A könyvrajongóknak feltűnhetett, hogy Hollywood vagy forgatott már filmet kedvenc regényükből, vagy az elkövetkezendő években fog. A filmmogulok igyekeznek a legnagyobb bestsellerek jogait már jó előre bespájzolni, hogy a trendek hívószavának megfelelve szolgálhassák ki a nézői ízlést. Ezek után nem csoda, hogy Sylvain Neuvel első regényének megfilmesítési jogaira már jóval a könyv megjelenése előtt lecsaptak a filmproducerek, hiszen a mű több aspektusból is rezonál a közelmúlt sikerkönyveivel. A tudomány megjelenítésében A marsival mutat hasonlóságokat, míg formailag leginkább a Z világháborúra üt, témáját tekintve pedig – kapcsolat a földönkívüliekkel – az Érkezéssel rokonítható. (A filmet novemberben mutatják be, az alapjául szolgáló Ted Chiang-novelláskötet ezzel egyidőben jelenik meg az Agave gondozásában). Ilyen impozáns referenciákkal úgy tűnhet, az elsőkönyves szerző magasra tette a lécet, az Alvó óriások azonban az említett könyvekkel összevetve sem vall szégyent.
Kapcsolódó cikkünk:
Sylvain Neuvel: Ne is foglalkozzunk az idegenekkel, mert ott vannak az ÓRIÁS ROBOTOK! (interjú)
A regény elején megismerjük a Dél-Dakotában élő, tizenegy éves Rose Franklint, aki a születésnapja éjjelén kioson, hogy kipróbálja új biciklijét. A próbakör alatt beszakad alatta a talaj és egy óriási üregben találja magát. A beomlott verem egy hét méter magas, kezet formáló fémszobrot rejt és egy halom fluoreszkálva világító táblát, rajtuk ismeretlen írásjelekkel. A katonaság rögtön lefoglalja a talált tárgyat, de Rose Franklin sem tud elszakadni tőle, ezért tizenhét évvel később – már fizikaprofesszorként – a kéz körüli kutatások vezetője lesz. Az óriási szoborral kapcsolatosan pedig van mit kutatni: a korát legalább öt-hatezer évesre becsülik, ráadásul a teljes monstrum irídiumból, az egyik legritkább fémből készült. Viszonyításképpen: egy átlagos évben az egész bolygón nagyjából egy bőröndnyi irídiumot vagyunk képesek kinyerni a földbe csapódott meteoritokból vagy a több ezer méter mély bányákból, ám csak ez az óriási kéz több irídiumot tartalmaz, mint amennyit eddig az egész emberiség felhalmozott. Amikor hosszú évek eredménytelen kutatása után, véletlenszerűen a felszínre bukkan a kézhez csatlakoztatható óriási alkar is, a katonaság mindent megtesz a gigászi alak további darabjainak felkutatásért. A Föld minden pontját felforgató kutatás során Rose Franklin fokozatosan jön rá, hogy a darabokból összeálló monstrum nem csupán a rodoszi Kolosszust eltörpítő szobor, hanem egy ismeretlen civilizáció által hátrahagyott, belülről irányítható óriásrobot.
Sylvain Neuvel: Alvó óriások
Fordította: Török Krisztina, Agave, 2016, 288 oldal, 3280 HUF
A szerző nem választott könnyű utat, amikor az óriás felkutatásának történetét a levélregény keretei közé illesztette. A mű nagyrészt kihallgatásszerű párbeszédek írásos kivonatából áll, melyeket néha szakít meg egy-egy naplóbejegyzés, újságcikk vagy katonai beszámoló. A kötött forma ellenére (Sylvain Neuvel a Veszedelmes viszonyokat jelölte meg inspirációul az interjúban) a szerző képes átadni az eseményeket csupán a résztvevők beszámolója alapján, vagy éppen izgalmas menekülési jelenetet prezentálni egy műholdas megfigyelés féloldalas átiratából. És bár csak párbeszédeken keresztül ismerjük meg a karaktereket, Neuvel van annyira jó író, hogy szereplőit így is élő, lélegző figurákká tudja gyúrni.
