Oroszlánok és rabszolgák űrháborúja

Rusznyák Csaba | 2016. július 28. |

Pierce Brown sci-fi trilógiájának első kötete, a Vörös lázadás (kritikánk ITT) a young adult disztópiák cselekményvezetési és hangulati jellegzetességeit vegyítette a Végjáték és a Battle Royale történetének bizonyos markáns aspektusaival: a kasztokra bomlott jövőbeli társadalom legalsó szintjén álló, rabszolgaként kezelt tinédzser főhős fellázadt az uralkodó aranyak ellen, beszivárogva azok brutális kiképzőiskolájába, ahol az ifjak minden túlzás nélkül háborúban döntik el, ki a legjobb, hogy belülről pusztítsa el az elnyomó rendszert. Aztán jött a folytatás, az Arany háború, amely az addig egyetlen bolygón játszódó, fordulatos, de méreteit, ambícióját tekintve visszafogott sztorit kirobbantotta az egész naprendszerre, és őrült lendületű, eposzi űroperát faragott belőle.

A trilógia zárlata, a Hajnalcsillag már nem játszadozik tovább a műfaji besorolásokkal, elődje medrében halad tovább: az alsó kasztok aranyak elleni lázadása teljes sebességre kapcsol, a háború könyörtelen, masszív erővel dübörög, vívják mocskos intrikákkal, véres közelharcokkal és pusztító űrcsatákkal egyaránt.

Pierce Brown: Hajnalcsillag

Fordította: Török Krisztina, Agave, 2016, 566 oldal, 3980 HUF 

Első mondat: Sötét van, amikor messze a kerttől, amelyet barátaim vére öntözött, magamhoz térek.

 

Van a trilógiának egy sajátosan young adultos vonása, amely a Vörös lázadásban volt a leginkább tetten érhető, de a Hajnalcsillagra is bőven maradt belőle. A főszereplő, Darrow folyamatosan, de tényleg, nagyjából minden második oldalon őrlődik, sanyargatja magát, szeretteit siratja, önbizalomhiánnyal küszködik, kételkedik döntéseiben és háborúja jogosságában, és egy idő után ez veszettül fárasztó. Brown célja persze világos: nem egyszerűen egy tökös űrháborús regényt írt, érzékeltetni kívánta azt is, hogy mit tesznek a csataterek, árulások és halálok egy fiatal lelkével – a trilóga nem csak arról szól, hogy Darrow eléri-e a célját, hanem arról is, hogy milyen emberré válik a végére, konkrétan: sikerül-e megőriznie emberségét.

És Brown sokszor tényleg ügyesen zsonglőrködik ezzel a témával. A könyv legjobb pillanatai azok, amelyekben a főhős a sodró lendületet meg nem törve hoz morálisan megkérdőjelezhető, „a cél szentesíti az eszközt”-jellegű döntéseket, és mondjuk egy vérfolyamba és húscafatokba fulladó akciójelenet kellős közepén világlik ki a „mit kell tennem, hogy felszabadítsam a világot” és a „mi lesz belőlem, ha megteszem” dilemmája. Máskor azonban Brown behúzza a kéziféket, hogy hőse nyugiban picsoghasson magában pár oldalon keresztül, és ez az előbbiek tükrében (ahol a belső konfliktus tökéletesen beleépül a cselekménybe) különösen fárasztó.

Ezt leszámítva azonban a Hajnalcsillag abszolút méltó, gyors, nagyszabású, fordulatos lezárása a trilógiának (ami a nemesi házak viszályait, helyezkedéseit illeti, gyakran és szívesen hasonlítják a Trónok harcához), és szerencsére híján van a young adult disztópiák egyéb kliséinek. Például van ugyan benne szerelmi szál, de nem pusztán azért, hogy „legyen, mert kötelező”, hanem ténylegesen hozzátesz a karakterhez, szerepe van a fejlődésében, abban, hogy hol áll majd az útja végén.

Az akciójelenetek pedig minden túlzás nélkül olyan intenzívek, brutálisak és eposziak, amilyenekhez hasonlót ritkán olvasni manapság a műfajban; igaz, az Arany háború szintjét nem érik el – ott néha egyenesen Robert E. Howard öröksége sejlett fel, és nem csak az erőszak mértékében, hanem a próza mocskos költőiségében is. És ha már itt tartunk, mindenképpen jegyezzük meg, hogy Brown sokkal jobban, stílusosabban, szebben ír, mint a mai sci-fi szerzők egy jelentős része, nem nagyon futsz bele nála suta, buta, átgondolatlan mondatokba. Azt nem állíthatom, hogy ezzel a trilógiával egy új klasszikus született, de hogy egy rendkívül szórakoztató olvasmány, azt mindenképpen.