonai orvosnak elegendő volt egyetlen pillantást vetni Jenkins, Calvin M.-re. Cal kihúzni sem tudta magát mezítláb, nemhogy a vállait egyenesen tartsa.
– Próbálkozzon a polgári védelmi erőknél – javasolta az orvos. – Ott biztosan találnak magának feladatot.
1942 januárját írták, egy hónap sem telt el a Pearl Harbort ért csapás óta. A bonhomie-i toborzóközpontban nyüzsögtek a besorozásra váró, arányos testfelépítésű fiatalemberek.
– Kapnék egyenruhát?
A háta mögött felvihogott valaki.
– Karszalagot, azt hiszem – felelte az orvos. – Köszönjük, hogy bejött, fiam. Öltözzön fel, aztán menjen haza.
Írt pár sort Cal kartonjára, lepecsételte, és átadta az ápolónőnek adminisztrálásra.
Cal viszont kivette az egész délutánt a betonüzemben, nem tudva, meddig tart majd az egész, és Mrs. Gautier nyiszorgó, Queen Anne-stílusú házában lakott a Harmadik utcában, egy szoba-konyhás lakásban – nem éppen olyan helyen, ami alkalmas lenne arra, hogy morcosan végigücsörögjön egy egész délutánt. Beült inkább a krétavörös Nashbe, a havas utcákon elgurult Paulsonék boltjához, az apja élelmiszerjegyeivel bevásárolt, majd kivitte a cuccot az öregnek.
A várostól nyugatra fekvő egyholdnyi földjük és a rajta álló kétszintes, sárga ház alig emlékeztetett arra a helyre, ahol Cal felnőtt. A bátyja, Robert influenzában halt meg, amikor Cal hatéves volt; a nővére, Grace tuberkulózisban, amikor kilenc. Ugyanabban az évben az anyja, Dora is meghalt, többféle nyavalya következtében, főként tüdőgyulladásban. Így maradt kettesben Cal és az apja, míg a fiú betöltötte a tizennyolcat, aki az első adandó alkalommal elköltözött. Nehéz volt elképzelni, milyen állapotban lenne a ház meg az öreg, ha nincs a háború – nem a mostani, az előző –, na meg az összes azt követő haláleset a családban, és az iszákosság, ami csak rátett egy lapáttal az apja nyomorúságára. Everettben mostanra valami akaratos elzárkózás fejlődött ki, ami együtt mélyült az arcába vésett ráncokkal; mohó gyanakvása és gyűjtögetési kényszere évről évre egyre falánkabban kebelezte be, és ettől csak erősödött Calben az érzés, hogy micsoda szerencse, hogy a ház nem a városban áll.
Everettet rendszeresen lehetett látni a kiskocsiját tolva Bonhomie utcáin, meg-megállt, hogy belekotorjon a kukákba és a szemetesládákba.
Néha ráförmedtek, vagy panaszt tettek rá a városházán. Többször is megesett, hogy valamelyik padlásablakából elsütött egy .22-est az arra hajtó autókra – olyankor kiküldték az egyik seriffhelyettest, mondván, hogy a Compton úti vén flúgos már megint randalírozik.
Az apja agyával van a baj, gondolta Cal. Meg azzal a rengeteg vacakkal. Everett alig tudta átvészelni a családjával a válság éveit, és ki nem állhatta a pazarlást. Évtizedekkel korábbi ruhákat is megtartott – a sajátjait, meg amit talált. Megtartotta az élelmet, amit meg sem akart enni, és azt is, ami már megromlott. Megtartotta a magazinokat, az újságokat, a falinaptárakat, a konzervcímkéket. Gombokat, gyufásdobozokat, ceruzacsonkokat. A lelőtt és megevett nyulak meg mókusok koponyáit. Cérnatekercseket, kötél- és dróttekercseket. Öntöttvas serpenyőket, a megszűnt haranggyárból származó selejtes harangokat és harangnyelveket. Megtartott mindenféle konyhai eszközt, amit a városi szeméttelepen vagy mások kukájában talált. Megtartotta a borítékokat, a katalógusokat, az idegeneknek küldött születésnapi üdvözlőlapokat. Nem volt bárszekrénye, viszont a házban mindenfelé (eldugva is) sorakoztak a különféle italos üvegek, amiket vett, talált, vagy amiket valami fusimunkáért kapott fizetségül.
A hátsó udvarban öt Ford T-modell állt, egyik sem volt üzemképes.
Üres konzervdobozokkal és befőttesüvegekkel, hulladékfával és autóalkatrészekkel teli konténerekké változtak. Az egyik autóból – amelyik abban az évben gördült le a gyártósorról, amikor Cal született – tyúkólat csinált.