A regény története a Rose Franklin vezette kutatócsapat körül bonyolódik, amelynek összetétele a lelet súlyához és komplexitásához mérten rendkívül vegyes: a kimért fizikus, a forrófejű pilóta, a reménytelenül szerelmes másodpilóta, a lángész nyelvész és a céltudatos genetikusnő. Mind olyan karakterek, akikért érdemes szorítani, vagy ha úgy adódik, joggal vívják ki az olvasók megvetését. A könyv igazi főszereplője és legemlékezetesebb alakja azonban a titokzatos, névtelen kérdező, akinek a jelentésein keresztül olvashatjuk a párbeszédeket. Ő az, aki a kezdeti száraz hivatalnokból fokozatosan egy titkosszolgálatok felett álló, ravasz manipulátorrá válik, aki tévedhetetlenül befolyásolja a csapat tagjait, és ha érdekei úgy kívánják, képes orruknál fogva vezetni a globális hatalmakat is. Elsőre úgy tűnik, ő csupán egy egyszerű ügyintéző, aki szorgalmasan lejegyzi a kutatást érintő beszélgetéseket, hogy aztán egyre égetőbbé váljon a kérdés, kicsoda is ez a névtelen fickó, mihez akar kezdeni az óriásrobottal és egyáltalán kinek a részére írogatja a beszámolókat. A névtelen kérdezőt övező titokzatosság a regény egyik fő mozgatórugója.
Én lettem a halál, a világok pusztítója
– ezt a Bhagavad-Gítából vett, Oppenheimer által híressé tett idézetet eleveníti fel az egyik szereplő, miután megbizonyosodott róla, hogy az összerakott óriásrobot csurig van töltve fegyverekkel. Az atombomba atyjának dilemmája a kutatócsoport tagjainak is ismerős: felelősségre vonható-e a tudományos motiváció, ha általa olyan fegyver jön létre, amely rengeteg ember életét befolyásolhatja és olthatja ki. A regény főszereplőinek is szembe kell nézniük ezzel a kérdéssel, hiszen sejtik, hogy bármekkora hasznot is hozhat az óriásrobot felfedezése, mégiscsak egy pusztító fegyvert kínálnak tálcán az emberiségnek. Az ilyesfajta moralizálás megjelenését pedig csak üdvözülni lehet egy tudományos-fantasztikus műben, hisz plusz rétegeket ad a történetnek.
Csehov óta tudjuk, hogy ha felbukkan egy fegyver a színpadon, annak előbb-utóbb el is kell sülnie. Ha valamit felróhatunk a könyvnek, akkor az pont a fegyverkonfliktus köré kanyarított globális viszály és annak megjelenítése lehet. Elvégre itt ez az óriás robot, ami létező bizonyítéka annak, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben, ráadásul azok, akikkel osztoznunk kell az univerzumon, képesek ilyen pusztító erejű fegyvereket létrehozni, sőt minden bizonnyal a Földön is jártak már. Ennek ellenére a Föld országai a közös fenyegetés miatti összefogás helyett rögtön elkezdenek egymással marakodni a robot tulajdonlása fölött, és a szerző háborús szituációba keveri az óriásrobotot és a kutatócsapatot.
Sylvain Neuvel könyvtrilógiát tervez az óriásrobot és a kutatócsapat köré, így a történet csak részben zárul le. A szerző több kérdésre is csak érintőlegesen tér ki és számos rejtélyt hagy egyelőre megválaszolatlanul. A formailag kreatív szöveg és az érdekfeszítő cselekmény miatt mégsem marad bennünk hiányérzet, sőt elégedetten állapíthatjuk meg, hogy az író a történet továbbszövéséhez egy jól sikerült első résszel alapozott meg.
Szerző: Sas Csaba