Az öreg hatvanegy éves volt, tizennégy elnököt élt meg (közülük hat ohiói volt), és bár a látását foltok és szürke hályog homályosította el, Woodrow Wilson óta mindegyiküknek rendszeresen írt leveleket. Nagy ívben tett a borbélyokra, a haját maga vágta, a szürkülő szakállát hagyta szélesen, drótszerűen burjánozni. Sovány volt; ha netán meztelenül találkozott volna vele az ember, látta volna, hogy a csontjai szinte átlyukasztják a bőrét – nem valami betegség miatt, hanem mert amióta egyedül élt, ritkán jutott eszébe enni.
Everett a hátsó udvarban volt, amikor meghallotta, hogy Cal kocsijának kerekei felgurulnak a murvás bejáróra. Hallotta, ahogy leáll a motor, és pár pillanattal később Cal kopog a bejárati ajtón. Aztán a lépéseit, a friss hó éjjel megdermedt vékony kérgének roppanását a lába alatt, ahogy megkerüli a házat.
– Apa?
Kardinálispinty cikázott bíborvörös csíkként a hó fehérje felett.
Cal a derékmagas Coca-Cola-hűtőláda és egy szekrény közé ékelődött, hóna alatt egy szatyor ennivalóval.
– Ma rendben a hallásod?
– Rendben hát.
Igazából a Saint-Mihiel-i hadművelet óta gondok voltak vele, de valamennyire még muzsikált.
– Ha nem ismernélek – kezdte Cal –, azt gondolnám, meghíztál. Hány réteg van rajtad?
Everett, akin négy zakó, két sál, egy vastag kockás gyapjúkabát és mindezek alatt egy pizsama volt, éppen egy leeresztett gumijú kereket vonszolt a ház mögötti garázs felé. Az elmúlt néhány napban, amióta Cal utoljára itt járt, az apja valahogy megemelte az öt Fordot, és leszerelte róluk mind a húsz kereket. Az autók bakokon és tuskókon álltak, a kerekek és lapos gumik egy kupacban hevertek a garázs mellett – kivéve azt az egyet, amit épp a hóban vonszolt maga után. Mindebből Cal arra következtetett, hogy most legalább nem az iszákos fázisban jár.
– Mit csinálsz?
Everett, mint aki már unja, hogy folyton erre a kérdésre kell válaszolnia – pedig Cal legutóbbi látogatása óta egyetlen lélekhez sem szólt –, a kereket még néhány méteren át cibálva ingerülten vetette oda neki:
– Mentem a gumijaimat meg a fémet bizonyos karmoktól.
A hóban csapások vezettek mindegyik autótól addig a pontig, ahol a kerekek most feküdtek.
– Milyen karmoktól, apa?
– Intézményesektől – válaszolta Everett fel sem nézve. – Államiaktól. Ha írásban is szeretnéd, kénytelen leszel kivárni, amíg lesz időm gépbe ütni.
Elengedte a kereket, és a kesztyűjéről csapkodta a havat, ami finom porrétegként lepte be a szakállát.
Cal bólintott.
– Akkor elpakolom ezeket.
A megereszkedett hátsó lépcsőn át felvitte a bevásárlást a közlekedőbe, ahol egykor az iskolából hazatérve a padon ülve vette le mindennap a cipőjét. A padot most újságok és katalógusok temették be, szerszámok, kabátok és takarók tornyosultak vele szemben, úgyhogy a közlekedőn átvezető út már szinte járhatatlanul keskeny volt.
Aztán a konyhába ment, ahol az anyja – szőke, akárcsak ő és a húga – annak idején főzött nekik, segített a leckében, és fejből elsorolta a negyvennyolc állam minden fővárosát. A székek közül csak egy maradt szabadon; a többit ládák és dobozok borították, az asztalt pedig úgy ellepte a lom, hogy alig lehetett alatta látni magát az asztalt. A padló több helyen megsüllyedt, és minden lépésnél nyöszörgött. A mennyezetet vízfoltok viharfelhői tarkították.
Everett azt állította, örült, amikor Cal tizennyolc évesen közölte, hogy elköltözik.
Azt mondta, elege van abból, hogy Cal folyton rágja a fülét az életmódjuk, a ház állapota és az ivászata miatt. Rágta bizony, tizenegy éves kora óta. Jól látta Everett: az anyja halála utáni évben valahogy minden még tovább romlott. Cal képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy a családból bárki mással szívesebben maradt volna kettesben az apja – és tessék, épp ő maradt a nyakán.
A bevásárlást a pult egyetlen szabad felületére pakolta, majd a szatyrot megtöltötte azokkal a dolgokkal, amiket hetekkel ezelőtt vett, és azóta megromlottak. Összeszottyadt gyümölcsök. Kőkemény kenyér. Egy puha, nyálkás hagyma. A bűzlő szatyrot kivitte az bejárati ajtón, és betette a kocsija csomagtartójába, hogy az apja ne tudja átbogarászni, miután elment.
Az udvaron Everett letekerte a garázsajtó két szárnyán a kilincseket összefogó sárgaréz drótot, és kitárta az ajtókat, angyalszárnyakat rajzolva a hóba. Gyorsan belátta, hogy húsz keréknek nem lesz odabent hely, még leeresztve sem; ki kellett pakolnia ezt meg azt, el kellett döntenie, mit áldozzon fel a tolvajoknak, ha netán erre járnának, amíg alszik, vagy nincs odahaza. Sőt, most, hogy belegondolt, jó sok mindennek kellett még helyet csinálnia: az üdítős hűtőládának, az autóalkatrészeknek, a dobozoknak, a lemezeknek és a kályhacsődaraboknak is.
Igen, minden szem előtt hagyott fémet és gumit el kellett rejtenie.
Éppen egy tálalószekrényt rángatott ki a garázsból, amikor Cal újra megjelent.
– Hadd segítsek.
Az apja szakállas feje nemet intett.
– Ez nem is a miénk – érintette meg a bútort Cal.
Everett elvonszolta az útból, hogy ne akadályozza a garázsajtó mozgását, majd rákönyökölve végigmérte Calt. A szeme véreres volt, talán az ingerültségtől.
– Enni hoztál?
Cal bólintott.
– És be is vitted?
– Igen.
Everett szája mozgott, mintha egy halszálkától próbálna szabadulni.
– Dolgom van.
Cal körbenézett az udvaron: rendezetlen szeméttemető a hó alatt. Az egyik Ford vezetőüléséből egy csirke kukkantott ki, oldalra billentett fejjel nézett rá.
– Sok srác jelentkezik most a toborzónál – mondta. – Önként. Elég durva látvány.
– Mmm.
– A Union utcában állnak sorban.
Everett megrántotta a szekrény egyik fiókját. Rácsapott, majd újra nekiveselkedett. Üres.
– Csak akartam, hogy tudd… ma délután megpróbáltam bevonulni.
Everett háta az évek alatt sokat engedett a gravitációnak, ahogy az öregembereké szokott. Most, Cal szeme láttára, kihúzta magát, magasabbra nőtt, míg végül szürkéskék szeme egy szintbe nem került fiáéval.
– Miért?
– Miért? Mert részese akarok lenni ennek, azért. Harcolni a tengelyhatalmak ellen. Tudod, milyen ez. Te bevonultál.
Everett összerezzent.
– Hallod, amit mondasz? „Harcolni a tengelyhatalmak ellen.” És előtte nem kellett volna megkérdezni engem?
– Nem kell megkérdezzelek, apa. Huszonegy vagyok. Három éve nyilvántartanak.
– Hát, időpocsékolás volt. Nem kellettél nekik, ugye? A lábad miatt?
– Nem.
Everett tartása ismét összement. Kinyitotta a szekrény második fiókját, belenézett, majd becsapta.
– Közben a regisztrációs korhatárt feltolták hatvannégyre. Engem holnap simán vinnének, de téged elutasítottak. Jó kis pofon, mi?
Cal zsebre dugta a kezét.
– Mindegy. Megpróbáltam.
– Kár volt. Folyton írok annak a gazembernek a Fehér Házba. Mondom neki, hogy átlátok rajta, az egész nyomorult cirkuszon. Ha elvágjuk Japán olaját, megmondtam, ránk fognak támadni. És tudod, mit? Azt akarta, hogy ránk támadjanak, mert alig várta, hogy belerángasson minket ebbe. Szinte az egész flottát egy kikötőbe zsúfolja, aztán több mint kétezer halottunk van. Némelyiknek még nadrágot se volt ideje húzni. – Everett oldalra hajolt, és kiköpött. – Amikor megszülettél, és az egyik lábad rövidebb lett, az orvos azt mondta, a torzulást leszámítva egészséges vagy, akkor azt gondoltam, na, ez az. Ha megint belekeveredünk egy nagy háborúba, ő legalább megússza.
Cal, hogy eltávolodjon tőle – és a torzulás szótól –, azt felelte:
– Jól van, apa, egy hét múlva benézek. – És indult vissza a kocsijához.
– Hé! – kiáltotta Everett. Egy pillanat múlva: – A fenébe is, állj már meg!
Cal ment tovább. Milyen rosszul tervezte el ezt a napját. Mikor tanulja meg végre?
Mikor szokik már le róla, hogy le akarja nyűgözni a vén zsörtölődőt?
Elérte a Nasht, már nyitotta a vezetőoldali ajtót, amikor valami keményen csapódott a kabátjának.
Egy hógolyó. Egy fáradt, ízületes kezekkel keményre gyúrt hógolyó. Everett néhány lépésre állt mögötte, zihált a hirtelen mozgástól, lehelete kikristályosodott a levegőben.
– Örülök – mondta. – Ezt próbálom elmondani.
Fotó: Penguin Random House
